A mûvek belsõ hangja szól

A költõ, aki mellesleg esztéta, avagy a költõként is rangos esztéta  versmondóként megfejtette és két szóban meg is fogalmazta az engem régóta foglalkoztató titkot. Szilágyi Ákosról van szó, aki Friderikusz Sándor mûsorában a vele készített interjú záróakkordjaként - a "belsõ hang" autentikusságának bizonyítására - elszavalta, szavakban elmuzsikálta Franci címû új poémájának egy részletét. Lehet, hogy lassanként megdõl a "költõ, maradj a kaptafánál" jellegû elõítélet?

Ezt a kérdést számomra legutóbb  egy prózaíró adta fel. Kornis Mihály, aki a Kamrában Az író színháza című sorozat keretében egy teljes estén olvasott fel  Egy csecsemő emlékiratai című képeskönyvéből. Képek és fotók, díszletek, sőt szinte gesztusok  nélkül - óriási sikerrel.

Való igaz, és örömmel tapasztalhattuk a közelmúltban, hogy lassanként Magyarországon is divatba jöttek az Európa- és Amerika-szerte kedvelt, a  szerzők és a művek népszerűségét szolgáló "Lesung"-ok, az írók prezentálta felolvasóestek. Mintha a szervezők és a hallgatók is fogékonyabbak lennének Kornis javaslatára, hogy mindenkinek meg kell egyszer szólalni. Persze Kornis előadói teljesítményéről szólva akár legyinthetnénk is, hogy: könnyű neki! Nem először lép előadóként a pódiumra. Emlékszem, milyen empátiával olvasta fel  néhány éve a Kamrában írótársának, Esterházy Péternek  Jegyzőkönyv című dokumentumnovelláját. De ennél is többet nyom a latba, hogy eredetileg - még Kertész Mihály korában - ha nem is színésznek, de színházi embernek készült, és rendezői diplomával a kezében kezdte meg  pályáját Kaposvárott.

A Tartuffe színre állításával már-már bele is kóstolt a sikerbe, amikor mindenki meglepetésére megrendezte saját pályájának hatásos nagyjelenetét. A soron következő premier előtt, az utolsó próbák egyikén váratlanul bejelentette távozását, felült a vonatra és attól kezdve - talán a Kozma ősbemutatójáig? - hátat fordított a Csiky Gergely Színháznak, a társulatnak és a rendezői pályának. Kevésbé hatásos nagyjelenetnek lehettem magam is fültanúja a Merlin Színház nézőterén - főszerepben immár Kornis Mihállyal -, amikor a  novelláiból szerkesztett színpadi adaptáció elején előbb halkan, majd egyre hangosabban közhírré tette, hogy az, amit a színészektől hallunk, nem az ő szövege. Majd kisvártatva "ezt nem én írtam!" felkiáltással felállt és hangosan csörtetve kivonult a nézőtérről.

Egy szerelem három éjszakája - Dolmány Attila és Szabó Margaréta (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Ez a mostani találkozása a színházzal egészen más természetű. Ihletésében, témájában félig-meddig privát, de eredményében kétségkívül művészet. Olvasás közben még színpadképtelennek érzett szövege monológként felfogott, szubjektív előadásával teremtett két kulisszafotel között, egyetlen igazi széken ülve - színházat.

Az Egy csecsemő emlékiratai még csak nem is regény: laza időrendbe, rapszodikus sorba  szerkesztett emléktöredékek egymásutánja. Ezek az epizódok felfűzhetők ugyan valamiféle életrajzi szálra, de valójában azok az események, amik a könyv hősével és szerzőjével - a csecsemő, a kisgyerek Buksikával, a világra rácsodálkozó kamasszal - történnek, talán nem is olyan fontosak. Érdekesnek, helyenként megrendítőnek a felolvasott anyagból a szűkebb-tágabb család élete és a kisfiú önmagára eszmélése tűnik. Szívszorító, amikor a szülők távollétében a nagyapjára hagyott  kisgyerek ráérez az összetartozásra, a zsidó múlt és jelen tünékeny és mégis meghatározó voltára. Szavaiból kirajzolódik a rajongva szeretett, színpadra született, világszép anya kálváriája, aki a történelem gyilkos viharában gyors egymásutánban veszíti el egyetlen  igazi szerelmét, első férjét, azután - már a proletárdiktatúra ízlésdiktatúrája következtében, - "P"ajor igazgató úr és a feljelentő spiclik közreműködésével - állását, színészi jövőjét.

