Erdõs Virág: Merénylet

Kishitûségtõl nem gyötörten vágtak bele 2007/2008-as évadukba a nyíregyháziak. Tömörebben szólva: merészen. Nagyszínházi bérletes nyitódarabként bocsátották a közönség elé Vinnai András-Bodó Viktor kéziratelõzmény nélküli darabját, a Fotelt. Második nekirugaszkodásuk, az Erdõs Virág jegyezte Merénylet kevesebb rizikóval kecsegtetett, részint mert stúdiószínházba szánták, részint mert felolvasószínházi változatában találkozhattunk már vele a POSZT Nyílt Fórumán, ahol a veszprémi színház csaknem premierkész állapotig jutott a kidolgozásában. A két vállalkozás együttes kockázata, hogy fiatal alkotók fürkészik bennük - az életkornak megfelelõ alapossággal - az emberlélek mélybugyrait.

A Fotel különlegesen kivajúdott, túlhordottan koraszülött előadás. Elkezdődtek a próbái az előző szezonban, de a munkafolyamatban nem képződött meg a mag, amelyből elő lehetett volna burjánoztatni utóbb a Bodó Viktor-rendezések fő kincseit, az asszociatív rögtönzésfüzéreket. Adva van egy manézs alakú tér, az elmeintézet. Forgómanézs. Képzeletben mi, a kinn lévők övezzük, a tekintetünk minden irányból rátapad a bentiekre, akik ezt így várják el tőlünk, hiszen a közönségük vagyunk. Kicsit fogyatékosabbak, mint ők, mert zsöllyébe görnyedten tűrjük, hogy csőlátásra kárhoztasson bennünket a kőépítmény tökéletlen idoma. Bocsánat! Fogyatékosak vagyunk, nem kicsit fogyatékosabbak. Ők ugyanis egyáltalán nem azok. Kreatívak és szabadok. Választhatnak maguknak közösséget vagy elefántcsonttornyot. Vezethetnek háztartást, gondolhatják vérnek a konyhakéssel a polgártárs nyakába passzírozott céklabefőttet. Pucérra vetkőzhet nagymonológjához a hős, ha úgy tartja hitelesnek az Intercity vasúton való veszteg suhanás expresszióját. Nem parancsoknak engedelmeskednek, hanem sugallatoknak; nincs kényszerképzet, csak megvilágosodás. Lehetnek a mondatuk első felében tuti pozitívak, s rögtön a folytatásban a besúgóiktól rettegők. Hol az abszurdum mostanában? Barátságos, meleg gumiszobában. Szuperszonikus vadászgép égzengése a csoportterápia.

Fotel - Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház
Bodó skizofrénia-színházát két alapélményére tudom visszavezetni: a szorongó Kafka és az önelemző bolonddá "gyógyított" József Attila ismeretére. Ezen stúdiumokra tekintve van merszem leírni: érzékelek gondolati pilléreket az előadásban. Az első tartóelem a begolyózott színésznő intézeti pályája, amely az elnapolt szabadulással indul. Szabó Márta (Márti) határlény: mintha rendelkeznék külső kapcsolatokkal. A külső kapcsolat illékony, az önrendelkezési jog akaratlagos illúzió: maga táplálja és maga fosztja meg tőle önmagát. Ez rögtön a bemutatkozásakor megtörténik, amikor a nagy szabadságszimbólum, a titkos ajtó kulcsa - mielőtt a barátnőjére testálná - horgászzsinórra tűzött csaliként emelkedik kezéből az univerzumba. Márti, akit Zsuzsának szólítanak, de Ilikének mondja magát, olykor egy fehér telefonhoz járul, s gondosan adagolva gerjeszti rá türelmetlenségét a kagylóra. Értésünkre adja, hogy jó ismerőse, a színigazgató tartós pillanatnyisággal elérhetetlen, vagy csak nagy sokára kapcsolható. Árpi [Schilling] Hamlet-rendezésre készülődik, ezt tudva ajánlkozik nála szerepre [Ophelia]. "Szervusz, Árpi! Ilike vagyok... emlékszel rám ugye... most olvasom, hogy csinálod a Hamletet... nagyon szeretnék benne lenni és...tudom de... van egy ötletem...ha esetleg a fotókat megcsinálnánk itt bent...van itt egy fotós... és rányomnák diával a színpadra a fotómat...a hangot meg telefonon...aha...három férfi?.... az nagyon izgalmasan hangzik, de egy nő azért...aha...aha...hát kár... Értem. Sajnálom...akkor jó munkát...de ha van valami... ja? Letetted?"

