Radnóti Színház

Tulajdonképpen illetéktelenséget kellene jelentenem. Igaz, több mint fél évszázadot éltem eddig Budán, de csakis a Gellért tértõl délre. Albertfalván és Lágymányoson, Kelenföldön és Budafokon. Északibb részeire Budának csak dolgozni jártam. Igaz, a Joliot-Curie tér nekem nem az utóbbi idõben lett Királyhágó, hanem az volt, amikor gyerekkoromban szüleimmel ismerõsöket vagy rokonokat látogattunk ott.

De ettől még biztosan nem vonatkozik rám, amit az Asztalizenével kapcsolatban a szerző, Térey János Máraitól idéz, hogy tudniillik "Budán lakni világnézet". Egyébként valószínűleg a Királyhágó (Joliot-Curie) térre, azaz Németvölgyre sem illik egészen, hiszen első változatában úgy szólt, hogy "a Várban lakni világnézet". S ráadásul Márai a Várat is főképp a Mikó utcából, azaz a Krisztinából nézhette. Azt pedig legalábbis a Vérmező, a Déli pályaudvar, az Alkotás utca választja el a darab helyszínétől. Gyalog kiadós séta, de világnézetileg egy világ van köztük.

Úgyhogy dél-budai létemre némi aggodalommal tölt el, hogy hozzászóljak a Királyhágó tértől a János kórházig terjedő világ dolgaihoz. A darabban ugyan érintőlegesen fölemlegetnek olyan pesti helyszíneket is, mint az Operaház, illetve némely megvetésre méltó csehót, de ez megint csak az aggályaimat táplálja. A vendéglátó-ipari szubkultúra végképp távol esik az általam ismert világoktól. Törzsvendég soha, sehol sem voltam, legfeljebb előfizetéses menzavendég, ami végképp távol esik a White Box nevezetű elegáns éjszakai intézménytől. Márpedig Térey darabja nagyon is helyhez, sőt időhöz kötöttnek látszik. Nemcsak a helyszín, de az időpont is meglehetős pontossággal körülíródik a szövegben. Akár zeitstücknek is nevezhető a darab, de ha lenne megfelelő német szakkifejezés a helyhez kötöttségre, akkor azt is rámondhatnánk.

Földi Ádám és Szávai Viktória | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Ám másfelől Térey költői, verssorokba tördelt szövege mégis eléggé messze kerül mind a játék megnevezett terétől, mind idejétől. Erősen átesztétizálva jelenik meg benne a szinte házszámra és napra pontosan behatárolt történet. S ennyiben a Máraiidézet is jogos. A szerző célját igen plasztikusan megfogalmazta: "A hagyományos polgári közeg eltűnte után, nem írható többé vérbeli polgári színjáték magyarul? Én most mégis egy jelen időben és Magyarországon játszódó, úgynevezett ťpolgáriŤ drámára gondoltam. Nem társadalmi tablót kívánok festeni, ezúttal egyedül a középosztálybeli értelmiség érdekel, azok a harminc- negyvenévesek, akik többszázezer forintot keresnek, pont a megfelelő mértékben sznobok; mindenesetre nívós hangversenytermeket, éttermeket, szórakozóhelyeket és úti célokat favorizálnak, világjárók és kultúrafogyasztók: jobbára ügyvédek, orvosok, mérnökök és közgazdászok, avagy életképes entellektüelek, aktív művészek ők. Osztály helyett, persze, szerencsésebb réteget mondanunk. Ez a réteg újra létezik Magyarországon, és vizsgálódásra is érdemes. Akárhol bukkanjon is föl a ťbourgeois bohemianŤ, sehol Európában, sehol a világon nem azonos a nyakkendős elittel. Az eltávolodás nem csupán a különleges fogyasztási szokásokban, de egyfajta ellentmondásos, a polgári és a művészi lét határmezsgyéjén egyensúlyozó értékrendben is megnyilvánul."

Legyen Téreynek igaza, reménykedjünk, hogy tényleg létezik már ez az új, akár polgárinak is nevezhető értelmiségi réteg, mert ez akkor is öröm, ha történetesen olyan ez a társaság, amilyennek a költő látja őket. Akkor, meglehet, a mai zeitstück egykor történelmi drámává érik (mint azt Spiró gondolja a maga Kvartettjéről). Mindenesetre ha van epikai hitel, akkor kell legyen drámai vagy színházi hitel is. Amit röviden úgy is fogalmazhatunk, hogy amiből esztétikai érték születik, az van. Az esztétikum hitelesíti a művet. Márpedig amit a Radnóti színpadán látunk és hallunk, az esztétikailag releváns. Azzal együtt is, hogy tudjuk, az eredeti szövegnek mintegy a fele hangzik el, s nyilvánvaló, hogy a teljes darab terjengősebb, bőbeszédűbb mivoltában egészen másfajta esztétikumot hordozna. Valószínűleg másfajta színi megvalósítást is igényelne, talán nem is illene a Radnóti apró terébe, hiába férne el benne a kamaradarabnyi szereplőgárda.