Az emlékező Kornis Mihály saját gyermeki énjének, szeretetvágyának, sérelmeinek narrátora, tolmácsa. És ahogy lamentációkkal tarkított krónikáját hallgatjuk, máris benne vagyunk a legelső Kornis-dráma, a Halleluja világában. A különbség - a műfaji jegyeken kívül -, hogy a főszereplő, aki önmagát egy ötéves kisfiú és egy ötezer éves teknősbéka kereszteződésének érzi,  kedvességével és kiállhatatlanságával rákényszerít bennünket valamiféle extrém azonosulásra. Nem azért sajnáljuk, mert zavarja saját, fennen hangoztatott csúfsága, kisebb-nagyobb iskolai kudarca, hanem mert minden létező közegben - otthon, a játszótéren, a Balcsi partján, a templomban és az osztályban is - idegennek érzi magát. Egyre fokozódó szorongás és a korán felfedezett, gyerekfejjel megszenvedett diszkrimináció  árnyékolja be a kisfiú lelkét, és a megélt sérelmek fájdalma  torlódik és lüktet a felnőtt elbeszélő minden mondatában. Az állításokon túl, a kérdésekben is.

Az író furcsa indulatszavakkal, agyondúdolt slágertörmelékekkel, populáris reklámfoszlányokkal dúsított nyelvét a legtehetségesebb színész sem merné ilyen harsány hangsúlyokkal, ennyi iróniával tolmácsolni, mint ez a színpadra kirándult szemüveges, intellektuális mackó, aki tekintetét a szövegre szegezve csak mondja, mondja a magáét. Könnyek nélkül sír, amikor a lehető legtárgyilagosabban közli, hogy a nagyapja közös sétájukon úgy vonszolja őt, mint egy spárgára kötött kutyát. Nemcsak a szavakkal felidézett, elképzelt látvánnyal, de a mondatok ritmusával, és visszájára fordított  hangsúlyokkal is  játszik. Időnként furcsán, lelkesen  kántálja, szinte énekli saját mondatait. Retinájára varázsol egy hajdan látott, de talán  csak képzelt madarat, aki oly csodásan csengette csőrét, hogy az alliteráció külsőleges fogása valóságos szókoncertté szépül.

Nemcsak a Halleluja felidézett élménye, a szöveg képzeletet mozgósító ereje is felvillantja az életrajzi mozaikok megjelenítésének másfajta lehetőségét. Amikor a hallgatóság figyelme egy-egy percre lankad, elképzelem a monológ hátterébe vetített, illetve vetíthető képeket, a kötetben közölt, eredeti fotókat, az elbeszélt történetek dialógusra tördelhető változatosságát, és azt is, hogyan tiltakoznánk mi magunk az effajta trükkök ellen. Hiszen az író színháza - a maga koncentrációt követelő puritanizmusában - máshoz alig hasonlítható "szöveg-színház". Aminek szokatlan stílusát néhányan - köztük Esterházy Péter vagy Kornis Mihály - már  remekül megtanulták.  De nekünk, nézőnek nevelt hallgatóknak, nem ártana még kicsit gyakorolni.

Elszürkült ragyogás?

Népszámlálást senki sem tartott a nézőtéren, de szabad szemmel is látható volt, hogy két táborra oszlott a Tivoli Színház előadásának közönsége. Az egyikbe mi tartozunk,  akik még őrizzük az Egy szerelem három éjszakája Petőfi színházi előadásának felejthetetlen emlékét. Akikben félszázada él a Hubay Miklós-Vas István-Ránki György mesterhármasa által komponált, annak idején műfaji szempontból is úttörőnek ítélt musical-tragédia felkavaró igazsága. Megannyi  ihletett verse, fülbemászóan eredeti dallama. Akik Melitta dalát - akárhányszor látták a darabot, vagy a filmet - ma is Sennyey Vera felülmúlhatatlanul elegáns, érzékien ironikus előadásában hallják, és a még ízről, csészéből is ismert Planta teához és az azt hirdető hantához Horváth Tivadar sziporkázóan szellemes és blőd reklám-paródiájának humorát társítják. Ők azok, akik még hisznek benne, mert maguk is tapasztalták, hogy "az elsötétítésben egy résnyi ragyogás volt az ifjúság".

De már annak is sok éve, hogy a legendák övezte operarendező, Nádasdy Kálmán  egy nemzedék lírai rekviemjének nevezte a darabot. És egyre kevesebben ülnek az emlékidéző nemzedék tagjai közül a  nézőtéren.

