Úgy tûnik, Balázs Béla költõi kérdése örökérvényû. A "Hol a színpad, kint-e vagy bent" kiváltképp fontos a wagneri összmûvészeti alkotások iránt érdeklõdõknek. Tulajdonképpen épp e kérdéssel lehet megindokolni, hogy miért adhat szinte "teljes képet" valamely mûrõl a hangfelvétel (a látvány teljes mellõzésével). Más szempontból viszont rámutat a videofelvétel-készítõk felelõsségére, hiszen az általuk kiválasztott (kényszerûen) leszûkített látványlehetõségeknek kell tartalmazniuk mindazt, amit a "kint" jelent.

Bayreuth a Wagner-rajongók Mekkája, de vonzó zarándokhely mindazoknak, akik a romantikus színpadi zene kedvelői. És igényt tarthat mindazok érdeklődésére, akik közvetetten voltak részesei bayreuthi élménynek. Rádióközvetítések és tv-felvételek sokasága tanúsítja a Wagner-fellegvár egyedi akusztikai sajátosságát - s az audiofelvételekhez mind több video- társul. Természetes tehát, hogy ki-ki szeretné személyesen is megtapasztalni az ottani helyszíni viszonyokat, s ilyen szempontból a magyar érdeklődő kivételezett helyzetben van. Hála a régóta, remekül működő Magyar Wagner Társaságnak, rendszeresen szép létszámú "magyar különítmények" indulhatnak felfedezőútra (egyébként végtelennek tűnő várakozólistára kerülne a jelölt). Az első találkozás a művészi élmények területén is meghatározó jelentőségű, így e kivételes helyet a Ring első két estéjének szántam. Jó előtanulmány volt ehhez a Budapesti Wagner Napok, továbbá a Warner által megjelentetett, Harry Kupfer-féle Ring DVD-felvétele. Régi tapasztalat: várakozásunkban, elvárásainkban keservesen csalódhatunk - de hasonló igazság, hogy a csodaváró kívánsága gyakran teljesül.

Számomra eleve a csodát jelentette maga a Festspielhaus. Arra vágytam, hogy élőben halljam azt, ami varázslatosan hatott a felvételeken. Tudom, a technika maga is csodákra képes - én tehát az eredetire voltam kíváncsi.

E szempontból is szerencsés volt a választás: az idén ment utoljára Tankred Dorst rendezésében a Ring. A rendező számára, aki elsődlegesen íróként ismert, egyaránt van súlya a szavaknak és a látványnak. Komolyan veszi tehát a Wagner által leírtakat, s a mindenkori színpadképet a szerzői szándék szolgálatába állítja. Nem lehet eléggé értékelni például, hogy hagyja megszületni a zenét A Rajna kincse esetében, nem tereli el a figyelmet látványelemekkel. A mélyből mind magasabb régiókba emelkedő, fokozatosan megszülető és kiterjedő Esz-dúr hangzás ráhangolja a hallgatót a nyitóképre, ami az est egyik legemlékezetesebb mozzanata: óriási folyami kavicsok, melyek között elhitetően bukdácsol a sellőket elérni vágyó Alberich.

A csoda tehát valósággá vált: megunhatatlan élményt jelentett mindkét est folyamán a hangvarázs; hogy mindent hallani a zenekarból, a fontos dallamokat (vezérmotívumokat) külön-külön is, ugyanakkor viszont érződik a kiegyensúlyozottság. Az énekesek dinamikai lehetőségei kizárólag saját adottságaiktól függenek; nem kell erőlködniük a zenekar túlkiabálásáért, éppen ezért a szerző által megkívánt széles dinamikai skála teljes egészében a kifejezés szolgálatába állítható.

Bayreuthba nem Wagner-művekkel ismerkedni szokás menni. Számos interpretáció ismeretében valószínűleg működik a meózás szándéka és gyakorlata - de addig a művek ismételt meghallgatása, sőt, leginkább újraélése a cél. Legalábbis erre utal a közönség viselkedése. Itt ugyanis "a pénzemért azt csinálok, amit akarok" gesztusa nem zavaró zajongásban jelentkezett, hanem pisszenés nélküli csendben, a figyelem légkörében. Mert a lényeg a wagneri MŰ volt, annak mind teljesebb befogadása. Vélhetőleg ebben rejlik az egészen sajátságos hangulat titka: itt nem interpretációkat hasonlítgatunk, s nem is sztárprodukciókra vagyunk kíváncsiak. (Többnyire csak utólag jegyezzük meg a legtöbb énekes nevét.)

Aminek a leghangosabb visszhangja van, az mindig a rendezés (kiváltképp a "botrányos"). Részben érthetően: azt lehet legkönnyebben szavakba foglalni, míg a megindító pillanatokat inkább elraktározzuk. Nem csak azért, mert a titok lényegéhez tartozik a megfejthetetlenség - a szavak aprópénzére váltás aligha járna haszonnal; az élmény-érzet átadhatatlan. Ilyen meggondolásból könnyebb a hiányokat regisztrálni; hogy Siegmund és Sieglinde egymás iránt feltámadó érzésének a láttatásával adósunk maradtak az énekesek (Siegmund szerepére jogosulatlannak tűnt Endrik Wottrich, s aligha inspirálhatta kifejező színpadi játékra Adrianne Pieczonkát), hogy Albert Dohmen és Michelle Breedt tolmácsolásában a Wotan-Fricka jelenet feszültsége elenyésző volt. Linda Watson hangi teljesítménye A walkür címszereplőjeként kiváló, mégis, ezúttal nem tudta feledtetni, hogy énekel - ellentétben a Budapesti Wagner Napokon nyújtott teljesítményével (tehát most épp az átlényegültség csodájával maradt "adósunk").

