Karádi Zsolt: "Ványa bácsi én vagyok". Színikritikák
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Még a 2006-os év második felében jelent meg Karádi Zsolt “Ványa bácsi én vagyok" címû, kizárólag a Móricz Zsigmond Színház elõadásairól írott kritikagyûjteménye.

A mintegy 160 oldalas munka (amelyben a szövegek nincsenek ciklusokba rendezve, hanem egyszerűen az előadások időrendi sorrendjében követik egymást) abból az alkalomból látott napvilágot, hogy  a nyíregyháziak önálló társulatuk megalakításának 25. évfordulóját ünnepelték piacra dobásakor. Szerencsésnek tűnik, hogy a szerkesztés során a sokszínűségé volt a fő szempont: a lehető legtöbb műfajról szó esik a könyvben, így a kötet nemcsak a művészszínházi, hanem a szélesebb közönségrétegnek szóló előadásoknak, és nem csak a hagyományos,  szövegcentrikus, hanem az ettől eltérő formanyelvű produkcióknak is emléket állít. Ez a sokszínűség pontosan tükrözi a Móricz Zsigmond Színház profilját, amelybe - mint a  vidéki teátrumokéba általában és szükségképpen, hiszen ezek az intézmények jobbára egyedüliként hivatottak kielégíteni a különböző nézői igényeket  a megyéjükben - a szórakoztató és az elitelőadás, a tradicionális és a  formanyelvújító bemutatók, az ifjaknak és a felnőtteknek szánt produkciók mind beletartoznak.

Karádi Zsolt neve elsősorban mint irodalomtörténész, -kritikus és a szabolcsi megyeszékhely magyar irodalom tanszékének oktatója lehet közismert. Színházkritikái 1985 óta jelennek meg. Az eredetileg időszaki kiadványokban, művészeti és tudományos folyóiratokban (a miskolci Holnap, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szemle), heti- (Nyíregyházi Napló) és napilapokban (Kelet-Magyarország) publikált, megközelítőleg kétszáz írás közül  hetvenet gyűjtött kötetbe a szerző, az eredeti megjelenésükhöz képest apró változtatásokkal. (Érdekes adalék, amit maga Karádi Zsolt közöl az előszóban: ahogy haladunk előre az időben, a napilapok egyre rövidebb terjedelmű cikkeket kértek tőle. Pontos jelzése ez annak a jelenségnek, hogy a kultúra szerepe évről évre jelentéktelenebb a közéletben, a hétköznapokban.)

A vágy villamosa - Megyeri Zoltán és Csoma Judit (fotó: Csutkai Csaba)

Recenzens tulajdonképpen az egyik kritika címét vette át,  mert az egyrészt kiemeli a szerző nézői attitűdjének egyik alapvető vonását, másrészt emléket állít a társulat egyik emlékezetes előadásának, a Szász János rendezte Ványa bácsinak, s nem utolsósorban  akár személyes vallomásként is felfogható. Hogy jobban bepillanthassunk Karádi alkotói műhelyébe, érdemes hosszasabban is idézni az említett írásból: "ťVánya bácsi én vagyokŤ - mondhatná Flaubert nyomán Szász János. És a néző is, persze; Ványa bácsi - mi vagyunk. És Jelena - mi vagyunk. Ott ülünk a poshatag, foszladozó, sötét semmiben, ahol monoton kopognak a záróképben Szonya és Vojnyickij bélyegzői; tudjuk, hogy alkotni kell." A kritikák jegyzője, jól látható ez ebből a citátumból, hisz abban, hogy színház és nézője kölcsönhatásban áll egymással ("a látottak rólunk [is] szólnak"), s a befogadóra - bármilyen ódivatúan hangozzék is - hatnak a színpadi események ("a színház kivált alkalmas arra, hogy a látottakat a néző sajátjaként élje újra"). Vélekedése szerint a néző felfedezheti magát egy-egy szerepben ("Anatevka bennünk van"; "Lebovics mi vagyunk"), az előadások a közönségről is szólnak ("Hrabal mindannyiunkról beszél"), a néző akár önismereti tréningként is megélhet egy előadást ("[a színház] közelebb visz önmagunkhoz"). Értelmezésében a színház semmiképpen sem egy a realitásoktól független, mesterséges világ, ún. második valóság.

