A szabadkai Népszínház Magyar Társulata 2007. október 28-án és 29-én hetedik alkalommal rendezte meg a vajdasági magyar színjátszás központi ünnepségét, a Délvidéki Magyar Színjátszás Napját.

Szól Rozi, menjek Szabadkára a Délvidéki Magyar Színjátszás Napjára, különös tekintettel a Kortárs Vajdasági Dráma IV. Felolvasószínházára, ahol két új magyar drámát olvasnak fel, a drámapályázatuk nyerteseit. Ott lesz Zalán Tibor, Bérczes László, Fekete Péter, a békéscsabai színház tavasszal kinevezett igazgatója, Franyó Zsuzsa, a vajdasági magyar színjátszás dramaturg-nagyasszonya...

Postán érkeznek a művek: Sebes István (azaz B. Foky István) Égő víz című drámája és Forgó Zoltán A kegyelem utcái (Kreatúrák és kurvák). Odafelé a buszon fejezem be olvasásukat, sms haza: "Inkább visszafordulok, nem akarok senkit megbántani..."

Sinkovics Zsuzsa, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészeti titkára vár a szakadó esőben az állomáson. Igaz, ezt tudtam, mármint a szakadó esőt, hisz az online-hírújságon már olvastam: "Az előrejelzés szerint a hétvégén se javul időjárásunk, maradnak a felhők és a szomorkás idő, helyenként csapadék is valószínű." Ez a megfogalmazás különösen tetszik: "szomorkás idő". A taxiban meséli aztán Zsuzsa, hogy a vártnál kevesebb mű érkezett a pályázatra, de a két legígéretesebbet választották ki felolvasásra. A Kosztolányi Dezső Színházban izgatott készülődés, itt van a már fentebb említett Rozi, vagyis Brestyánszki Boros Rozália, tehetséges drámaíró, a szabadkai Népszínház fáradhatatlan dramaturgja és motorja; itt van Kovács Frigyes, aki nyolc éven át igazgatta a Népszínház magyar társulatát, de láttam én őt többek közt kitűnő Tót Lajosnak is, no meg többszörös színházalapítóként is ismert, mint a vajdasági Tanyaszínházé vagy a fiatalok színházaként emlegetett szabadkai Kosztolányi Dezső Színházé. Itt álldogál Bérczes, Zalán, Stuber Andrea, belebotlom a mostani igazgatóba, a színész-rendező Mezei Zoltánba, akitől azt is megtudom, hogy minden vendég kap egy házigazdát. Nekem igazán nem lehet okom panaszra, mert a tehetséges, kedves Ralbovszki Csabával hoz össze a sors, akit annyira szerettem a Nem fáj című előadásban. Igaz, rögtön megbeszéljük, hogy ő másnap egész nap próbál, de ha bármi van, megtalálom a Jadran Színpadon...