A többség, bár a legendát keresi,  mai élményre áhítozik, amikor jegyet vált a nyolcvan esztendős Makk Károly rendezte, sokadik felújításra. Esetleg azért, mert a dalokkal, versekkel  rádióhallgatóként már ismeretséget kötött. Vagy mert már nyáron szívesen megnézte volna az eredetileg a Gyulai Várszínház színpadára komponált előadást, de nem sikerült. (Bevallom, nekem sem. Pedig talán jobban jártam volna, ha a bennem élő nosztalgiát a csillagos ég is segít frissen tartani.)

Őszintén szólva, én még arra is büszke vagyok, hogy öt évvel az ősbemutató után, a Madách színházi Egy szerelem... előadásáról írott beszámolómnak azt a címet adtam, hogy A maradandóság ígérete. Azóta nemcsak  tucatnyi sikeres felújítás igazolta véleményemet, de az is, hogy Vas István, aki dalszövegeiben költészetté szublimálta a műfajt, válogatott versei gyűjteményébe is beválogatta a songok szövegét. Ránki ötletes, szellemes dalai a szó legjobb értelmében vett slágerként éltek tovább.

Akkor is tudtam, azóta is sejtem, hogy nem a történet, hanem - az elmondottakon kívül - a történelem és annak személyes sorsokban tükröződő hangulata, lírája őrizte meg a drámát. Ma már igazából nem számít, hogy Radnóti Miklós volt-e a költő-hős modellje, ahogy a köztudatban élt, vagy önmagáról is vallott Vas István. Vagy Radnóti tragédiáján túl Szerb Antal, Sárközi György  sorsát is idézte.   "A" költő, a szellem embere élte túl saját életét, korát, és a szerelembe vetett hit ereje. Az a humanizmus, ami örökké csatát veszt, mégis legyőzhetetlen. Még a költőnek sikertelen, fezőrnek viszont majdnem ellenállhatatlan barát, Viktor cselekvő szolidaritásába és a Budapest iránt érzett szerelmét megvalló főbíróné dalába is beszüremlik.

De bármilyen intenzitással élt bennem a Szinetár Miklós rendezte hajdani színházi ünnep élménye, hangulata, nem tagadom, hogy az első szerelmespár, Bálint és Júlia nevét, színpadi alakját  alig sikerült felidézni. Meglehet, nem is az akkor robbanó tehetségként számon tartott  színészeken, Bodrogi Gyulán és Margitai Ágin múlott. Ők azt játszották, amit kellett és lehetett. Ami szerepükbe belefért. Vagy mégsem? Emlékeim revíziója vezetett el oda, hogy felidézzem a Lengyel György rendezte l966-os előadás szerelmespárját. Gábor Miklós intellektuális súlya, emberi tartása, a Vass Évából  sugárzó érzelmi erő egyszer csak hitelesítette a dramaturgiai szempontból halványabb figurákat. Ők ketten valóban különbek voltak a körülöttük élőknél.

Térey János

Most, előadás közben is arra gondolok a Tivoliban, hogy vajon a körülöttem ülő fiatalok mire fognak emlékezni a Makk Károly rendezte előadásból. Papírforma szerint - előzetesen magam is úgy hittem - a tegnapok látványára, a gondolatok mai érvényére. Hiszen a Liliomfi és a Szerelem rendezőjétől elvárható, hogy majdnem kortársi tapasztalataival, a rá jellemző empátiával, lírával és humorral, no meg némi dramaturgiai munkával a tegnapi tragédiák árnyékában megjelenítse az emberség és embertelenség összecsapásának mai vízióját. Filmes fantáziájával világot teremtsen a hősök köré. Színészvezetői képességeivel módot adjon izgalmas új alakítások megszületésére.

Szeretném hinni, hogy legalább a színházi újszülöttek - részben - megtalálták a várakozásaiknak megfelelő beteljesedést. De biztos lesznek - vannak -, akik utólag még a legendát is megkérdőjelezik. Mi pedig, akik az előzetes élmények birtokában talán túl  magasra helyeztük a mércét,  velük együtt csalódtunk. Nem mintha a Melittát alakító Kishonti Ildikó muzikalitása, fanyar egyénisége nem érvényesült volna a mára kissé megfakult szerepében is. A háborús koronatanúk, a vérzivatart nyomorultan túlélő "három királyok" az előadás legdrámaibb perceiben megint csak a darab maradandóságát igazolták. De "a nemzedék rekviemje" mégsem nekik és róluk szól, hanem a költőről és szerelméről. A felújítás Bálintja és  Júliája sajnos hanggal sem győzik főszerepüket. De nem csak ezen múlt, hogy a  modern legendahőssé nőtt szerelmeseknek csak az árnyékát jelenítették meg a színpadon.

