Az m2 még mindig tartja dicséretes szokását, színházi hetet tart olykor régi felvételeibõl. S minthogy rendületlenül igyekszik alkalomhoz is kötni a vetítéssorozatot, ezúttal a Magyar Dráma Napja duzzadt egész hétté. Továbbá Szabó Magda kilencvenedik születésnapját is megünnepelték a Madách Színház egykori nagy sikerének, a Régimódi történetnek a fölelevenítésével. De ezúttal sem hagyhatom említetlenül, hogy a múlttal való találkozás minden öröme sem kárpótol azért, hogy a televízióban ma már szinte lehetetlen az élõ magyar színházzal találkozni. Bár éppen ezúttal érdekes kivétel is akadt, láthattunk új felvételt is, bár tízéves elõadásét: Spiró György Kvartettjét, miután tíz éve mûsoron van hol Pécsett, a Harmadik Színházban, hol a Budapesti Kamaraszínházban, hol Amerikában, hol másutt, s miután már mozifilm is készült belõle, fölvette és le is adta a Magyar Televízió. Ezzel mindenesetre nagy mulasztást pótolt.

De az eset egyúttal arra a problémára is rávilágít, hogy manapság ismét kezd elmosódni a határ jelen és múlt között. Ami tíz esztendeje történt, még nem igazán múlt. Spiró ugyan az adás előtti beszélgetésben azt mondta, hogy a darab, amely annak idején zeitstücknek készült, mára történelmi drámává lett, de ez valószínűleg csak részben igaz. A Kvartett valóban a rendszerváltás utáni idők látlelete, de nemcsak azért hatásos még mindig, mert arról a korról hitelesen beszél, hanem mert olyan lényegi dolgot ragadott meg akkor, aminek az érvénye nem múlt el. Az m2 korábbi színházi közvetítéssorozatában a Körmagyar hazatérő amerikai milliomosának csalódottságát éreztem profetikusnak 1989-ből. Spiró lényegében ugyanazt a látleletet rögzítette 1996-1997-ben. Az újsütetű magyar kapitalizmus nem javított kiadása, hanem romlott változata a nyugatinak. Nem az tartja frissen a Kvartettet, amiben a történelemről szól erősen és hitelesen, hanem amit az idő múlása egyre kegyetlenebbül igazol benne. Én azt hiszem, inkább a zeitstück hat benne ma is, és kevésbé a történelmi dráma.

Az ember tragédiája (Zalaegerszeg, 1983) - Deák Éva és Gábor Miklós
A másik négy estén viszont igazi színháztörténetet láthattunk. Régi évtizedek nagy, de aligha folytatható értékeit. Sikereket és legendákat, amelyeket újranézni tanulságos, néha fájdalmas, néha roppant furcsa. A fekete-fehér felvételek a hetvenes, a színesek a nyolcvanas éveket idézik. A Régimódi történetet akár a régimódi színjátszás iskolapéldájaként is nézhettük. Talán azt sem túlzás állítani, hogy a hatvanas évek modernsége kristályosodott ki benne. Az epikus szerkezet felborítja a korábbi drámaszerkesztési, darabírási elveket, a díszletezés nagyvonalú, de idézi a valóságot, a jelmezek korhűek akarnak lenni, a színészek pedig lényegre törően igyekszenek jellemeket felmutatni. S közöttük is külön csoda együtt látni Sulyok Máriát és Márkus Lászlót. Az emberi jellem, a színészi magatartás ritkán találkozik ilyen szerencsésen a szereppel. Mindketten a színház, a játék legendás hírű megszállottjai voltak. Mégis egészen más színészi magatartást látunk tőlük. Sulyok Mária a főszerepet keményen végigdolgozza. Ahogyan Rickl Mária szigorúan igényes, komoran lelkiismeretes magával és az övéivel szemben, úgy ő is az a szereppel és saját munkájával szemben. Márkus László ellenben könnyeden, elegánsan játékos, színészként is éppoly gondtalan bölcsességgel létezik a színpadon, ahogyan Jablonczay Kálmán él, aki egykor vagyonokat kártyázott el. Rajtuk kívül persze főképp az ámulat tartja az embert a képernyő előtt. Ez az előadás annak idején operettsiker volt. Mégpedig abban a hatalmas körúti teremben, amelyet már évtizedek óta csak musicalekkel lehet megtölteni.

