Bárka Színház

Médea: nõ. Médea: varázslónõ. Médea: idegen. Médea: feleség. Médea: féltékeny. Médea: szerelmes (volt). Médea: bosszúálló. Médea: anya. Médea: gyilkos. Médea: boldogtalan. Médea: elátkoz(ott).

Ki Médea? Mi Médea? Létezik egyfajta, Médea karakterén átszűrt női aktuál-mitológia? Egyfajta univerzális "médeaság", ami színpadivá tehető? Legyen (újra) ez a kiindulópont: a médeaság egy minőség. Egy archetípus. Egy elváráshorizont... Mert minden figura bizonyos szempontból: szöveg. Egy szöveges formában rögzített valóságdarab. A médeaság valamiféle speciális intertextualitás, szövegen inneni és szövegen túli...

Bizonyos szempontból legalábbis. Ez a szempont pedig csak még izgalmasabb, ha egy olyan alkotó művében vizsgáljuk, aki így vall a drámaszövegről: "a jó szövegnek nincs szüksége a rendező vagy a színész interpretációjára. Amit a szöveg mondani akar, azt elmondja a szöveg." Illetve: "a drámaírásban a leginkább a dolgok elpusztítása érdekel (...) Azt hiszem, a legerősebb indíttatásom az, hogy a dolgokat a (csont)vázukra redukáljam, letépjem róluk a húst és a felszínt." Heiner Müller lenyűgöző szövegalkotó. Médeacsontváza egy részleteire boncolt szövegtorzó. "Az ara lesz az esküvői fáklya / pompás darab, anyátok rendezi..." Heiner Müller Kolkhisza bizarr betű-vidék, feliratszeméttelep. "Kekszes zacskók Szarkupacok Lifestyles extra pleasure intimbetétek cafatokban a kolkhiszi nők vére". Heiner Müller argonautái kontextus nélküli szóhalmazok, szavak nélküli kontextusok a múltból, a mostból és a jövőből. "Shakespeare- foszlány a baktériumok édenében."

Ubrankovics Júlia és Lengyel Tamás | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Heiner Müller Médea-adaptációja szilánkjaira bontott demitologizált történet archaikus és aktuális pillanatképekkel egy kapcsolat és egy világ(rend) pusztulásáról. Maga a Médea-történet mint motívum, mint téma egy különös dráma-triptichon részét képezi (Lezülött part, Médeiaanyag, Táj argonautákkal), ezért fontos kérdés, hogy a rendezés mennyi hangsúlyt fektet a Médea-karakter és Médea-szituáció bemutatására és kibontására, s menynyit a Heiner Müller-féle szövegvilág életre keltésére, megjelenítésére, hangulati érzékeltetésére.

Általánosan elmondható, hogy igazán izgalmas rendezői gesztus a színészeket olyan színpadi helyzetbe hozni, olyan - jelen esetben - fizikai és nyelvi térbe helyezni, amely már önmagában generálja, voltaképp megteremti-létrehozza a drámabeli szituációt, viszonyokat, a dráma alapvető atmoszféráját. Hiszen ilyenkor ténylegesen, egyfajta "civil" és konkrét realitásban létrejön, megszületik a drámai alaphelyzet maga.

Uwe Preuss rendező részéről ilyen gesztus egyrészt a nézőtér nemek szerinti kettéosztása. A Bárka Színház átrendezett Vívótermében jobb oldalon foglalnak helyet a nők, balra szemben a férfiak. Köztünk a színpadi tér. Elválasztottság, eltávolodás, elszakít(tat)ás, szembenézés. Szemben ülés. Szembesülés. Pillanatokig kényelmetlenül mocorgok hangsúlyozottan női "szerepemben", már csak azért is, mert sokan vagyunk akkor este Médeák. Szemben pedig alig lézengenek az Iaszónok. Soronként kettő-három, ha jut. Furcsa ez: így teremtődik spontán és szó szerint páratlan kontextus a történetnek a pénteki-szombati Médeákkal és hiányzó Iaszónjaikkal!