Sinkovics Zsuzsa

Brestyánszki Boros Rozália

Kovács Frigyes

Mezei Zoltán

Égő víz

Az Art mozi termében furcsa betét szöveggel kezdődik B. Foky István Égő víz című művének a felolvasása: megtudjuk, hogy egy börtön vendégei vagyunk, és a rabok mutatnak be nekünk afféle terápiaként egy előadást. Aztán végig megmarad ez az ironikus hangvétel, a színészek minden gesztusukkal, hangsúlyaikkal jelzik, mennyire idegen számukra ez a szöveg, a mű világa. A látszólag a tézisdrámák sorába csatlakozó alkotás így válik önmaga paródiájává. Ez egyrészt kínos a felolvasáson részt vevőknek és bizonyára kínos a szerzőnek, de valamelyest érthető (megérthető) a közreműködők magatartása, hisz valóban nehézkesen túlírt, túlbonyolított ez a darab. Tiszteletre méltó a szerző szándéka, hogy emléket állítson a 43 évvel ezelőtti bezdáni tragédiának, amikor is a jugoszláv partizánok a falu csaknem teljes férfilakosságát kiirtották. De ettől írása még nem lesz dráma. (Az már valóban apróság, hogy a címlapon 1994 szerepel a megírás dátumaként, vagyis 13 éve vár sorsára a mű - cinikusan azt mondhatnám, talán nem véletlen. Igaz, hogy 2002-ben az Aracs című folyóiratban nyomtatásban is megjelent.) Olvasva- hallgatva a drámát, több tanulsággal is szolgál. A szerző nagyon plasztikusan kelt életre egy világot, jelenít meg szereplőket - de a mondatok, amelyeket a szájukba ad, inkább egy regény, nem egy feszes dráma szereplőinek valók. Sokszor lelassítanak egy-egy izgalmas jelenetet, megölik a benne rejlő feszültséget. Úgy tűnik, a szerző csak a szavak erejében bízik, és nem igazán hagy teret egy majdani előadás létrehozóinak ahhoz, hogy a szövegen túli eszközökkel is ábrázoljanak, kifejezzenek... Példaként íme egy kiragadott részlet, de valójában bármely másik is igazolhatná ezt:

ÖREG A helyedben nem piszkálnám apádat, van elég gondja szegénynek! A nagycsütörtöki úrvacsorát pedig mindig is tartottuk, és idén se maradhat el, különben hűtlenek leszünk a szépszülők szokásaihoz, ami nem lenne rendjén!

TANÁR Ó, párdon!... Halottainkért eddig minden évben felgyújtottátok a Vajast és mire volt jó az egész?... Bor és kenyér az asztalon... a legidősebb megmossa a többiek lábát, fagygyúmécsesek úsznak kedvenc horgászvizeteken... aztán csak a marha nagy csend... és következik a kijózanodás napszaka, hogy mégis valahol Bácskácskánkban vagytok, ugyebár... Hát ennyi, magyarkák... Többre nem futja a leckéből, drága magyarkák? És a cselekvéssel mi lesz? Ugyan, ugyan, csak tradíciónak nevezett falazás az egész... Amit estve raktak... leomlott reggelre...

UGYAN (robban, kétségbeesett hangon) Ádám! Fogd a pofád, mert belemászok és többé nem jövök onnan elő!... Én nem tehetek a te háborúdról...

A megfogalmazás mellett még valami bizonytalanná teszi a befogadót. A szerző mintha azt sem döntötte volna el igazán, hogy mi felé viszi a történetét. Sokáig úgy tűnik, hogy ez a hajdan volt tragédia csak kiindulópont egy olyan abszurd dráma felé, amely a napjainkban is meglévő szorongásainkat fogalmazza meg. Ehhez azonban túl sok a konkrétum. Gyaníthatóan azért, mert a szerző nem tudott lemondani arról, hogy a saját gyerekkori traumájaként is értelmezhető borzalomról mindent elmondjon. Pedig érdekes és drámai a mű alapötlete: visszatér a tett színhelyére a tettes, mire a túlélők egy képzeletbeli bírósági tárgyalást szerveznek. Talán épp a személyes emlékek kitörölhetetlen fájdalma miatt lett volna érdemes jobban eltávolítani a történetet a valóságtól, és az abszurd világa felé vinni.

És érdemes lett volna más utat választaniuk Péter Ferenc rendező irányításával a színészeknek is, mert így félrevezetőnek érződött a választott módszer. Igazán nem derülhetett ki a mű szándéka, de nem derülhettek ki az erényei és hibái sem. Talán B. Soky István is jobban meghallhatta volna, mitől nem színpadi ez a nagyon fontos dolgokról szóló szöveg, ha ezeket az itt-ott nyakatekert mondatait is komolyan véve szólaltatja meg az amúgy szimpatikus színészcsapat.

A kegyelem utcái Hasonló problémát vetett föl - mint a felolvasást követő vitából kiderült - Forgó Zoltán drámája is.

