Száz esztendõvel ezelõtt, 1908 januárjában indult el a Nyugat. Azóta is úgy emlékezünk rá, mint a XX. század elsõ felének kiemelkedõ értékû  irodalmi folyóiratára. Megszûnéséig, 1941-ig - akkori fõszerkesztõje, Babits Mihály haláláig - a mûvelt Magyarország elismerten legszínvonalasabb publikációs lehetõsége volt. Szerzõinek  körében Ady Endrétõl Füst Milánon, Ignotuson, Karinthy Frigyesen, Kosztolányi Dezsõn, Móricz Zsigmondon, Szép Ernõn át Zilahy Lajosig, hogy csak néhány közismert nevet említsünk meg, minden ígéretes, vagy már bebizonyítottan tehetséges alkotó szót kapott.

De a mai napig szinte kizárólagosan mint "irodalomközpontú" orgánumra emlékezünk rá. Lapjait forgatva persze felfedezhetjük, hogy rendszeresen jelentek meg benne színikritikák Schöpflin Aladár tollából. Ezek azonban az előadott darabokat szinte kizárólagosan mint drámákat ismertették, elemezték és méltatták. Az előadások minősítésére többnyire csak általános megjegyzések jutottak: "jó volt, sikert aratott", "gyenge előadást láttunk", és hasonló, összefoglaló jellegű, konkrétumokat nélkülöző megállapítások. Ha csak ezeket vennénk figyelembe, akkor hiányos, sőt téves képünk alakulna ki a Nyugat ez irányú érdeklődési köréről. Évfolyamainak lapjait forgatva ugyanis egyre nagyobb örömmel fedezhetjük fel azokat a legszélesebb érdeklődésről tanúságot tevő cikkeket, tanulmányokat, amelyek a színjáték élő művészetéről és művészeiről szóltak. Bizonyos kategóriák alakultak ki. Jó néhány cikk foglalkozott a " színházi élet" különböző problémáival, a szervezettel, a működési kérdésekkel, a stílus változásának jelenségeivel. Példaként merült fel egyes színházak munkája. Rendszeresen foglalkoztak a "nem-drámai" műfajokkal is. Korán felfedezték a "szavalás" új művészi lehetőségeit. Foglalkoztak a bábjátékkal, a kabaréval, a mozgás- és táncművészettel. A legérdekesebbnek mégis a színészportrék bizonyultak. Ezek néha elmélyült hangvételű nekrológok  formáját öltötték. Lírai hang és pontos elemzés jellemezte az írásokat. Szeretet és hozzáértés vezérelte a szerzők gondolatatait. Elragadó az a színvonal, az az  igényesség, amelyet ezek a cikkek sugároznak. Egy "aranykor" fájdalmas nosztalgiáját ébresztik a mai olvasóban. A folyóirat teljes kibontakozásával párhuzamosan egyre több cikk szól a színház művészetéről. A leggazdagabbak az 1924 és1927 közötti évfolyamok, hogy azután 1931-től kezdve pangás álljon be, és a téma lassan teljesen kiszoruljon a folyóirat lapjairól. Nyilván ennek a hanyatló folyamatnak is megvan a maga magyarázata. Előbb azonban meg kell kísérelnünk, hogy néhány szemelvénnyel felidézzük a Nyugat világának színházművészeti elemeit.

Rögtön, a kezdet kezdetén terítékre került a főváros két vezető intézménye, a Nemzeti és a Vígszínház. Az előbbiben igazgatóválság/váltás volt. Ezzel kapcsolatban mindmáig érvényes következtetéseket fogalmazott meg Ignotus már 1908-ban. A következőket írta: " ... az igazgató tisztviselő lévén s még csak nem is életfogytiglan kinevezett, függ mindazoktól a hivataloktól, melyeknek az övé alatta áll, s mindazoktól a befolyásoktól, melyektől nálunk a hivatalok függenek." Azután hozzáfűzi  a lényeget: "Nálunk a hivataloknak nincs művészi hagyományuk, nem is szívbéli ügyük a művészet, s a hatalmaskodásoknak már csak azért sem vet gátat az efféle érzelgés, mert egyúttal erőpróba is, hogy ki hát az úr a háznál, az országban?"