Ubrankovics Júlia és Uwe Preuss | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Másrészt - és ez egy erősebb, a koncepció egészét meghatározó megoldás - a rendező nyelvileg is nagyon erősen definiálja és értelmezi a drámai szituációt. Német Médea németül zokog-üvölt Iaszónjának, aki erre magyarul válaszol és viszont. Két fiút adtam öcsédért cserébe. A magyar Médea számonkérő monológjára német nyelven jön a szűkszavú kérdés: Was willst du? Német nyelvű-magyar nyelvű színészek párba állításával Preuss egészen különleges disszonanciát teremt, hiszen a pár tagjai így - ha értik is egymást - más nyelvet beszélnek, más dimenzióban mozognak. A két nyelvi világ szembenállása pedig egyértelműen egyfajta elszigeteltséget jelent. Egy elromlott (pár)kapcsolat - egy valaha tébolyító, mindent felemésztő szerelem kétségbeejtően üressé válása - pedig éppen egy ilyen típusú, ilyen jellegű kommunikációképtelenségben fogalmazható meg legpontosabban. Egy közös nyelv, egy közös világ darabjaira hullása, a meg nem értés és eltávolodás koreográfiája mentén. Ezért pontos és erős a német- magyar páros nyelvi különbsége - hiszen megkétszereződik, kétféle szereposztásban játszódik le egy (pontosabban két) olyan végzetes vita, melyben a két fél, a női és a férfi szólam felőrlődik valamiféle kölcsönös meg nem értésben, értetlenségben, érthetetlenségben, valamiféle egyirányú elmondhatnékban, a másik részről pedig hárításban, meneküléskényszerben...

Geno Lechner | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Mindez különösen azért érdekes, mert az előadás több elemét magyarázza és értelmezi újra ez a játék nyelv, kommunikáció és szöveg között. A nyitójelenet csöndjében például régi bársonyszékekben, párban, egymás mellett ül a két Médea. A magyar és a német. Női egységben. Szemben velük - reprodukálva a nézőtéri helyzetet - a két férfi. Majd az első szöveges rész kánonjában a két magyar nyelvű színész és a két németül beszélő művész áll egymás mellett, mozdul-beszél együtt. "Tűzzél nyársra forgasd meg." Afféle látszatharmóniában működnek, ami csak a később érzékelhető kommunikáció-képtelenség kapcsán nyer valódi súlyt, jelentést. Aztán ott van a padlóra vetített jelnyelven beszélő nőalak (Rona Meyendorf) és a Dajka figurája (Katharina Schumacher), aki németül és magyarul egyaránt megszólal. Mindketten valamiféle Médea-Iaszón világán túli-kívüli lehetőségről és realitásról "beszélnek" a maguk nyelvén-módján, egyfajta külső nézőpontot és beszéd-, illetve gondolkodásmódot képviselve.

Az előadás hatásos fénydramaturgia mentén működik (Bányai Tamás munkája). Fénynégyzetek, fénykörök, fénysávok határolják a Médea-Iaszón krízis üres tereit- szegleteit. Ebben a fény rajzolta térben születnek a mozdulatok-mozgások is, amelyek elsősorban irányukban és helyükben, helyhez kötöttségükben meghatározottak. (A koreográfus Frenák Pál.) Az Urbankovics Júlia - Uwe Preuss pár szigorú fénynégyszögben létezik, amely egyértelműen a nő birodalma-börtöne, amelyből a férfi távozhat, ha akar. Ha tud. A fénytér határait piros magas sarkú cipőben, kopogva járja körbe Urbankovics ártatlan-kegyetlen tekintetű, magányos-bosszúszomjas Médeája. Geno Lechner és Lengyel Tamás kettőse éles reflektor világította fénysávban gyűlöli-tépi egymást, intenzívebben, több erőszakkal, mint a másik pár. A világító csíkban élesek az árnyékok, élesek a mozdulatok. Mindkét jelenet tragikus, mégsem hiszem el igazán egyiket sem.

A falra vetített képek hasonlóan párban léteznek - a párhuzamos videovilágok sosemadnak ki egész képet, lábakon át, alulnézetben, homályosan tükröződnek pillanattöredékek, jelenettorzók. Fél-Médeák a falon virágos ruhákban, deréktól lefelé. Iaszón-hátak épp kifelé haladva a képből. Komplementerszenvedés - német Médea itt, átlósan-szemben magyar Médea ott. Köztük pedig - nem vetítve, hanem valóságosan - csak a Dajka van, aki fényeken, négyzeteken, csíkokon kívül, szabadon mozog. Szalad, mozdul, vonaglik a fekete játéktér legkülönbözőbb pontjain, fal mellett, a tér közepén, a lépcsőkön. Mozdulatait, nyelvét nem köti senki és semmi... megfigyelője-túlélője a pusztító "médeaságnak".