Itt már a témaválasztás is elég különös: az ötvenes évek amerikai filmes világában vagyunk, lecsúszott filmesekről, írókról és színészekről szól a történet, az álmodott karrierek megfenekléséről. A szereplők valóságos alakok, afféle életrajzi adaptációról van tehát szó, amellett, hogy az amerikai filmek jól ismert kliséivel dolgozik a szerző. Filmes szerkezet, filmes vágások, szűkszavú mondatok. Szó esik itt mindenről, amit szeretnek "a" nézők: derékba tört pályákról, a művészek érdekes életéről, prostitúcióról, családok széteséséről, kurtizán-romantikáról. És épp ez a baj, hogy túlságosan is kiszámítható a történet, mégis távoli, idegen a világa. A filmszerű dramaturgia következtében pedig elnagyoltak a figurák, nem elég mélyen ábrázoltak a jellemek. Szókimondó a szöveg, talán túlságosan is - nem abban az értelemben, hogy túlságosan frivol volna, furcsamód hiányérzetet kelt inkább: nincsenek titkok, minden kimondatik. Látszólag furcsa világot jelenít meg a darab, de minden csak azt jelenti, ami. Ha már filmes technikáról beszéltem, a szappanoperai világot is fölemlegethetném - bár csak súrolja annak határait, de mindenképpen érződik a "brazil" hatás.

És persze a Puskás Zoltán rendező által vezetett színészek mindent meg is tesznek ennek a hatásnak a fölerősítéséért. Nem hibáztathatók ezért, hisz az a szándék mozgatja őket, hogy jó estét szerezzenek a hallgatóságnak. Még az instrukciókat fölolvasó súgónő is véleményez, egy-egy résznél a fejéhez kap, belebelenevet. A művet nem ismerő néző tanácstalan, hogy vajon az eredeti szövegben rejlenek-e ezek a poénok, vagy rendezői-színészi lelemények.

Végül aztán a felolvasásokat követő, Zalán Tibor költő-drámaíró vezette vitában sem sikerül dűlőre jutni. Akik olvasták a műveket, keményen összeszólalkoznak a fölolvasókkal, akik meg csak most találkoztak velük, elszántan védik az interpretálókat, hogy aztán később valamennyien már egy-egy pohár sör-bor-pálinka mellett ismerjék el egymás erényeit és örüljenek a késő éjszakába nyúló Délvidéki Magyar Színjátszás Napjának, ami még másnap is folytatódik...

A művészeti akadémián

Csernik Árpád | Fotó: Molnár Edvárd

A délelőtt programon kívüli programmal kezdődik: újvidéki kirándulással. Fekete Péter a sofőr, Zalán Tiborral és Hernyák György rendezővel, akadémiai tanárral vagyunk az utasok. Hernyák György órájára igyekszünk, akinek idén elsőévesei vannak, és 11-től kezdődik velük a mesterségórája.

Hernyákkal Zalaegerszegen találkoztam először a 90-es évek elején a Nyílt Fórumon, ahová Merő Béla javaslatára hívták meg az általa rendezett produkciót, Zalán Tibor Azután megdöglünk című művét, melyet a H-csoport adott elő. Az a H-csoport, amelyik Újvidéken alakult a nyolcvanas évek derekán, és amelyet Hernyák György álmodott meg olyan művészemberekkel, mint Bicskei István, Vicei Natália, Szilágyi Nándor, Törköly Levente és Bakos Árpád - mindnyájan meghatározó nevei azóta is/már a magyar színjátszásnak. Szabad rendezői-színészi társulás volt. Egyetlen bemutatót tartottak, épp a Zalaegerszegre is meghívott Zalán-darabét egy raktárhelyiségben, nagy szakmai sikerrel. Nem volt könnyű eljutniuk akkor odáig sem. Hernyák György tíz évvel később így írt erről: "...hogy mégis kihoztunk egy bemutatót, azt csak önfejűségünknek köszönhetjük. Színházat ugyanis lehet csinálni szükségből, dühből és önfejűségből, s mi pontosan ebben a sorrendben tettük!" Hernyák György ekkor olyan színházi műhelyt teremtett, olyan - mint hangoztatta - ,,színészt-rendezőt továbbképző laboratóriumot" indított útjára, amely színháztörténeti szempontból sem elhanyagolható.