A Vígszínház esetében azt a folyamatot bírálta ugyanez idő tájt Bródy Miksa, hogy vezetőségének "sikerült,  nem is nagy keservek árán, egy tömött pénztárca segítségével bebizonyítania, hogy csak befogadó nemzet vagyunk, alkalmasak arra, hogy mindent megírjunk, amit másutt már megírtak, s mindent meghallgassunk, ami ťmade in...Ť,   tudom is én, hol , védjegyet kapott". Az éppen megszűnőben lévő Thália Társaság is szóba került. Lengyel Menyhért dicsérte őket, hogy még vidékre szorítva is milyen vonzóak maradtak: " ... kell-e véresebb vágás, hogy nekik a Vadkacsára Nagybecskereken van publikumuk, holott a jeles pesti színházi szakerők az egész  színházi szezonban nem mernek egy Ibsen-előadást kivágni ...". Ignotus pedig Thalia Redivivusként emlegette a Magyar Színházat, amely folytatni igyekszik a nemes hagyományt: " ... együtt játsszák meg a darabot, s a darabot játsszák, nem a szerepeiket." Mindezt és még többet, az első évfolyamban.

1911-ben két nagy cikk is foglalkozott a Népopera lehetőségeivel. Szép Ernő a nézőtér újdonságait sorolta fel,  Lengyel Menyhért Színházépítők címmel igen részletesen, elemző igénnyel számolt be az új épületről.

Figyelemmel kísérték a Pesttől távolabb eső, méltatásra érdemes jelenségeket is. Így fogalmazta meg 1912-ben Babits Mihály a kolozsvári színtársulat jellegzetes vonásait: "De nem is a darabok voltak a fontosak, hanem az az életdarab, ami színpadra jött velük, a régi magyar élet, melyet még senki nem mert ilyen naturalizmussal színpadra hozni. A kosztüm, a mozgások, a dialektus, mindez a legegészségesebb természetességet mutatta, azt a természetességet, mely már művészet. S a tökéletes stílusérzéket kell bámulnunk." Mondta ezt Babits akkor, amikor éppen napirenden volt a naturalizmus felváltása egy mozgalmasabb, új stílussal.

Hogy egy másik aspektust is felvillantsunk, 1911-ben Ambrus Zoltán az akkori Shakespeare-ciklussal kapcsolatban egy új jelenséget fogalmazott meg: "... a legérdekesebb tanulság mégis csak az, hogy Budapesten ma már egy roppant nagy, egészen új, meglehetősen iskolázatlan, de minden iránt fogékony, minden intellektuális mozgalomhoz való csatlakozásra kész, minden szellemi nyugtalankodásra kapható, könnyen megtéveszthető, de egyszersmind könnyen meghódítható, hatalmas közönség van, mely mindenüvé vezethető, még a jóra is." Ma már aligha tűnik fel, hogy 1916-ban, az első világháború kellős közepén Barta Lajos Szociológia a színházon át címmel írt a várható változásokat jósolva: "Az új színházi közönség ajtócsapkodása mögött így hallani messziről a megdagadt árt, amely majd itt lesz egyszer, amikor az ország kifáradt és megtizedelt népéből a  politikai, gazdasági, társadalmi életben feltolódnak  és a maguk természetének érvényesülését fogják követni azok a geológiai elváltozások, melyek az ország népében, a csatatéren harcolókban és az itthon dolgozókban végbementek." A téma persze újra meg újra visszatért, hogy csak arra a cikkpárhuzamra emlékeztessünk, amely Hevesi Sándor Színház és üzlet című írása és Kárpáti Aurél szinte egyidejű Thália és Mercurius című válasza között kialakult. 1933-ban megint aktuálissá vált ez a probléma, amit Márkus László Színház és közönség című cikke bizonyított.  Tudjuk, milyen magas hullámokat vert dr. Németh Antal váratlan kinevezése a Nemzeti igazgatójának  új együttese és új műsorpolitikája. A Nyugatban 1937-ben Illés Endre szólaltatta meg az aggályokat, kérdezvén: Van-e még Nemzeti Színház?
Ez azonban így még mindig csak az egyik vonulat. A legközelebb állt ehhez a saját múltunk vizsgálata, a magyar színháztörténet. És ilyen is volt, már elég korán. Az első történeti elemzést Laczkó Géza fogalmazta meg, még 1911-ben, a Kolozsvárt működő Szentgyörgyi István alakjával kapcsolatban. Három színésznemzedékről beszél: "a közvetlen tapasztalat" színi ábrázolásáról, a "liberális kormányzás idejének neveltjeiről", illetve az "európai máz" és a mérsékelt hazafiaskodás sajátos vegyülékeiről. Két év múlva Móricz Zsigmondnak a nyugdíjba vonuló Ujházi Ede szolgáltatta az alkalmat. Ő is három korszakot különböztetett meg az elmúlt bő száz esztendő idejéből. Ő azonban drámairodalmunk történetének párhuzamos fejlődésével kötötte össze a kiemelkedő színészegyéniségeket. Nála Megyeri és Kisfaludy tartozik össze, Szigeti József és Szigligeti, végül Ujházi és Csiky Gergely. Móricz egyébként még egyszer visszatért a témához, amikor is 1930-ban A magyar színészet válsága került a figyelme középpontjába.