A Szolnokon fölvett Vérrokonok viszont a kor újító, lázadó színházát mutatja. Abszurd, bujtatott allegóriákkal tűzdelt szöveg, vázlatos színpadkép, díszlet gyanánt dobogó és emelvény, és rendkívül intenzív, erőtől, örömtől duzzadó színészi játék. Ma könnyen támad a nézőnek az a kaján gondolata, hogy a rendező a színészekkel pótoltatja mindazt, amit a modernség elvett a nézőtől. A színésznek kell értelmet és életet tölteni az elvont szöveg és a jelzésszerű külsőségek közé. A Vérrokonok különben Örkény egyik legelvontabb darabja, nem is nagyon játsszák. Ebben az előadásban azonban lényegileg világosnak tetszik. Csak éppen olyasmiről szól, ami azóta meglehetősen kiment a magyar divatból. Az abszurd játék a lelkesedést, az elkötelezettséget, az odaadást vallatja. Természetesen groteszk kettős látással, képtelenségeket nagyon könnyen fölismerhető valóságelemekkel keverve, és mindent lehetőleg egyszerre két oldalról mutatva. A szöveg szemtelen játékot űz a nézővel. Hiszen tudjuk, hogy a vasút allegória, valamit kell jelentenie, ezért folyton úgy érezzük, ha tudnánk, mit mondjunk helyette, meglenne a megfejtés, egyszerre mindent megértenénk. Aztán jön az a jelenet, amikor a szereplők is azon kezdenek el tűnődni, mit mondjanak a vasút helyett konspirációs célból, s végül oda jutnak, hogy legjobb lesz helyette is azt mondani: vasút. Megfejtés ugyanis bármi lehet, de semmi sem egészen. Még az sem egészen biztos, hogy az utolsó jelenet szerint a hóbortos, megszállott, a puszta lelkesedésért önmagáért lelkesedőket leváltják a tárgyszerűség, a racionalitás megszállottjai. Csiszár Imre biztos stílusérzékkel rendezte meg a darabot, a színen csúfondáros derűvel, kirobbanó kedvvel játszik Polgár Géza, Iványi József, Tímár Éva, Koós Olga, Halmágyi Sándor, Koszta Gabriella és Sereg Gabriella. Mintha nem is csak szerepük szerint, de az új színházi nyelvnek, az új stílusnak, az új eszközöknek, a színházi forradalomnak is örülnének.

Ruszt József ugyancsak színházi nyelvújító hírében állt. Amikor azonban Zalaegerszegen Az ember tragédiájával nyitott, inkább folytatta, továbbgondolta a tradíciót, mint hogy mindenáron szakítson az előzményekkel. Lényegi újítása a történelmi Ádámok leválasztása az őket álmodó, a történelmet végigbóklászó és végigkommentáló ősapáról. Nemcsak a szöveg válik ezáltal áttekinthetőbbé, követhetőbbé, könnyebben értelmezhetővé, de azt a nehézséget is megelőzi ez a szereposztási trükk, hogy Gábor Miklós Lucifere mellé egyenrangú partnert kelljen állítania. A fiatal Szalma Tamás kamaszos naivitással szemléli végig, amit a cinikus felnőtt mutogat neki. Gábor Miklós furcsa szerepe, amelyet Ruszt színházában magára vett, ebben az előadásban különösen szembetűnik. Ő a régi nagy színészet képviselője volt, de mint köztudott, megunta ott a második (vagy ki tudja, hányadik) helyet, és szakított azzal, amikor megérezte, hogy az kezd megmerevedni és kiürülni. Nem felejthette el azonban azt, amit tudott, amit addig gyakorolt. Racionális, önreflektáló, tudatosan értelmező színész volt, s ennyiben újítónak látszott a maga korában, mégis más volt minden mozdulata, lélegzetvétele, mint a nyolcvanas évek fiataljaié. Még abban a korban szocializálódott a színpadra, amikor a nagy színész szükségképpen nagy embereket játszott. A nyolcvanas évekre azonban mondhatni színházi eszmény lett a jelentéktelenség, a pitiánerség minél változatosabb, minél komikusabb, minél érzékletesebb megjelenítése. Gábor Miklós Lucifere idegen ebben a közegben: személyiség a személytelenek, ember a bábok, gondolkodó a bambák között. A szerep itt is szerencsésen találkozik a színész habitusával, sőt bizonyára a társulatban elfoglalt helyével is.