Szóval, az ő órájára igyekszünk.

Három lány és három fiú. Nagyon különbözőek. És a sötét színű, semleges próbaruhák miatt nagyon hasonlóak. Kíváncsian méregetnek minket. Mi is őket. Zalánból ugyan készültek, mert Hernyák tanár úr kiadta nekik föladatnak (milyen jó ez az internet!) - de rólunk, Fekete Péterről és rólam semmit sem tudnak. Elmondják, hogy mostanában azt kéri tőlük az osztályfőnökük, hogy mindig másnak és másnak a bőrébe bújjanak. A lányok egyike éppen punk. De néhány hete még vénkisasszony volt. Így járnak az utcán, így élnek otthon, elképzelik azt a másik életet. Amiről aztán kiderül, nem is olyan idegen, ott rejtőzik valahol bennük, csak eddig nem figyeltek rá. A fiúk egyike, itt most szelíd kinézetű, azt meséli, menynyire rossz élmény volt, amikor szintén punkként nem álltak vele szóba az utcán az emberek, szinte menekültek előle. Ilyesmit eddig még sosem élt át. A mai programjuk éppen piaclátogatás lett volna, azzal a céllal, hogy különféle embereket figyeljenek meg, de hát ennek mi keresztbe tettünk. Zalán ugyan nagyon lelkes, hogy menjünk mi is lángost enni, de Hernyák leinti: a gyerekek ránk kíváncsiak, beszélgessünk velük. Bár nagyon fiatalok, valamennyiüknek van már színházi előélete, ki diákszínjátszóként, ki a Vajdaság valamelyik társulatánál próbálta már ki magát. Itt a képzés négyéves, s közben harmadévben félévet a budapesti színművészeti egyetemen is eltöltenek - ez a szokás jó pár évvel ezelőtt kezdődött el valamennyi határon túli magyar nyelvű színészképzőn. Az újvidéki művészeti akadémia az egyetem fakultásainak egyike; a drámaszakon kívül képzőművészeti és zeneművészeti szak is van. A magyarok osztálytermén két osztály osztozik, Hernyák Györgyé és László Sándoré, aki az újvidéki magyar színház igazgatója, színész, rendező és a harmadévesek osztályfőnöke. A színészmesterség mellett tanulnak magyar, délszláv és egyetemes drámatörténetet, beszédet, éneket, akrobatikát - némelyik tárgyat megosztva a szerb hallgatókkal. A "mit csinál a dramaturg?" standard kérdés kapcsán a magyar kortárs drámairodalom kerül szóba, internetes irodalmi és kulturális fórumok, színházi bemutatók és tendenciák. Aztán Fekete Pétert kérdezgetik arról, hogyan telik a színházigazgató egy napja, hogy alakul ki a műsorterv, mi mindenért felel, hogy egyezteti a saját ízlését a nézőkével. Végül megint az alkotás folyamatához, a mű születéséhez érünk, ahhoz a kérdéshez, lehet-e tanítani a művészetet, a színészetet, a rendezést, az írást. Ekkor Zalán váratlanul egy játékot ajánl: írjunk verset, haikut. Elmagyarázza példákkal, mit is jelent ez az 5-7-5 szótagú háromsoros japán vers. Mindnyájan nekilátunk, Zalán irányít, meghallgatjuk egymást, s mindenkinek van saját bírálója. Jó játéknak indul, s aztán váratlanul a művészet legmélyebb kérdéseinél tartunk: mennyire tudatos a mű születése, mennyire egyértelmű az értelmezése, kell-e ismerni hozzá az alkotót, és kell-e tudni azon a nyelven. Mindnyájan megnyílunk egymásnak, megtapasztaljuk, hogy az elkészült mű mennyire gyorsan elszakad alkotójától, hogy milyen sokféle értelmezés van, ami nem belemagyarázás, hogy még nyelv sem kell hozzá - hisz az utolsó fölolvasó Zalán, aki japánhoz hasonló halandzsanyelven írt - és pontosan értjük. Sőt, a Szabadkára tartó visszaúton Hernyák még a műfordítását is elkészíti.