Egy rokon műfaj is felkeltette a Nyugat munkatársainak érdeklődését, mégpedig a szavalás, az előadóművészet problematikája. Jellemző, hogy nem az Egressy Gábor-Jászai Mari vonulat érdekelte őket (annak ellenére, hogy a nagy művésznő rendszeresen fellépett a Nyugat-esteken), hanem valami új lehetőséget kerestek a pódiumművészetek keretében. 1909-ben Karinthy Frigyes indítja el a sort Vers és szavalás című eszmefuttatásával, melynek lényege az, hogy a leírott vers még ugyanúgy nem végleges és hiteles formája a költői gondolatnak, mint a kottába rögzített zenemű, meg kell szólaltatni: "Természeténél fogva olyan valami a vers, amit elő kell adni." A következő évfolyamban Feleki Gézát A szavalóművészet önállósulása köti le és konkrét, személyes elemzéseket készít, Ferenczi Sáriról, aki egy hangverseny keretében rendkívül pontosan kidolgozott Ady-interpretációt mutatott be közönségének, illetve az "estéről estére rögtönző" Medgyaszay Vilmáról.  A legnagyobb érdeklődést azonban Ascher Oszkár jelentkezése váltotta ki. Megérezték, hogy nála a versmondás életformává alakult. Karinthy Frigyes veszi ezt észre már 1925-ben. Kiindulási pontja ugyanaz, ami másfél évtizede volt: a verset meg kell szólaltatni. A "hogyan"  azonban döntő. És Ascher mély művészi "feltárásához" érkezik el. Ezt írja: "Úgy látszik, régen, még a gyermekkor fogékony korszakában megérezte a vers lelkét és hangszert konstruált hozzá, amin lejátszhatja. Számára a szó, szavak egymásutánja, szavak szinkópája és ellenpontja, magassága és színezete és időtartama és erőmennyisége megannyi jelzés, amit a jó művész rajongó pontosságával követ, miután beállította indulatát arra a hullámhosszra, amiben a vers született." Hasonlóképpen nagy elemző Kosztolányi Dezső, aki bevallása szerint jegyzeteket készít "előcsarnokokban, hazamenet a villamosban". Ezekből született többoldalas tanulmánya az 1926-os évfolyamban Szavalás címen, majd ennek kiegészítése néhány számmal később: Még valami a szavalásról. Lényegük: "Valahányszor verset szavalnak, ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben is találkozunk." A témához és személyhez továbbra is hű maradt és 1930-ban jelent meg Arcképvázlat Ascher Oszkárról című kis tanulmánya, amelynek érdekes következtetése volt, hogy "Egy időben a szavalást szerették volna lecsökkenteni holmi szegényes kamarazenévé, a közlőbeszéd színvonalára, a ťtermészetesŤ előadásra. Ez pedig egyáltalában nem volt természetes. Maga a vers nem természetes beszéd. Önkívületében természetfeletti és természetellenes."