Mielőtt azonban az a benyomás támadna valakiben, hogy Karádi túlontúl egyszerűen látja a színházat, sietve szögezzük le: az elméleti megközelítés hiánya egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kötet szerzője felkészületlen, tájékozatlan lenne -  a zsurnálkritika természetétől egyébként is teljesen idegen az esztétikai-filozófiai-elméleti közelítésmód.  Ellenkezőleg, éppen az tűnik fel rögtön, első ránézésre, hogy a szövegek mekkora műveltséganyagot mozgatnak, s hogy gondos kutatómunka előzte meg létrejöttüket. Ha a szerző nézőpontját egyetlen szóval akarjuk jellemezni, akkor  az irodalminak és nem színházinak nevezhető. Írásaiban az irodalomtörténeti és a filológiai aspektus dominál ugyanis. Részletesen ír az alkotókról, életművükről, az adott dráma előadás- és befogadástörténetéről, de akár a mű születésének hátterét adó korról vagy - ha nem magyar darabról beszél - a fordítás(ok)ról, külön foglalkozva a szövegkönyv és a fordítás eltéréseivel. Idézi az alkotókat, a velük foglalkozó kutatókat és a színészeket.

A kiindulási alap számára mindig a drámaszöveg. Értékrendje konzervatív (félreértés ne essék: nem szitokszóként, netán politikai értelemben használom a kifejezést, hanem a többféle érvényes gondolkodásmód egyikeként) abban a tekintetben (is), hogy nem tesz nagy különbséget dráma és előadás közt. A bemutatóktól leginkább azt várja, hogy a darabban benne rejlő, kódolt üzeneteket hozzák felszínre, megítélése szerint ugyanis az írók kulcsokat adnak műveik értelmezéséhez, megjelenítéséhez ("a színészek jól látják a szerzői szándékot"; "a nyíregyházi vállalkozás, úgy tűnik, megközelíti Gogol elképzeléseit"). Megmutatkoznak ennek néhol a hátrányai, nem minden esetben tudja ugyanis méltányolni, ha a rendezői és színészi értelmezés eltér a feltételezett írói szándéktól ("Vennes Emmy [...] Valériája egy árnyalattal finomabbra sikerült, mint amilyen a [...] trafikosnő"; "a nyelvi trágárságnak akkor van létjogosultsága (...), ha az író is úgy akarja", írja egy durva kifejezésekkel megtoldott Brecht-bemutató kapcsán).

Megkérdőjelezhető volna tán olykor a hosszas értekezés  a drámaszövegekről vagy az alkotókról (különösen a közismertekről), Karádi írásainak e sajátossága azonban  nagy valószínűséggel abból fakad, hogy a zsurnálkritikának  nem kis mértékben - megint csak nem negatív értelemben vett - népművelői feladatot is el kell látnia. Ha az imént azt írtam, hogy Karádi Zsolt a darabban benne rejlő, kódolt üzeneteket szeretné viszontlátni a színpadokon, akkor azt is meg kell említsem, ez az elvárása nem jelenti azt, hogy az erőteljes és érvényes rendezői interpretációktól  elzárkózna. Ha ilyen alkotói vízióra lel, részletesen elemzi azt. A könyv címe azt sugallhatná, hogy a kritikus előtérbe helyezi saját személyiségét, ám ez egyáltalán nem így van: jobbára szerényen a háttérbe húzódik, és csak a legritkább esetben, ha valami mélyen megérinti, tárulkozik fel olvasóközönsége előtt (lásd az Utas és holdvilág kritikáját).    

A színikritika-írás egyik, ha nem a legnehezebb része a konkrét alakítások szemléletes leírása. Rendkívül nehéz a színészi játékot a szavak szintjén megragadni úgy, hogy az ne pusztán közhelygyűjtemény legyen, hanem a megjelenített karakterek lényegi jegyeit érintse, a figurák cselekedeteinek, gesztusainak, mozgásának stb. fő mozgatórugóit. Karádi ritkán tér ki a játszókra részletesebben - bár mindig megemlíti őket. Az előadás összes létrehozójáról ír valamennyit: rendezőről, színészről, dramaturgról, jelmez- és díszlettervezőről egyaránt. Úgy tekint a játszókra - ismét egy konzervatív jegy -, mint akik az írói szándék vagy a történeti hitelesség megvalósítására törekednek karakterformálásukkal ("Bethlen Gábort Horváth László Attila kellő méltósággal idézte meg"). Abban az esetben értekezik mélyebben egy-egy alakításról, ha azt rendkívül figyelemreméltónak találja: ilyenkor nagyobb terjedelmet szán a színészi játék elemzésére, lásd a Feleséget játszó Udvaros Dorottyáról A vihar kapujában című előadás esetében.

