Szkéné Színház

Évezredek óta közismert, hétköznapivá simogatott, mennyei történetet recitál és reciklál Pintér Béla és Társulata a Szkénében tartott új bemutatójában. Pintér kortárs evangélium bejelentésével kecsegteti hûséges nézõit és egyre növekvõ számú új rajongóit. Utóbbiakhoz szívós munkával jutott, bravúrosan elfeledtetve az alternatív és független jelzõket, melyek sokszor mintha még ma is inkább akadályoznák, s nem segítenék a gondolkodó és gondolkodtató színház mûvelõit.

Persze a fal a jó és a rossz színház között húzódik, s ennek vajmi kevés köze van strukturális kérdésekhez (amelyek a finanszírozás szempontjából persze egyáltalán nem elhanyagolhatók). Pintér Béla és Társulata jó ideje egyértelműen az előbbihez tartozik, annak is az élvonalához, s ami igazán elismerésre méltó, nem csak széles e hazában. Kérdezzünk csak komoly külföldi szakembert a magyar színházról, Schilling Árpád mellett bizonyosan Pintér Béla nevét fogja említeni nagy lelkesedéssel.

A népszerűség és a sikerek titkán tűnődni ugyan nem dolgunk, de az okok között biztosan megemlíthető egy tény. Az ugyanis, hogy Pintér Béla színházában az ember nagyjában-egészében mindig tudja, mire számíthat. Stílusa teljesen egyedi és azonnal felismerhető. Csak néhány ilyen, több darabjában is hangsúlyosan előforduló jegy: megdöbbentő és legtöbbször mulatságos fordulatokkal, idő- és térbeli ugrásokkal teli, szaggatott dramaturgia, melyről utóbb derül ki, hogy a gyakori és indokolatlannak tűnő kitérők ellenére következetesen haladt célja felé; a poénra és meglepetésre kihegyezett párbeszédtechnika; a lehető leghétköznapibb, mozaikszerűen széttördelt nyelvi elemek beemelése a színpadra, melyek hatásában ironikus énekbeszéddel és a darabot értelmező, a kontextust érzéki módon megfestő élő zenei kísérettel párosulnak. Összességében kijelenthetjük, hogy Pintér Béla a színpadi hatáshoz, a némelyeknek talán lekicsinylően hangzó, de e helyt korántsem így értett szórakoztatáshoz professzionálisan ért, s legjobb előadásaiban ahhoz is, hogy a másodperc töredéke alatt az ajkunkra fagyassza az előbb még gyöngyöző nevetést.

Quitt László és Szamosy Zsófia | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című darabjában ezúttal makacsul azt kérdezgeti tőlünk Pintér, hogy mit kezdjünk itt és most, az Úr 2007. esztendejében, a magyar főváros szívében a megnevezhetetlennel. Mit válaszolunk a közénk pottyanó Megváltó provokatív kérdéseire? A hibáiból mit sem tanuló emberiség megoldása szóról szóra egyezik a rejtély kétezer évvel ezelőtti, kegyetlenül pragmatikus, ám messzemenő következményekkel járó megoldásával. Az idegen lényt a közösség természetesen (?) gondolkodás nélkül elpusztítja. Kiveti magából, mielőtt esélyt adott volna neki - és saját magának. És ne higgyük egy percig sem, hogy azért történik mindez, mert Jézus szerepében ezúttal egy meglehetősen bizonytalannak tűnő fiatal lányt látunk.

Egy másik, a miénknél jóval vészterhesebbnek tűnő korszakban és helyszínen, de hasonlóképp rossz időben és rossz helyen felbukkanó Messiást jól ismerünk az irodalomból. Bulgakov neve a biztonság kedvéért (nem egészen odaillőn megszakítva a szöveget) el is hangzik az előadásban, ha netán valaki nem ismerte volna fel a prokurátor és a rab között elhangzó, sokat citált példázat szó szerinti átvételét a hajszálon függő életről, meg arról, hogy kinek áll hatalmában elvágni azt a hajszálat. Az ezúttal Pintér által magára vállalt munka jó részét Bulgakov azonban már elvégezte A Mester és Margaritában. Az előadással kapcsolatos alapvető hiányérzetem részint erre az irodalomtörténeti közhelyre vezethető vissza.