Már ekkor aktuálissá vált és összefonódott egymással a kor két új problematikája: a stílusváltás igényének felbukkanása és e folyamat  természetes kezdeményezője és irányítója, a színpadi rendező feladatának, művészetének a kibontakozása. Az első fogalmazás még 1909-ből, Bárdos Artúrtól származott, aki némileg nietzschei modorban határozta meg az új munkakör lényegét: "Az elernyedések kusza kórusában egyetlen Akarat. A Rendező." És az ezt képviselő új európai jelenség, Reinhardt, "az első, egyetlen rendező, aki önálló, önmagáért való művészi matériának meri tekinteni a színpadot". Bárdos szerint mégis bukásra van ítélve, mert "Egy lényegében reproduktív művészetből produktív művészetet akart csinálni. Nem szolgálni: alkotni akart." (Furcsa érzés múlt időben olvasni egy éppen napjainkban [újra?] virágzó tendenciáról.) A naturalizmusból megindult átmenetről Hatvany Lajos számolt be a kor két nagy német rendezőjével kapcsolatban Egy stílus halála címen. Mint írja, a naturalizmus "ma már nem érdekel senkit - a tegnapi nézőtér vérdermesztően üres volt. De ez az űr is hozzátartozik a stílushoz. Így képzeltem a naturalizmus haldoklását: üres színházban, mely visszhangozza a köhintést, mint a kripta." Ugyanezt a váltást meg  is személyesíti - 1910-ben járunk  -: "Brahmot, a puritán kálvinista zsidót kiszorította Reinhardt, a katholikus zsidó. Itt Genf, ott Róma. És a nép, a zajos, káprázatos, tömjénfüstös, arannyal hímzett, palástos misére csődül." - A későbbiekben, 1928-ban Ignotus szól majd még hozzá részletesen a problémakörhöz Ad vocem stílus című, háromrészes sorozatában, amelyben először egy "stíluspszichológia" kidolgozását igényelte, azután a dráma és színpadi stílus összefüggését elemezte, végül  bizonyos szélsőségektől óvott, éspedig, hogy "Nem lehet visszaarchaizálni antik Rómává (pl. a Julius Caesar-t), nem lehet átbolsevizálni proletkulttá". 1938-ban Kürti Pál Helyzetjelentést adott az "orosz" színház irányzatairól, majd pedig (összekötve két törekvést) Antoine és Sztanyiszlavszkij művészi elképzeléseiről.

Tulajdonképpen a naturalizmusról való leszakadás jegyében figyeltek fel az olyan periférikusabb teátrális ágazatokra is, mint a bábjáték, a kabaré, a nem balett jellegű tánc- és mozgásművészet. Újhelyi Nándor már 1911-ben írt Marionette-mulatozások címen Orbók Attila és Bevilaqua Béla bábestjéről, és a művészi kifejezés olyan távoli, szinte szürrealista tematikáját kínálta fából készült emberkék számára, mint a "Baba és végzet", vagy éppen a "Kosmos marionettje". - "Nagy Endre fórumá"-ra nem kisebb egyéniség, mint Ady Endre hívta fel a figyelmet 1912 vége felé. - Az operakritikus Bálint Aladár az újdonságnak számító Táncos némajátékok lehetőségeit elemezte (1916) - Tánc, színészet, színpad összefüggéseit Rabinovszky Máriusz fejtette ki 1928-ban, és még ugyanabban az évben számolt be Tersánszky Józsi Jenő Paulini Béla egzotikusnak tűnő vállalkozásáról, a paraszti kultúrát élesztgető, dobogóra emelő Játékszínéről. A Háry Jánost előadó "parasztszínészeket" később Kárpáti Aurél is méltatta. A különleges lehetőségek egyéni útja ihlette meg Hevesi Sándort, hogy levelező társát, az "Übermarionette" atyját mutassa be a Nyugat olvasóinak, mintegy visszatekintve az európai szcenikai megújulás zseniális kezdeményezőjének életútjára Gordon Craig sikertelen nagysága és dicsősége című tanulmányában 1931-ben.
Rendkívül érdekes vállalkozás tanúi lehettek a Nyugat olvasói az 1928-as évfolyamban. A magyar drámaírás válsága közös címmel harminchárom (!) munkatárs vállalkozott arra, hogy több számon keresztül egy-másfél hasábban kifejtse véleményét a korabeli színházi műsor alapjául szolgáló és a magyar művelődés helyzetére nézve döntő jelentőségű kérdésről. A problémát először Heltai Jenő (akkor már a  Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke) szólt Az Est című napilapban közölt nyilatkozatában. A folyóirat szerkesztősége oly módon csatlakozott a felmerült gondolathoz, hogy megbízta Mohácsi Jenőt, kérje fel az érdekelt/érdeklődő munkatársakat egy-egy hozzászólás megírására. - Babits Mihálytól Jób Dánielen át Kassákig, Márkus Lászlótól Nagy Endrén és Tersánszky Józsi Jenőn át Zilahy Lajosig fogalmazták meg véleményüket. (Érdemes volna végigolvasni ezeket a hozzászólásokat - hátha akad bennük ma is érvényes gondolat.)

