Bárka Színház
Médea: nõ. Médea: varázslónõ. Médea: idegen. Médea: feleség. Médea: féltékeny. Médea: szerelmes (volt). Médea: bosszúálló. Médea: anya. Médea: gyilkos. Médea: boldogtalan. Médea: elátkoz(ott).
Ki Médea? Mi Médea? Létezik egyfajta, Médea karakterén átszűrt női aktuál-mitológia? Egyfajta univerzális "médeaság", ami színpadivá tehető? Legyen (újra) ez a kiindulópont: a médeaság egy minőség. Egy archetípus. Egy elváráshorizont... Mert minden figura bizonyos szempontból: szöveg. Egy szöveges formában rögzített valóságdarab. A médeaság valamiféle speciális intertextualitás, szövegen inneni és szövegen túli...
Bizonyos szempontból legalábbis. Ez a szempont pedig csak még izgalmasabb, ha egy olyan alkotó művében vizsgáljuk, aki így vall a drámaszövegről: "a jó szövegnek nincs szüksége a rendező vagy a színész interpretációjára. Amit a szöveg mondani akar, azt elmondja a szöveg." Illetve: "a drámaírásban a leginkább a dolgok elpusztítása érdekel (...) Azt hiszem, a legerősebb indíttatásom az, hogy a dolgokat a (csont)vázukra redukáljam, letépjem róluk a húst és a felszínt." Heiner Müller lenyűgöző szövegalkotó. Médeacsontváza egy részleteire boncolt szövegtorzó. "Az ara lesz az esküvői fáklya / pompás darab, anyátok rendezi..." Heiner Müller Kolkhisza bizarr betű-vidék, feliratszeméttelep. "Kekszes zacskók Szarkupacok Lifestyles extra pleasure intimbetétek cafatokban a kolkhiszi nők vére". Heiner Müller argonautái kontextus nélküli szóhalmazok, szavak nélküli kontextusok a múltból, a mostból és a jövőből. "Shakespeare- foszlány a baktériumok édenében."
|
Általánosan elmondható, hogy igazán izgalmas rendezői gesztus a színészeket olyan színpadi helyzetbe hozni, olyan - jelen esetben - fizikai és nyelvi térbe helyezni, amely már önmagában generálja, voltaképp megteremti-létrehozza a drámabeli szituációt, viszonyokat, a dráma alapvető atmoszféráját. Hiszen ilyenkor ténylegesen, egyfajta "civil" és konkrét realitásban létrejön, megszületik a drámai alaphelyzet maga.
Uwe Preuss rendező részéről ilyen gesztus egyrészt a nézőtér nemek szerinti kettéosztása. A Bárka Színház átrendezett Vívótermében jobb oldalon foglalnak helyet a nők, balra szemben a férfiak. Köztünk a színpadi tér. Elválasztottság, eltávolodás, elszakít(tat)ás, szembenézés. Szemben ülés. Szembesülés. Pillanatokig kényelmetlenül mocorgok hangsúlyozottan női "szerepemben", már csak azért is, mert sokan vagyunk akkor este Médeák. Szemben pedig alig lézengenek az Iaszónok. Soronként kettő-három, ha jut. Furcsa ez: így teremtődik spontán és szó szerint páratlan kontextus a történetnek a pénteki-szombati Médeákkal és hiányzó Iaszónjaikkal!
|
|
Az előadás hatásos fénydramaturgia mentén működik (Bányai Tamás munkája). Fénynégyzetek, fénykörök, fénysávok határolják a Médea-Iaszón krízis üres tereit- szegleteit. Ebben a fény rajzolta térben születnek a mozdulatok-mozgások is, amelyek elsősorban irányukban és helyükben, helyhez kötöttségükben meghatározottak. (A koreográfus Frenák Pál.) Az Urbankovics Júlia - Uwe Preuss pár szigorú fénynégyszögben létezik, amely egyértelműen a nő birodalma-börtöne, amelyből a férfi távozhat, ha akar. Ha tud. A fénytér határait piros magas sarkú cipőben, kopogva járja körbe Urbankovics ártatlan-kegyetlen tekintetű, magányos-bosszúszomjas Médeája. Geno Lechner és Lengyel Tamás kettőse éles reflektor világította fénysávban gyűlöli-tépi egymást, intenzívebben, több erőszakkal, mint a másik pár. A világító csíkban élesek az árnyékok, élesek a mozdulatok. Mindkét jelenet tragikus, mégsem hiszem el igazán egyiket sem.
A falra vetített képek hasonlóan párban léteznek - a párhuzamos videovilágok sosemadnak ki egész képet, lábakon át, alulnézetben, homályosan tükröződnek pillanattöredékek, jelenettorzók. Fél-Médeák a falon virágos ruhákban, deréktól lefelé. Iaszón-hátak épp kifelé haladva a képből. Komplementerszenvedés - német Médea itt, átlósan-szemben magyar Médea ott. Köztük pedig - nem vetítve, hanem valóságosan - csak a Dajka van, aki fényeken, négyzeteken, csíkokon kívül, szabadon mozog. Szalad, mozdul, vonaglik a fekete játéktér legkülönbözőbb pontjain, fal mellett, a tér közepén, a lépcsőkön. Mozdulatait, nyelvét nem köti senki és semmi... megfigyelője-túlélője a pusztító "médeaságnak".
|
Az előadás teljes ideje alatt ott motoszkál bennem a Heiner Müller-féle gondolat: amit a szöveg mondani akar, elmondja a szöveg. El bizony. Ám ha színpadra kerül ez az öntörvényű, egyedi szöveganyag, ott valódi színészi jelenlétre van szükség, hogy a szöveg a maga legtisztább szövegszerűségében (szöveg)testté és jelen idejű pillanattá váljon, hogy működjön, lélegezzen, megszólaljon a maga hús-vér-szó valóságában. Azt gondolom, hogy a drámaszöveg és a színpadi világ között nincs, nem lehet hierarchikus viszony. Az egyik szövegszerűen viselkedik, a másik színpadszerűen. Mindkettő másként. Pontosan ezért nem jó azt érezni mégis, hogy a dráma olvasva erősebb, nézve gyengébb. Hogy a testet, színpadot öltött Médea kevésbé tűnik hitelesnek és valóságosnak, mint az a nő ott a papíron. Hogy ez a Médea-anyag olvasva többet ígér, többet mond, mint nézve- játszva...
JUHÁSZ DÓRA
A szöveg bizonyos pontokon utal a szerző korábbi Médea-előadás kapcsán írott elemzésére, amely a Criticai Lapok 2007/9-es számában jelent meg Médea-remix címmel.