A "nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret" kétségével szembesít a rendező. Ezt a dilemmát hordozza a játékidő tengelyén aszimmetrikusan előretolt "középső" tartóelem, Vicei Zsolt sztriptízzel indított gumihadarása (rap-monológ). Meglett férfiember, aki a hímtagjával sután játszadozó kiskamasz anakronisztikus bájával mórikálva, vad dühvel ostorozza a társadalmi élet minden útba eső területét. Végzetes felismerésben gyökerezik az indulat: "ha foglya vagyok a vonatnak, nem vethetem alá magam".

"Illeszkedj már be!" - hallja a szférák sugallatát Fábián Gábor, amikor átlép a manézs mellvédjén, s fekete személyi lakkcipőjét felöltve, mászkálni kezd négykézláb a zsöllyék támláján a nézőnyakak között. Talál végre egy üres helyet, hát az előadásnak is - vége. Ez a harmadik tartóelem: az értelmetlen - előzménytelen - gyógyulás. Gyógyult az, akit azzá nyilvánítanak.

"Munkánk legfőbb célja nem egy produkció létrehozása, inkább pusztán a keresgélés, a tapasztalás és a megismerés maga" - olvashattuk korábban az M, vagy mégsem szórólapján. Bodó szellemi zsákutcákat nyitogat meg a reguláris/ koncentrikus agyú nézők előtt, hadd szaladjanak fejjel a vakhorizontnak. Ilyen az, amikor A fösvényből vett vendégjelenetben megfejelik a moličre-i igazságszolgáltatást azzal, hogy a bűnös nyakából több késszúrással kifröccsentik a céklalét. Az archaizálás ellenpontja a visszahőkölés, a hátrálás a gyermekség felé. A kamaszkor visszképeként (retró) cselekménybe szőtt lírai duett, a nagy szerelmes depresszió, amelyben a férfi és a nő közeledése-távolodása letargikus balett: az infantilizmus és az eredendő hígagyúság kielemezhetetlen vegyülete. A zsákutcásdi jó tréfa, csakhogy a végén most nem megrendítően komikus/katartikus, legfeljebb mosolyt fakasztóan bárgyú a menetrendszerű durranás.

Az értékek viszonylagossága tárgyában nehéz folytonosan eredetit mutatni/ mondani. Bodó nyíregyházi rendezései - megfigyelésem szerint - idáig külön fejezetet képeztek a bontakozó életműben. A korai I. Erzsébet atmoszférája mentén - elütően a Ledarálnakeltűntem vagy A nagy Sganarelle és Tsa (Don Juan) kigyúrtan- keresetlen improvizációs gyakorlatától -, az Esztrádsokk és az M, vagy mégsem szereplőit a primer játékosság mozgatta, s ennek nyomán a néző egy jellegzetesen bodói katarzissal, az abszurdumban való pozitív megnyugvás, a fanyar derű kedélyével távozott az előadásról. A Fotelnek felültünk.

A Merényletről való gondolkodásban kapcsolódhatunk József Attilához: "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra." Ha a Fotelben a téboly mint oltalmazó burok s a burok mint tébolyító lakhely egymást kiegészítő lelki lényegként és lelki életterületként határozható meg, akkor Erdős Virág munkájával kapcsolatban az mondható: a burok szétrobbanása a teremtő szubsztancia. A tétel nappali fényben tárul elénk, amint Budapest belvárosának levegőbe röppenése következtében a színpadra hull egy komplett gyermekvilág. Az emberek nászából nyúlnak született leány házasságán kívül szerelmes lett egy görénybe. Talán közösen tervelték ki, hogy rakja körbe a testét bombákkal, s a 7-es buszon, a Ferenciek tere magasságában robbantsa fel magát. Naná, hogy mindenki meghal. Kevésbé naná, hogy mindenki a saját testi valójában és jellemképében támad fel. Az önazonosságot eredményező reinkarnáció a puhán posztmodern darab dramaturgiai rugója. Mészáros Péter a látványtervező. Díszlete egy terepasztalra helyezett makettváros kivetülése a félkörösen felállított paravánokra. A vetítőt hol a színre lépők hozzák működésbe a mondandójuk aláfestésére, hol a megidézettek villantják fel általa az ellenérvüket. Dialektikus berendezés: megmutatja panorámás nagytotálban a bűnt és enteriőrként a pszichés késztetéseket.