1933 és 1936 között több cikk is (Kürti Pál, Mohácsi Jenő) foglalkozott a nagy újdonsággal, a Szegedi Szabadtéri Játékok megindulásával és Az ember tragédiája ottani előadásaival, hiszen a vállalkozás hazai színjátszásunk új dimenzióját jelentette.

A mai olvasó számára azonban az igazi meglepetést a Nyugat színészportréi jelentik, ezek a különlegesen magas színvonalú, egyéni hangvételű írások, amelyek a kezdetektől egészen 1932-ig jelentek meg legkiválóbb íróink tollából. A megbecsülés, sőt, a szeretet sugárzik ezekből a cikkekből. A kiváló megfigyelőerő és a pontos, nem ritkán lírai erejű fogalmazás teszi a magyar színház- és művelődéstörténet értékes részévé ezeket a hosszabb-rövidebb "gyöngyszemeket". Még leginkább kisesszének lehetne nevezni őket. Itt most legfeljebb tallózni lehet köztük, inkább  csak választott témáikat/művészeiket és nem valóságos tartalmi erényeiket lehet ismertetni.

A legelsőt Nagy Endre írta Blaha Lujzáról, még 1908-ban. Az utolsót, egy nekrológot Rédey Tivadar Ódry Árpádról 1937-ben. De Blaháról még egyszer szó esett, mégpedig Móricz Zsigmond 1915-ös Próbán című, pontosan rögzített hangulatú kis karcolatában, amelyben a Nemzeti Színház színpadára "tévedve" a szerző/riporter még a Mesterrel, Ujházi Edével és az öreg Gabányi Árpáddal is váltott néhány szót. - Három cikk szólt a "Tháliás" Forgács Rózsiról (aki a húszas években saját Kamaraszínházat is szervezett és vezetett). 1917-ben Lukács György írt róla hosszabb elemzést, amelynek végső következtetése volt: "maga egy világ, a mely mindent magába foglalhat: a jót, a rosszat, a magasrendűt és az elvetendőt, a vágyat és a teljesülést, a fiatalságot és az öregséget. Ezért igazi színésznő ő, mert számtalan egymástól élesen elváló alaknak a lehetőségét hordja magában, és ezért igaz, noha színésznő is, mert ezeknek az alakoknak a sokaságát nem ťátváltozóŤ ügyesség adja meg, hanem egy mégis igazi egyéniségnek produktívvá vált világérzése." A másik két cikket  1923-ban Kosztolányi Dezső és Bánóczi László közölte róla.

Egészen elragadó, ahogyan Füst Milán fogalmazott Forrai Rózáról 1910-ben. Csak néhány sor a közel másfél oldalas szépírói lelkendezésből: "Talán nem is él ez a nő, talán csak az álom szárnyain úszik s csupán egy álomjátékba foglalt bohó, rideg személy ............ Ébredj! Színházban vagyunk és Forrai Róza meghalt korok személyeit játssza..." - De az is megragadó, amikor a prózai szerepet "inkább egy belső skálán" játszó Fedák Sári darabzáró pillanatait rögzíti Lengyel Menyhért azzal a költői képpel, hogy azokat "oly fekete gyászban csinálta, mintha a saját koporsója után lépkedne". (1916)