Geno Lechner és Uwe Preuss | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
A Heiner Müller-féle szöveg-anyag erős és határozott. A gondolat, hogy monológjában Médea kegyetlen rendezőként dramatizálja tragédiává-komédiává szerettei és "gyűlöltjei" életét, zseniális és nagyon hatásos. "A darabot az ő bőrére írom / szeretném hallani ahogy kacagtok. (...) Komédiát írok Azt akarom / hogy a könynyetek hulljon a nevetéstől." Színészileg azonban nehéz a feladat. Sőt, rendezői szempontból is az, már önmagában a triptichonjelleg miatt. A Bárka-béli verzió sem kerüli el a már-már szükségszerű széttöredezést, hiszen óvatosan bánik a hangsúlyokkal, és mindent megvalósít a hol jól, hol kevésbé jól funkcionáló német- magyar kétszólamúság mentén. Azaz a megduplázott Médea-monológból azonnal a Táj argonautákkal világába lépünk, ami szövegileg hasonló ugyan és szervesen kapcsolódik a Médeia-anyaghoz, ám aszszociációiban messzebbre visz. A szöveg kevésbé konkrét, felépítését tekintve szabadversszerűbb, több az utalás, a szám-személy játék és ami a legfontosabb: változik a fókusz. Itt a két férfihang, a két Iaszónfigura beszél, egymással szemben ülve hosszan. Ám a Médea-jelenetek személyessége után a kozmikus kételyek itt üresnek hatnak színpadra állítva, csökken a nézői koncentráció. Valódi, intenzív színészi jelenlét nélkül pláne. A Médea-jelenetek sem burjánzó színházszerűségükben hatottak, ha hatottak. Urbankovics Júlia egy almát harapva-köpve mondta-súgta el a monológ végzetes, gyermekgyilkos részletét. "Kik vagytok ti / Ki öltöztetett be ebbe a testbe / a gyermekeiébe." Ez a fajta minimális mozdulattal illusztráló és mégis valamiféle szimbolikus síkot szuggesztív módon megelevenítő játék lennelehetne a Preuss-rendezés lényege. Ám ritkán valósul meg tökéletesen. A záró jelenetekben Iaszónjaink szemben ülnek egymással, arcuk egyenként megkétszereződik a szinkronban vetített képekben. Portréik a falon (két Médeánk ekkor két operatőr), tekintetük a semmibe fúródva, mozdulataik a székhez kötve. "Ki ez az én Aki a madárfos-záporban / a mészkő-irhában Vagy másként én." De mindennek nincs súlya igazán.

Az előadás teljes ideje alatt ott motoszkál bennem a Heiner Müller-féle gondolat: amit a szöveg mondani akar, elmondja a szöveg. El bizony. Ám ha színpadra kerül ez az öntörvényű, egyedi szöveganyag, ott valódi színészi jelenlétre van szükség, hogy a szöveg a maga legtisztább szövegszerűségében (szöveg)testté és jelen idejű pillanattá váljon, hogy működjön, lélegezzen, megszólaljon a maga hús-vér-szó valóságában. Azt gondolom, hogy a drámaszöveg és a színpadi világ között nincs, nem lehet hierarchikus viszony. Az egyik szövegszerűen viselkedik, a másik színpadszerűen. Mindkettő másként. Pontosan ezért nem jó azt érezni mégis, hogy a dráma olvasva erősebb, nézve gyengébb. Hogy a testet, színpadot öltött Médea kevésbé tűnik hitelesnek és valóságosnak, mint az a nő ott a papíron. Hogy ez a Médea-anyag olvasva többet ígér, többet mond, mint nézve- játszva...

JUHÁSZ DÓRA

A szöveg bizonyos pontokon utal a szerző korábbi Médea-előadás kapcsán írott elemzésére, amely a Criticai Lapok 2007/9-es számában jelent meg Médea-remix címmel.

 

NKA csak logo egyszines

1