Két ember játszmája zajlik. Olt Tamás, a felügyelő érdeke szerint a személyes életidő nem mászórúd, hogy a tudat kedvére csúszkálhasson rajta le-fel. Mégis az történik. Jönnek-mennek a hozzátartozók, mentegetőznek, vádolnak, vagy értelmeznek. Losonczi Katalin a vadóc szfinx, aki attól értelmezhetetlen, hogy képletként tenyérbe mászóan evidens. Nyúlnak született, hát elkövetett a földi napjaiban mindent az emberré válásért (beilleszkedési szándék, szocializációs készség, egyebek). Nem jött össze neki: a bensőjében ellene fordult a világ. Mármár kész a kamaszkori mutációra hagyatkozó rendőri diagnózis, amikor közbeszól az Apa: "Ez valami mutáns lehet, vagy mi. Valami... izé... szakadár... mer az enyém... az nem ilyen! (...) Az én lányom? (odacsap az ágyékára) Az ihol van, la. (...) Benne maradt a farkamba, te! Benne maradt, most meg már... késő. Tudod, hogy van... pedig, kár. Szuper kis nő! Ha látnád! Nyurga, copfos, kék szemű... tudod, olyan tip-top, kip-kop, tűzről pattant, mégis higgadt, ambiciózus... racionális gondolkozású... ko-mu-ni-ka-tív. Olyan normális kis dolgai vannak. Tudod például, hogy mi szeretne lenni? Köztisztviselő! Persze, csak amíg családot nem alapít. (lassan, tételesen, merengő hangon) Akkor majd szépen becsukja a boltot... kinyitja a hűtőszekrényt... kipakol, bepakol... aztán nekiáll... és elmosogatja azt a rengeteg piszkos edényt. ... Aztán megtörli a kezét... és felhív. ... És elmeséli a napját. ... Én felteszek neki bizonyos kérdéseket... ő pedig kerek, értelmes mondatokban válaszol. ... Na, mit szólsz? Hát nem gyönyörű?" - mondja a leánya kérőjének. - "Egy ilyen kéne neked is. Bezony! Nem ez! Barátom! Pókokkal beszélget, brokkolit eszik!"

Losonczi Katalin - Merénylet, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház
Keszég László rendezése mértékteremtő gazdálkodás a látványtechnikai bravúrlehetőségekkel, Márkos Albert hol effektusértékű, hol pozitívan slágergyanús zenéjével, valamint a vulgárist a szárnyalón líraival szeszélyesen ötvöző költői/írói szöveggel. Az előadás igényessége nyomós érv a Katona József produkciós pályázat intézményének életben tartása mellett.

Úgy tetszik, a nyíregyházi színház környékén a pszichoanalízis jegyében telt a nyár, s az ősz. Bodó Viktor próbáival párhuzamosan - éjente, önszorgalomból - a kaposvári főiskoláról kikerült növendékek - Fridrik Noémi, Losonczi Katalin, Fellinger Domonkos, Olt Tamás, Petneházy Márton (társult hozzájuk Nagyidai Gergő) "Ülni, állni, ölni, halni" címmel - a prózát, a sanzont, a verset és a mozgásszínházat "kaposváriasan" elegyítő - zenés megemlékezést komponált József Attiláról. A szeretetvágyról, az önmagunktól való iszonyodásról, a megérthetetlenségről vallanak. 50 perc. Az 1 óra 12 perces Fotelnél nem sekélyebben szántó előadás.

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1