A Máli néni televíziós felidézésében viszont kimondottan irritálónak éreztem a nyolcvanas évek modernségét. Azzal semmi baj nincs, ahogy a díszletben összeügyeskedték az igazgatói irodát Máli lepusztult lakásával. Hanem Füst Milán ezúttal alantas tárgyra áthangolt költői ihletésű nyelvéhez egészen sajátos hangvételt, hangsúlyozást, ritmizálást talált - nyilván színésztársaival együtt - a rendező, Verebes István. Akkor ez igen eredetinek, szellemesnek, a kispolgári közeg, a körút közeli szubkultúra mesterkéltségére találónak tetszett, bizonyára ebben is rejlett az előadás sikerének egyik legfontosabb titka. Mára mintha kiüresedett, tartalmatlanná, fölöslegesen mórikálóvá változott volna ez a modor.

Legendák szétfoszlásáról beszélni persze gyermeteg ostobaság régi színházi előadások megidézése alkalmából. A csalódás oka olykor lehet egyszerűen a televíziós felvétel is. A Máli néni esetében talán nem volt szerencsés választás túl sok közeli képet mutatni - ez adott esetben alighanem éppen az ellenkező hatást érte el, mint amire általában használni szokták. A színpad ugyanis eleve sokkal emelkedettebb, stilizáltabb, természetellenesebb beszédmódot követel, mint a film, vagy pláne a televízió. Ez utóbbiak viszont fölöttébb természetellenes módon képesek változtatni a képkivágásokat, ezzel erőszakosan irányítva a nézői figyelmet. Szerencsés esetben így akár még művészetet is lehet csinálni a köznapi, amúgy érdektelen viselkedésből, hanghordozásból. A színpadi stilizáció viszont szerencsétlenül is találkozhat a filmestelevíziós figyelemkoncentrációval. Ami a színpadon játékos, kellemesen csiklandós furcsaságnak hatott, az a képernyőn, túl közelről nézve, kellemetlenül idegesítő, bosszantó különcködésnek érződhet. Másfelől a színházi divatok is folyton változnak. Legendás előadásokat leginkább azért érdemes nézni, hogy csalódjunk bennük.

