A Milánói CRT (Centro di Ricerca Teatrale - Színházi Kísérleti Központ) számos érdekes kísérleti elõadás színhelye. Itt láttam Emma Dante társulatát is, amelyrõl hamarosan szintén beszámolok, s itt került színre az elmúlt évad utolsó bemutatójaként a La pazzia di Isabella, (Isabella õrjöngése) címû darab - az elõadás a commedia dell’arte színházi hagyományainak, elõadásmódjának összegzéseként készült.

A két kiváló színész, Elena Bucci és Marco Sgrosso eredetileg 2004-ben Gerardo Guccini professzornak, a Bolognai Egyetem tanárának a felkérésére és szakmai konzulenciájával készítette előadását, amelyet az Isabella Andreini halálának 400. évfordulója alkalmából rendezett konferencián adtak elő. Ez alkalomból több neves olasz szakember, így Gerardo Guccini kutatási eredményeit is közreadta a Bolognai Egyetem egy tanulmánykötetben. A La pazzia di Isabella előadása igen bonyolult feladat volt, mely a kitűnő játékkultúrán kívül nagyon komoly színháztörténeti jártasságot is igényelt, hiszen Isabella Andreiniről, a Gelosi társulat játékmódjáról, előadásairól igen kevés dokumentum, adat maradt fenn. A két fiatal színész Isabella Andreini és férje, Francesco felidézésével a commedia dell’arte szellemiségét, játékstílusát varázsolta a nézők elé, szinte a semmiből, igen kevés, de kitűnően megválogatott eszközzel.

Isabella Andreini a commedia dell’arte emblematikus színésznője volt: kora legendás alakja, ünnepelt művésznő, aki képes volt leküzdeni a "komédiások" iránti előítéleteket. Mind a főúri kastélyokban, mind a vásárokon, tereken otthon volt. Repertoárja a pásztorjátékoktól a humanista drámákon, a "népi" komédiákon keresztül igen széles skálán mozgott. Szerepkörét illetően a Gelosi társulat primadonnája volt, a szerelmes asszonyt játszotta. Szép volt és művelt, ugyanakkor nem felelt meg a csapodár színésznőről kialakult közhelynek, hiszen hűséges feleség és anya volt (igen fiatalon halt meg, gyerekszülésben negyvenhárom évesen). Művelt nő, verseket és színdarabokat is írt, melyek autentikus hangon szólalnak meg. Nem utánzatok, hanem a színész léthelyzetéből születtek, koruk irodalmának méltó képviselői. Műveit halála után férje adta ki.

Férje, Francesco kalandos életet tudhatott magáénak: nemesi család sarjaként katona lett, valószínűleg török fogságba esett, szinte rabszolgasorba került, azonban sikerült megszöknie, s harmincéves kora körül színésznek állt. Spavento kapitány szerepében a komolytalan, komikusan hencegő katona szerepében lépett fel. Elena Bucci és Marco Sgrosso a tragikus sorsú nagy színész-rendező, Leo De Berardinis tanítványai. Előadásuk nem jöhetett volna létre De Berardinis legendás előadása nélkül, melyet a nápolyi Teatro Mercadantéban, 1994-ben mutattak be Il ritorno di Scaramouche di Jean Baptiste Poquelin e Leňn de Berardin (A Jean Baptiste Poquelin és Leňn de Berardin féle Scaramouche visszatérése) címen. Marco Sgrosso akkor Vongola, Pantalone szolgájának szerepét alakította, Pantalonét pedig maga Leo De Berardinis játszotta. Elena a Halál szerepében lépett fel. Guccini tanulmányában idézi Leo De Berardinist, aki előadásáról készült könyvében a következőképpen vallott:

"A színházat mindig is a színészi munkával azonosítottam, s a szöveget a sok összetevő egyikének tekintettem. Ezért szinte természetes módon támadt igényem arra, hogy kutatásokat végezzek erről a világról (a csepűrágók világáról), innen merítsek inspirációt.

[...], gyakran a dramaturgián kívül eső forrásokból indulok ki, s ez közelít engem, a világosan látható különbözőségek ellenére is, a commedia dell’arte világához, többi próbálkozásom mellett ahhoz, hogy totális színésszé váljak. Ugyanakkor igazi szövegekkel is foglalkoztam, ahogy egyébként a commedia dell’arte színészei is [...].

Ez a munka segített ahhoz, hogy rájöjjek, színházam lényege, Shakespeare mellett, a commedia dell’arte.