Ralbovszki Csaba

Hernyák György

Zalán Tibor

Szilágyi Nándor

A búcsúest

Este hat órakor kezdődik a Jadran klubjában a dr. Káich Katalin színháztörténész által összeállított kétnyelvű könyv bemutatója Bambach Róbert színháza címmel, mely az 1982-ben fiatalon elhunyt vajdasági rendező munkásságát rendszerezi, összegyűjtvén rendezői instrukcióit, jegyzeteit, előadás-elemzéseit, a vele készített interjúkat és fotókat. Erről, sajnos, az újvidéki kirándulás miatt lemaradunk, de helyette szívszorító élményben van részem. Zalán mutat egy gödröt, ahol nemrégiben még a szabadkai Népszínház épülete állt. Még itt-ott egy falmaradvány - és az emlékek, Zalán a bemutatóit emlegeti, nekem meg az jut eszembe, hogy itt jártunk vendégszereplésen a 90-es évek elején az akkori színházammal, az egri Gárdonyi Géza Színházzal is a Gali László rendezte Vízkereszttel. Érthetetlen, hogy jutott erre a sorsra a közel százéves épület. Olvasom a helyi sajtó anyagaiban, mesélik a helybeliek, milyen szakmai viták előzték meg a bontást, ígérethalmazok az épület megmentéséért, élőlánc a rombolás megakadályozásáért - és mégis, itt ez az élő seb a város testén. Most a Jadran moziban játszik a társulat az ígérettel a zsebében, hogy új színház épül majd. Bár valaki megjegyzi mellettem, már a Jadranba érvén, hogy azt beszélik, park lesz itt, mert közben kiderült, hogy milyen szép épületeket takart el a színházé... Bár én még könnyedén odavetem Kovács Frigyesnek: "Hogy hagyhattátok?", de el is szégyellem magam. Nem voltam itt, semmit sem tudhatok erről az egészről. Szerencse vagy kárhozat, hogy Szilágyi Nándor, a társulat Pataki Gyűrű-díjas színésze, díszlettervezője végigkísérte fényképezőgépével a rombolást - és most a képeiből kiállítás nyílt a Jadran előcsarnokában. A kamera objektív - de amikor a meredező romok előtt ott áll védtelenül Kovács Frigyes - a reménytelen fájdalom csodaszép megfogalmazása ez. Pedig a kiállításmegnyitót a Kosztolányi Dezső Színház Szpájdermen című performance-szerű akciója próbálja oldani, amely valamiféle kiáltvány a helyzetről, és kesernyésen ugyan, de mégiscsak nevettetni próbál, de hiába, a képek az arcokra fagyasztják a mosolyt. Pedig épp most ért véget az újvidékiek A tizedes meg a többiek című vendégjátéka. Kitűnő előadás, patikamérlegen adagolja a poénokat, gegeket, a karakterek szélsőségeit - egyszerre megható és mulatságos. De a végén, itt és most, még ez az előadás is keserű szájízt ad, mert ma ez sem szólhatott másról, csak arról, mennyire kiszolgáltatott lehet a legártatlanabb szándék is a gonoszok világában. Igaz, a színpadon happy end - csak reménykedhetünk, hogy a színház kapuján kilépvén is így lesz.

Fotó: Molnár Edvárd

LŐKÖS ILDIKÓ

színház külső: Szebeni Szabó Róbert felvétele színház belső: Hupkó István felvételei bontás: Szilágyi Nándor képei