A férfiak közül a már más összefüggésben említett Ujházi Ede állott a középpontban. Az első elemzést 1915-ben Ambrus Zoltán írta róla, Nagy Endre pedig még 1930-ban is emlékezett rá. Móricz Zsigmond többször is foglalkozott vele. A múlt másik nagy alakja Szentgyörgyi István volt: róla Laczkó Géza és Pataki József cikkei szóltak igen nagy tisztelettel. - Sugár Károlyról háromszor is jelent meg lelkes elemzés. 1920-as Calibanja alkalmából Hajdú Henrik ilyen életrajzi múltat rajzolt alakja mögé: "... évekig ismeretlenül ripacskodik, s amikor sikerekhez jut, művészetétől elszakadva zsákhordónak megy s lebujokon, kórházakon és harctereken keresztül Szibéria szénbányáiba zuhan, - gondoljuk el, micsoda drága véletlenek sodorták mai alakjaihoz?" 1923-ban Kuncz Aladár, 1936-ban Tersánszky Józsi Jenő még mindig az ő elmélyült művészetét próbálja szavakkal megközelíteni. - A korszak másik nagy férfiegyénisége Pethes Imre volt. 1924-ben bekövetkezett halálakor Fülep Lajos írt róla ötoldalas (!) nekrológot, amit még Somlay Artúr hatalmas kassáki expresszionista szabadverse, erőteljes ódája koronázott meg.

Jutott figyelem az olyan fiatalabb művészeknek is, mint Rajnai Gábor. Amikor 1911-ben a Nemzetiben eljátszotta A faun különleges címszerepét, Karinthy Frigyes kommentálta a kor színészei számára jelentkező új  feladatokat: "Ezek az új szerzők, íme, nem nagy súlyt fektetnek az eszmékre, amiket valamikor a színész csak ťtolmácsoltŤ, - ezek feladattal bízzák meg a színészt, akinek a teste anyaggá válik a kezükben...." Ezt a feltételt teljesítette Rajnai, akinek egyik színészi megoldásáról még 1921-ben is így írt Laczkó Géza: "..... de ahogy egyedül marad s kint fölhangzik a zene, fölkapja a fejét, fülébe dugott újját megrázza s elkezd táncolni.... A természet összeölelkezik a művészettel. A pogány isten önmagára ébred." - Az új magasságokba emelkedett vígszínházi művészek közül pedig Varsányi Irén kapott Gyergyai Albert tollából megható elemzést, főként a Csehov-drámákban megalkotott figuráiért. Az összefoglalás színekben pompázik: "Hozzá képest minden: túlság, dúlt szenvedély, nyers erő, féktelen pátosz, pőre érzékiség. Varsányi csupa mérték és ritmus, a vígsága sose rikolt, a bánata napos szélű felhő, kezének egy rebbenése, járása, mosolya, hallgatása, s főképp oly tiszta tekintetének gyönyörű egyenessége, szinte mindennél beszédesebb, olykor, legszebb perceiben, minthogyha hallhatatlan muzsikára járna, oly könnyű s oly testetlen, mint maga az illúzió, s ha a szemünk könnybe borul, ajkunkon mosolyt fakaszt a játék, valami édes könnyebbülést, emelkedést, földtől-elválást érzünk, mint egy tökéletes vers, vagy egy Mozart-andante hallatára, - a jelenség szépségén, egyben tünde mulandóságán." - Laczkó Géza arról is remek egyoldalas leírást ad, hogy milyen is Csortos operette-ben. Mozdulatról mozdulatra kíséri a Falsetti alakítást a  Zsuzsi kisasszonyban. Többek között: "Csortos az első operette-színész, aki nem a kakasüllőnek [sic!] alakít ... Szegényke, kissé blazírt. Ha köhhint, felhúzza egyik szemöldökét s egy picinyke ťehŤ-et sóhajt .... Romlatlan szívű, affekta kis majom ez a szép, délceg, erős alak."