Volt néhány emlékezetesen gyönyörű színpadkép (például A walkür II. felvonásának nyitóképe) - a mérleg másik serpenyőjébe az első pillantásra érthetetlen mozzanatok kerültek (a Walhallába vitt, csatákban elesett hősök, akiket sovány statiszták áttetsző fehér muszlinlepelbe csavartan, mintegy alvajárókként jelenítettek meg; Wotan ezúttal a dárdájára szúrja hátulról Siegmundot stb.). Az eredmény, mint remélhető volt, egyértelműen pozitív, Wagner zenéje lebilincselően hatott Christian Thielemann vezényletével. Szokatlanul "működött" az idő; mintha feloldódtunk volna a mitológiai időtlenségben. Lehetett tudni, hogy hosszúak a felvonások (mókás látvány volt néhány ünneplőbe öltözött néző kerti párnákkal felszerelkezve), s közismert az egyórás szünetek gyakorlata is. Csodák csodája, ott minden épp megfelelőnek tűnt - tartalmasan lehetett kitölteni a szüneteket is. (Hogy ne tűnjék túl idealizáltnak a kép: a Zöld Dombon, a Festspielhaus közelében lehetett a legízléstelenebb giccseket látni - amúgy a kisváros korántsem harsog reklámtól, plakátoktól. Minek is, hiszen az előadások telt házasak - kész talány, hogyan sikerül mégis legtöbbször jegyhez jutni az utolsó pillanatban egy-egy mindenre elszántnak.)

Úgy tűnik, Wagnerből sohasem elég; az élő előadások után, visszatéréses formaként, jöhettek ismét a DVD-k. Az 1992- ben rögzített felvételen Daniel Barenboim vezényel, a rendező Harry Kupfer. Csak elismeréssel szólhatunk a müncheni msm.studios GmbH munkájáról. Keserű tapasztalat a felismerés: mennyi látványelem kerül(het)i el a figyelmet a helyszínen. (Vélhetőleg valamennyi néző számára rendkívül tanulságos utólag az élőben látott produkció videofelvétele. Nyilvánvalóan átértékelődnek mozzanatok, gesztusok - ugyanakkor az átértékelődés nem véleménymódosulást eredményez csupán, hanem elmélyülő műismeretet.)

A videofelvétel egyértelmű "hasznát" azok a közelképek jelentik, amelyekhez hasonlót aligha láthatunk a helyszínen. Az irányított láttatás, kivált amikor Wagner szándékainak szolgálatában áll, kivételes élményekhez juttatja a nézőt. Ehhez képest elhanyagolható az illúzióromboló közelképek aránya (amikor mármár az énekes "belügyeinek" vagyunk tanúi, a pontos intonációt elősegítő kényszerű mozdulatoknak, grimaszoknak stb.). Talán épp e felvétel ébresztett rá leginkább a walkürök szerepének igényességére (hogy a magas énekes-követelményeket esetenként milyen megerőltető színpadi mozgás/koreográfia realizálása közben kell teljesíteni - az erőlködés legkisebb látszata nélkül). Felnagyítja viszont azt a problémát, ami gyakran megfigyelhető zenés színpadainkon: amikor az énekestől néha már-már sportteljesítményszámba menő mozgást követelnek a rendezők, a (szerephez jutott) művészek mozgásművészekké lényegülnek át, megfeledkezve arról a feladatról, amit az erőlködés, a küzdelem jelent. Siegmund például nem tud elhitetően fáradtan megérkezni (a DVD-n kifejezetten kecses mozgással foglalja el helyét Hunding házában), ezért csökken a végkimerültségben is harcra-vállalkozásának heroizmusa. A Rajna kincse esetében Alberich végső kétségbeesettsége sikkad el, ha mindöszsze ügyetlenebbnek (kevésbé fürgének) bizonyul a sellőknél.

Kiváltképp segít "helyre tenni" Loge jelentőségét a közeli láttatás, amikor az énekes mimikája értékes többletet ad annak érzékeltetéséhez, hogy ő - végső soron - kívülálló mindazokban az ügyekben, amelyekben segítségét kérik. Érdekes és tendenciózusnak tűnik, hogy A Rajna kincse záróképében már a világuralom megszerzésének illúzióját sem akarják sejtetni; miközben a zene ünnepélyesen hömpölyög, az istenek nem bevonulnak a Walhallába, hanem egyszerűen - felmennek a lépcsőn.

Külön érdemes szót ejteni a feliratozás kérdéséről. A DVD elkényezteti az érdeklődőket, több nyelvből kínálva választékot. Aki viszont hozzászokik ehhez a segédeszközhöz, furcsán magára marad, amikor - mint Bayreuthban - nincs ilyesfajta támpontja. Wagner a figyelem koncentrálására törekedett, s vélhetőleg ezt a szándékát tartják tiszteletben a kizárólagos Wagner- színházban (remélhetőleg a jövőben sem, s az év más szakában sem tűzik műsorra itt más szerzők operáit!), amikor megannyi módosítás/modernizálás mellett nem foglalkoznak a feliratozás gondolatával.

Aki spiritualitást keres a művészetben, Wagnernél megtalálja. A Festspielhaus összművészeti élményei ezt a meggyőződést erősítik, mind a felvételeken, mind az élő előadásokon.

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1