Akár hátrányt is jelenthetne, hogy a szerző Nyíregyházán lakik s csak az ottani premierekről ír. Elfogultsághoz, beszűkültséghez is vezethetne, s ebben az esetben a kritikák pusztán regionális jelentőséggel bírnának. A "Ványa bácsi én vagyok" írásai esetében azonban nem beszélhetünk sem elfogultságról, sem beszűkültségről. Karádi - ha ez egyáltalán lehetséges - objektivitásra törekszik. Kritikái - talán a terjedelmi korlátok miatt is - inkább értékítéleteket közvetítenek, s csak kisebb részben értelmezést. Ami igazán szimpatikussá teszi a nyíregyházi színház "élő lexikonát" az az, hogy rendkívül humánusan közelít tárgyához, s - bármekkora közhely is - a tudatában van (nincs ezzel minden kritikus így!), hogy az előadás létrehozói érző lelkű, hús-vér emberek, sohasem vezeti tollát a sértés szándéka. Ugyanakkor nem rejti véka alá a véleményét akkor sem, ha a látottak nem nyerték el a tetszését. Megfontolt és/de őszinte, ha egy produkció hiányosságairól kell beszélnie, s a dicséretet sem viszi túlzásba feleslegesen, nem magasztal fel érdemtelenül.  Csak a kivételesen nagyszerű teljesítmények alkalmával beszél szuperlatívuszokban (a Ványa bácsiról, A vágy villamosáról, a Cselédekről stb. - országos szinten is ezeket a bemutatókat tartották a legtöbbre a nyíregyháziaktól).
A nyíregyháziakkal majdan foglalkozó színháztörténészeknek külön érdekes lehet, hogy Karádi olykor a darabbal kapcsolatos helyi közvélekedést is rögzíti írásában (lásd: a Gyöngyélet és a Danton kapcsán). Egy kritika gyakran nem jelent többet, mint egyetlen személy szubjektív véleményalkotását (az eltérő és végletesen szubjektív megközelítésekre talán az egyik legjobb példa az lehetne, ahogy a Schimmelpfennig-premierekre reagáltak a hazai szakújságírók: egy részük megsemmisítően nyilatkozott róluk, a másik fele a mennybe emelte őket), a szabolcsi megyeszékhelyen élő átlagemberek ítéletalkotásának papírra vetésével viszont többet, mást is megtudhatunk az adott előadásokról (és a nézők elvárásairól).

De mindenekelőtt természetesen az a legnagyobb előnye annak, hogy Karádi Zsolt húszegynéhány éve látogatja a teátrum előadásait, hogy kívülről-belülről ismeri a Móricz Zsigmond Színház működését. Totálisan átlátja az itt zajló folyamatokat, ennek eredményeképp gyakorlatilag önálló kritikáiban is folyton-folyvást színháztörténetet ír. Lenyűgözőek az apró megfigyelései: amikor egy színésznek a társulatban betöltött szerepéről vagy fejlődéséről tesz megjegyzéseket (többek között kapunk egy-egy Gazsó György-, Safranek Károly-, Megyeri Zoltán-, Hetey László-miniportrét, csak úgy a recenziók sorai közé rejtve), vagy ahogy a színházban megfigyelhető tendenciákat rögtön rendszerbe helyezi (nem okoz számára problémát, hogy a feledésbe merült műveket, fiatal szerzők drámáit, Móricz-munkákat, ősbemutatókat, intellektuálisabb előadásokat, mozgásművészeti premiereket látva elhelyezze azokat egy olyan, valóban működőképesnek tűnő rendszerben, amely aztán igazán látványosan képes érzékeltetni a Móricz Zsigmond Színház fő törekvéseit). Így a "Ványa bácsi én vagyok" olvasható egy színház, néhány rendező és sok színész történeteként is. Karádi Zsolt kötete méltó ajándék a 25 éves jubileumra. Nyugodt szívvel ajánlom az ország bármely területén élőknek és nyíregyháziaknak, laikusoknak és szakmabelieknek, a művész- és a "népszínházat" kedvelőknek egyaránt.      

Darvasi Ferenc