Kétségtelen, hogy a huszadik század első harmadában még mindig a különleges tisztelettel körülrajongott, bár stílusában már valóban a múlt évtizedekbe tartozó, művészetetikájában és színészesztétikájában azonban fáklyaként világító, nem alkuvó nagyság volt Jászai Mari. Az ő múltbéli sorsa sem volt sokkal könnyebb, mint Sugár Károlyé. Mégis - még a Nyugat írói is - őt tartották a legműveltebb magyar színésznőnek. 1922-ben Zilahy Lajos "kettős művészportrét" rajzolt róla és az akkor már beérkezett, nagy, modern művésznőnek tartott Márkus Emmáról. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy Jászai ötvenesztendős Nemzeti Színházi tagságának ünnepe vált esedékessé, Márkus Emma pedig az azévi Greguss-díj átvételére készülhetett. Zilahy pontosan fogalmazta meg Jászai hiteles emberi pátoszát, amely a "földi élet megszépült hangja, e hangnak magas és tiszta regiszterekbe való emelkedése, amely bármily messziről jön, mégis az asszonyi szív eleven rostjain szűrődik át ... Ő a szerepben  nem csak a szerepet, hanem az embert, az emberi lélek misztériumát is keresi, s ugyanakkor az ember körül a kort..." Márkus Emma viszont "A kék szem és lágy szőkeség asszonyisága, az asszony, aki megcsal, az asszony, akit megcsalnak, aki elbukik, akit elbuktatnak, aki szeret és akit szeretnek, aki öl, és akit megölnek."

Ne csodálkozzunk hát, ha négy év múlva, amikor Jászai meghalt, a Nyugat két nagy költő-szerkesztője, Babits Mihály és Gellért Oszkár megrázó verssel búcsúztatták. Babits így indított: "Mint a munkás, ha elállítja gépeit / gyásza jeléül: állíts el titokzatos / szövőszéked, Poézis! .... De te éltél, Orestes, s láttad homlokán / a csillagot, mely hit volt, fenség és kemény / magasságok dacával izzó tiszta fény."  Gellért viszont a kegyetlen utolsó napot idézte fel: " Most megfordulni - volt végső szavad / Azok felé, kik ágyad mellett álltak, / Mert, ami most készül a színen, azt  / A nézőtérnek látni nem szabad....... / Pár pillanat s az öntudat kiég / Most megfordulni. Csókot, nászt, vajúdást, / Tébolyt, halált vállaltál másokért. / Ez a halál: egyedül a tiéd. / Most, míg a lelked ő Költőjéhez tér meg. / A test tusáját ne nézze  végig senki. / Majd aztán! ha átszellemült a Rútság. / Most megfordulni - jajdult föl ős-szemérmed."
1929-ben meghalt a nagyszerű főszerkesztő, Osvát Ernő, s a lap irányítását Babits Mihály és Móricz Zsigmond vette át. Utóbbi két év múlva kivált a közös munkából. Alapvetően különböző felfogásuk volt a színházról. Móricz a Nyugat mellé színházi ügynökséget próbált szervezni, Babits a realista regény lehetőségeiről írva csak zárójelben ugyan, de megjegyezte, hogy ez az a műfaj, amely a "színpad prostitúciója nélkül" még szólhat a közönséghez. Az általános színházi, színházpolitikai problémákról még továbbra is jelentek meg kisebb-nagyobb, részben már említett írások (például a Szegedi Szabadtéri Játékokról), könyvismertetések (Hevesi Sándor, Hont Ferenc, Németh Antal, Ascher Oszkár műveiről), de 1932-től kezdve színészportrét már nem lehetett olvasni a folyóiratban.

A Nyugat távoli-elvont emléke többé-kevésbé megmaradt az irodalomtörténeti emlékezetben. Nemcsak Babits 1941-es halála zárta le működését, de a háború egyre erősödő nyomása, szerzői egy részének üldöztetése, 1945 után pedig "polgári" értékvilágának elutasítása általános felejtésbe torkollott. Szellemének feltámasztásával az Újhold próbálkozott, de előbb-utóbb falakba kellett ütköznie. - Talán itt volna az ideje, így a százesztendős jubileum körül, hogy - legalábbis gazdag színházművészeti örökségét - a jelenleginél alaposabban szemügyre vegyük, netán valamilyen okos válogatásban újra hozzáférhetővé tegyük. Értékes örökségünk, ne feledkezzünk meg róla.

Székely György