Ámbár csalódni a jelenben is lehet, nem kell ahhoz évtizedeket hátrálni az időben. Rám A Pityu bácsi fia csaknem ugyanolyan megrázó hatást tett a Thália Új Stúdiójában, mint néhány éve a POSZT-on A Gézagyerek - csak ellenkező értelemben. Valószínűleg akkorra untam el végképp Háy János egy kaptafára készült szövegeinek nagyvárosgyalázását. Ez annál is inkább megrendített, mert ugyanakkor Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tóth László az egyik legjobb Háy-előadást hozta létre. A Duna TV éppen ezt tűzte műsorára a Magyar Dráma Napja alkalmából, meg előtte egy beszélgetést a mai magyar drámáról. Szikszai Rémusz műsorvezető kissé kimódoltan csalogatta színre a résztvevőket, de utána négy tehetséges, okos ember érdekes dolgokat is tudott mondani a tárgyról. Legalábbis fontos kérdéseket érintettek. Radnóti Zsuzsa mindjárt az elején a mostanában kedvezőre forduló körülményeket emlegette. Ma már nemcsak a darabok megírását, de színpadra kerülését is pályázatok támogatják. Ez nyilván nagyon jó dolog, főképp a tényleges és a potenciális drámaíróknak. Aligha pótolhatja azonban a valóságos társadalmi igényt az új magyar darabokra. Elvben persze az így színre kerülő művek felébreszthetik a szunnyadó érdeklődést. A pályázati pénzből színre hozott darabra betévedő néző ráébredhet, hogy hiszen ez őt izgatja, esetleg lázba hozza. Nem kétséges, a néző csak azt szeretheti meg, amivel megkínálják. Csakhogy ez a segélycsomag a magyar drámának olyan időszakban érkezik, amikor nemcsak az egész társadalom, de azon belül kiváltképp az értelmiség, és még inkább annak kulturális érdeklődése mind jobban szegmentálódik, specializálódik, szétforgácsolódik. Spiró György a beszélgetésben nagy bajként említette, hogy színházba csak a polgárság jár. Én úgy érzem, ott tartunk, hogy már az sem. Igaz, országszerte sokan járnak színházba, de az igazi nézők, akiket valóban érdekel a színház, akik rendszeresen néznek előadásokat, akiket mélyebben foglalkoztat mindaz, ami a színházakban történik, csak egy kis szekta, egy hobbikör a sok közül. Éppen olyan zárt kört alkotnak, mint a valódi mozirajongók, a dzsesszkedvelők vagy a versbarátok. Ebben a helyzetben megkapóan mulatságosnak érzem a remek kamaradarabokat író Spiró nagy ábrándját, hogy a színház menjen ki a plázákba. Jól hangzik, hogy oda kellene menni, ahol a közönség van. De valószínűleg a legszebb benne az abszurditása. Színes, szélesvásznú filmekkel, rockkoncertekkel legfeljebb némely musical versenghet. Más alkalommal Spiró azt is elmondta, hogy éppen ebben a zenés műfajban látja a színház jövőjét. Csakhogy ez a fél évszázada még nagy reményekre jogosító új jelenség is vészesen züllik. Klasszikusai háttérbe szorulnak, helyüket a tömény giccs foglalja el. Hovatovább a jobb musical is kamaratermi játékká zsugorodik, akárcsak a (valaha) nagy történelmi dráma vagy bármely más prózai műfaj.

Valószerűbbnek érzem, hogy a dráma tényleges, a pályázati pénzek nyomán bekövetkező szövegszaporulaton túli megújulását nagyrészt a gyakorlati színházcsinálók szövegei hozhatják el. A főfoglalkozású darabíró természetesen a klasszikus kapitalista munkamegosztás terméke. Ez a munkamegosztás siker- és főképp bevételorientált nagyüzemekben ezután sem lesz elkerülhető. Ma már egy musicalnek, akárcsak egy filmnek, nemcsak írója, zeneszerzője, rendezője van, de más írja a történetet, más a dialógust, más a verseket. Mindennek külön szakembere támad. Egyes, többnyire kisebb műhelyekben azonban elképzelhető olyan szigetek létrehozása, ahol túl lehet lépni ezen az egyre jobban elaprózódó specializálódáson, ahol a szöveget valóban azok hozzák létre, akik vásárra viszik vele a bőrüket. Mohácsi János, Pintér Béla, olykor Schilling Árpád a társulattal együtt, s mindenképpen a társulatra szabva létrehozott szöveget játszat. A Duna TV-ben beszélgetők, a drámaírók, Spiró, Forgách András, Háy János és a dramaturg Radnóti Zsuzsa egyaránt ezt tartották a dolgok természetes rendjének. Annak kibeszélésére azonban nem maradt idő, hogy vajon mennyiben tekinthetők ezek a szövegek önálló drámáknak. Abban egyezni látszottak a mai közfelfogással, hogy drámának, darabnak az a szöveg tekinthető, amelyik önálló színházi életre képes, tehát nem kötődik végleg és végletesen egy társulathoz, egy rendezőhöz. Azt viszont - mint Háy János utalt rá - még nem próbálták ki, hogy Pintér Béla, a Krétakör vagy éppen a Mohácsi testvérek szövegei vajon megélnek-e más színészekkel, más rendezésben, továbbgondolhatók-e, netán átértelmezhetők- e. Igaz, ez azért az íróasztal mellett kigondolt drámai formájú szövegek nagy többségével sem esik meg. Még a mostani támogatások mellett sem.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1