Bagossy László rendezése, Bagossy Levente díszlete ehhez a viszonylag szikár változathoz igazodik. Sokatmondó stilizált tér lepi meg a nézőt. Fekete-fehér piramis, mely inkább a hierarchizált világot sugallja, s csak másodsorban érzékelteti a valóságos helyszínt, a kicsi színpadra bezsúfolt éttermet. A hierarchia csúcsán természetesen a tulajdonos áll (az alján az operakritikus), a törzsvendégek baráti kört is alkotnak, ismeretlen be sem téved ide. Legalábbis érzékelhető, látható- hallható módon nem. A szövegben fölbukkannak a múlt esztendő nagyobb megrázkódtatásai, az augusztus 20-i vihar, az október 23-i ribillió. A szereplők közül senki sem ítéli meg őket pártpolitikai szempontból. Nekik csakis szakmai (művészi) és érzelmi (szexuális) viszonyaik és problémáik vannak. Ám valójában a történetnél, a kapcsolatoknál, a jellemeknél fontosabb maga a verses megszólalás, a köznapi beszédet ritmusba tör(del)ő, megemelő dikció. A vers ironizál is, de azt is sugallja, hogy ezek az emberek jobb minőségűek, kulturáltabbak, mint amiről tetteik és beszédük tartalma is tanúskodik.

A rendezőtől is tudhatjuk, hogy a szerzői elképzelést a három tétel ritmusát illetően nem sikerült megvalósítani a színpadon, tehát elvetették. Nincs allegro, andante és presto. Alighanem igazuk volt, a szöveg, a történet nem igazán sugall ilyen látványos tempókülönbségeket. A szünet nélkül, de három tételre osztott előadás lényegében egy folyamatként érzékelhető a nézőtérről. Egyetlen este eseményeit látjuk, s hogy a jelenetek között múlt-e az idő vagy sem, szinte mindegy. Miként az is, hogy az orvossal nem békül meg a felesége, de a tulaj sem szerzi meg a kemény jellemű ügyvédnőt, s bánatában és részegségében leküzdi magát a díszlet legalsó szintjére, vagy hogy a ledér és közepes képességeiből is lassan kikopó operaénekesnőről a darab végére kiderül, éppen teherben van, s bár nem tudja kitől, de vágyik a gyerekre.

Nagy Ervin, Adorjáni Bálint, Csányi Sándor - az előtérben Kovács Patrícia | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Remete Krisztina fekete-fehér-szürke ruhákat ad a szereplőkre. Szürkét visel a tulajdonos felesége, kozmetikus, családanya, bár éppen lázad. Szávai Viktória a szürkét további szürkével árnyalja. Szürke az operakritikus, aki szakmailag valószínűleg joggal gyalázza az énekesnőt, bár valójában szerelmes belé. Schneider Zoltán a hiábavaló igyekezet, a kudarc specialistája. Fekete dominál Győző, a tulajdonos öltözékében, őt Csányi Sándor némi leckefölmondó beszédmóddal ajándékozza meg, talán igaza van: csak pénze és helyzete teszi az értelmiségi társaság tagjává. Az orvos matt feketéje más: Nagy Ervin a komor, református elszántságot igyekszik eljátszani benne. Wéber Kata minden igyekezete sem elég, hogy a kedves mosoly mögött egy ügyvédnő praktikus törhetetlenségét érzékeltesse. Földi Ádám eh. helyén van az érzékeny lelkű és mellesleg homoszexuális belsőépítész szerepében, Marjai Virág üdítően együgyű pincérnője kellemesen oldja a verselő értelmiségiek szövegelését, Adorjáni Bálint eh. komolyabb ifjú csapos. A legvilágosabb, bár kissé törtfehér öltözéket a könynyűvérű énekesnő viseli, aki talán a legsötétebb jellem, nemcsak mindenki szeretője, de leginkább a rémes (pesti!) hodályokban fölszedett izmos sportolókat szereti. Kovács Patrícia pontosan hozza a felszínesség e bajnokának jellemmélységeit.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1