Az Il ritorno di Scaramouche tehát egy mentalitás visszatérte: a szerző-színészé, aki testével, hangjával, a fénnyel, a színpadi térrel, a saját társaival ír." Az általam látott milánói előadás sajátos hangulati bevezetővel indult: a színész és a színésznő hangját hallottuk felvételről, néhol nagy érzelmi töltéssel sorolták fel az egykori commedia dell’arte színészeinek nevét. A szinte üres, de kevés eszközében jól választott, erőteljesen stilizált színpad jelképesen magában foglalta a commedia dell’arte színpadát is. A színpad közepén elhelyezkedő kisebb színpad (színpad a színpadon) az egykori városokban rögtönzött emelvényekre emlékeztetett, amilyeneken a commedia dell’arte művészei játszottak.

Elena Bucci és Marco Sgrosso több idősíkban és szerepkörben jeleníti meg Isabellát és Francescót: szerepeik rekonstruált részleteivel, a róluk szóló "történész" alakjában, illetve a különös maszkban megjelenő Pestisen keresztül. (Az álarc, melyet Elena-Isabella hord, a pestist gyógyító orvos eredeti maszkja alapján készült.) A Comici Gelosi társulatot (Gelosi komikusok), illetve azon belül Spaventa (Megfélemlít) Kapitány szerepét például Francesco szerepén keresztül mutatja be az előadás.

Mint írják, sok-sok évig fennmaradt a társulat, s példát mutatott a világnak, hogyan is kell komédiát, tragikomédiát, tragédiát, pásztorjátékot, intermezzót s más előadásra szánt kitalációt előadni. A kétfejű Jónás volt a társaság jelképe, s mottójuk: "Virtů Fama et Honor Ne Fer Gelosi"... ("A Gelosiak" - a név eredeti jelentésében "féltékenyek" - Erényt és Dicsőséget hoztak"). A rövid monológokban, s a kevés dialógusban a színészek hol jelen időben, Isabella vagy Francesco szerepében szólalnak meg, hol múlt időben, már Isabella halála után, mintegy "önmagukról" vallanak. Máskor a két színész külső személyként jelenik meg. Az alakok megidézése az előadás során időben is, nyelvi regisztereiben is állandóan változik, akárcsak az előadásmód. A commedia dell’artéhoz méltóan, velük együtt játszanak a kosztümök és a díszletek. Számomra a legérdekesebb, legizgalmasabb pillanat az volt, amikor Francesco szerepében Marco Sgrosso az egykori komédiások hangjukkal való játékát rekonstruálta. Egészen különös módon, eltérő hangszínekkel, hanghordozással jelenített meg alakokat, talán olyasféle technikával, amilyennel ma inkább csak a keleti színház színészei szoktak élni.

A Pestis álarc egy a társulattal megesett történetet is előadott: Mantovában, Guglielmo Gonzaga herceg idejében a vándortársulatok igen nagy becsben álltak. A művelt és szellemes uralkodó a művészetek barátja volt, udvarában szívesen látott színházi előadásokat. 1579-ben a Gelosi társulat Mantovába ment, ahol arra kérte őket a herceg, hogy valami komikusat adjanak elő. Az előadás valóban komikus volt, amit az is fokozott, hogy valamennyi színész púpos alakot játszott. Minthogy azonban a herceg maga is púpos volt, bármennyire is jól szórakozott, utána magához hivatta a színészeket, s megkérdezte, ki írta a szöveget. Hárman is magukra vállalták, hiszen busás fizetséget reméltek. Egészen más történt: a herceg elrendelte kivégzésüket. A város nemes asszonyai kérlelni kezdték a város urát, hogy ne hajtsa végre a gonosz ítéletet. Annyi engedményt tudtak mindössze kicsikarni, hogy ők maguk fonhassák a köteleket. Történt tehát, hogy a kötelek oly gyengék lettek, hogy akasztás közben elszakadtak, s a színészek leestek, igaz, alaposan beverték az ülepüket. Az egész város kiabálva kérte a herceg megbocsátását: "kegyelem", "kegyelem" - aki véül meg is enyhült, s megkegyelmezett. A maszk nem feledkezik meg a szépséges Isabelláról sem, aki úgy véli, az akasztást megelőző éjjel csuklyában a hercegnél járt, s látogatásának része lehetett a kegyelem kieszközlésében.

Az előadás Isabella szép monológjával fejeződött be: a színésznőtől, a színészettől búcsúzott benne.

FRIED ILONA

 

NKA csak logo egyszines

1