A jelenkori példázat ugyanis túlságosan is alaposan követni látszik a bulgakovi módszert és történetszövést. Mindezt természetesen megspékeli a társulattól jól megszokott, mára a csapat minden tagja által anyanyelvi szinten beszélt jelrendszer használatával, ám ez még mindig kevésnek tűnik ahhoz, hogy igazán jelentékeny előadás szülessék. Profán és szentséges, frivol és fenséges keveredik és küzd, olykor küszködik egymással Pintér Béla legújabb színpadi művében. Szándékosan nem kerekedik fölül egyik sem. Egyrészt azért, hogy az önkéntelenül öntudatos befogadói hozzáállást kissé elbizonytalanítsa, a történet ismerősségéből fakadó magabiztosságunkat letörje. Másrészt meg azért, hogy megmutassa, a legszentebb és a legszemérmetlenebb sebészi pontossággal sosem választható el egymástól, mindig egymásból és egymásért léteznek (s ha már Bulgakov, tűnődjünk csak el azon újra, hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék).

A dráma azonban a nagy igyekezet ellenére sem tud megszületni. Ahogy Pintér eddigi előadásaiban, most is kiapadhatatlanul áradnak a viccesebbnél viccesebb, hol kidolgozott, hol szerényebbnek ható ötletek. A paródiaként prezentált történet vérfagyasztó, a brutális kivégzést jórészt megfelelő elemeltséggel megmutató befejezése - legalábbis a bemutatón - zárványként hatott az egészen. Az addig könnyedebb hangvétel túl hirtelen komorult túl sötétté, a két véglet közötti átmenet fázisai, melyek máskor oly érzékenyen kidolgozottak, ezúttal észlelhetetlenek maradtak.

A megváltástörténet jól ismert szereplői egytől egyig feltűnnek a Tamás Gábor jegyezte puritán térben. A Sütemények Királynőjéből és az Anyám orrából is ismerős, most fehérbe burkolt forgószínpad körül ezúttal négy apró szektorra osztott nézőtéren ülünk. Két, szintén fehér ajtókeret egymással szemben áll a színpad mellett, a terem két sarkában, ezek majd a látványos és hangos zárlat fontos elemei lesznek. A négy kanonizált evangéliumban négyféleképp megörökített eredeti história újabb változattal gazdagodik a szemünk előtt. Merthogy minden fellépő szerepe látszólag pontosan megegyezik a kétezer évvel ezelőttivel, csak éppen annyi a változás, hogy az új "örömhír" szerzője az azóta eltelt időben bekövetkezett változásokat is akkurátusan-humorosan rögzítette feljegyzéseiben.

Enyedi Éva és Roszik Hella | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Jelen írás keretein belül poéngyilkosság volna végigkövetni és lejegyezni az összes változtatást és csúsztatást, a lényeg, hogy veszélyesen és nevetségesen ismerős közeg képződik meg a szemünk előtt. A meglehetősen egységes szövésű színészi teljesítmények közül feltétlenül ki kell emelni Szalontay Tünde patás ördögi nőstényét, aki az új megváltó iránti nem szűnő gyűlölettel indítja el, majd hajszolja az eseménysort a tragikus végkifejletig (Benedek Mari elsőrangú, jellemábrázoló jelmeze tovább erősíti a hatást). Thuróczy Szabolcs a korrupt polgármesterből evangéliumot jegyző tanítvánnyá emelkedő férfi szerepében igen markáns. A Színművészeti Egyetemen frissen végzett Friedenthal Zoltán hatásos mint bumfordi, minden ízében földhözragadt, a rációba kapaszkodó elmeorvos. Roszik Hella jelenléte új árnyalatokkal gazdagítja a megszokottan lelkes társulati összmunkát. Rekedtes hangon, strandpapucsban és hanyagul viselt világoskék kardigánban, egyik cigiről a másikra gyújtva, bármiféle szándékosság nélkül gyűjt maga köré tanítványokat, és tetszetősen szentenciózus mondatok nélkül is elég egyértelműen mondja ki lesújtó ítéletét jelenkorunkról. Az már a szerző-rendező hibája, hogy Isten lányának, Máté Edinának az alakját nem sikerül igazán plasztikussá tennie, s ettől idővel mintha kissé egysíkúvá válna a szerep s az alakítás is.

Az apokrif szó jelentése titkos, elrejtett, s azokra az iratokra utal, amelyek végül nem kerültek be a Biblia kanonizált szövegei közé. A felemás eredmény ugyancsak elbizonytalanít: vajon Pintér Béla apokrif evangéliuma része lehet-e a saját maga megalkotta kánonnak?

JÁSZAY TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1