Szabó Margaréta Júliája leginkább még bájosnak dicsérhető, szerepének lírai motívumait hitelesen adja vissza, de az érzelmek hőfokával, intenzitásával,  a ráosztott  szerep drámaiságával ő is adósunk maradt. Még nehezebb feladat hárult Dolmány Attilára, akinek nemcsak a szerelem, de a tehetség intenzitásáról is meg kellene győzni bennünket. Bálintja vonzó siheder-költőnek még elmenne, de sem megjelenése, sem formátuma nem elég súlyos ahhoz, hogy elhiggyük, a poéta, akit "a főítész levág", valójában remekművek alkotására képes. Nem csak tehetségesebb poéta, embernek is súlyosabb barátainál, a Szelíd, illetve a Szigorú költőnél. Ahogy a kottahű éneklés nem tette szárnyalóvá a régóta ismert, szeretett dalokat, kiderült az is, hogy az ifjúság önmagában - főkép békeidőben - nem teremti meg a résnyi ragyogást.

Csak reménykedni lehet abban, hogy nem a mű kopott meg, és egy következő felújítás újra igazolja és beváltja a maradandóság ígéretét. De ehhez merészebb fantázia és izgalmasabb, súlyosabb egyéniségekből verbuválódó, ütőképes csapat kellene.

A költő drámája - kockázat nélküli emberekről
Kevés kortárs magyar költőt, drámaírót ismerek, aki mostanában nem levelenként, hanem egész koszorúban kapta meg  az őt egyébként valóban megillető babért. Az l970-ben született Térey János, a nemrég bemutatott Asztalizene szerzője közéjük tartozik. Bölcsész tanulmányai után, feltűnést keltően sikeres indulása óta elnyerte a Mozgó Világ nívódíját, a Déry Tibor-jutalmat, három egymást követő évben részesült Alföld-, József Attila-, Füst Milán- és Tiszatáj-díjban, elismerték munkásságát a Szépírók és a dramaturgok céhének tagjai. A 2005-ös Szép Ernő-díjat követően pedig immáron a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjének lovagkereszttel kitüntetett birtokosa is lett.

Drámái közül a legmeghökkentőbb a Nibelung-lakópark, legfontosabb - és legpolitikusabb - a történelmi kulisszák közé helyezett hiteles fikció, a Kazamaták volt. Színházi életünk kiábrándító paradoxona, hogy ez a kiemelkedő szakmai figyelmet és csekély közönségsikert aratott mű, véleményem szerint, nem futhatta ki  igazán a formáját. Lekerült a műsorról, még mielőtt bekerült volna a kánonban és a köztudatban  az őt megillető helyre.

Ha évekkel, hónapokkal a Kazamaták színre kerülése - 2006 áprilisa - után olvasom az író Csokonai Attilának adott nyilatkozatát, amelyben azt kérdi - alighanem önmagától -, hogy "lehetséges-e  abszolút politikamentes színmű, amely a válságba került személyiség dilemmáját ábrázolja és nem a pártosok számára kínál megfejtéseket?", és azt feleli rá: "Azt  gondolom, hogy igen, és azt is, hogy boldog, aki távol él a közügyektől", esküszöm, kevésbé lepődöm meg. Csakhogy az idézett vallomás a Könyvhét 2004. október 14-i számában jelent meg.

Annál jobban meglepett az új premier, az Asztalizene  Radnóti színházi bemutatója. Ez a telt házzal játszott,  jelen idejű színmű a boldogságra befizetett pesti, pontosabban budai polgárok boldogtalanságáról szól. A színre varázsolt, White Boxnak keresztelt luxusétterem törzsvendégei közt van orvos, ügyvéd, énekesnő, építész, kritikus és kozmetikus, akik a hely tulajdonosával együtt, mind az élet napos oldalán sütkéreznek. Bélszín carpacciót,  szusit, füstölt lazaccsíkokkal dúsított zöldfűszer krémlevest, kaviáros fügesalátát fogyasztanak, és alkalmanként húszezer forintot is gond nélkül ott hagynak vendéglátójuk kasszájában. Jól kereső férfiak, akik mutatós nőkkel lézengenek, néha félrekefélnek, Dubaiban lazítanak. Mellesleg operába járnak, és az azték kultúráról szóló könyvek olvasásával, vagy legalább megvásárlásával bizonyítják rangot adó értelmiségi státusukat. De ezenközben majdnem folyamatosan boldogtalanok. Ki ezért, ki azért. Mert belefáradtak imádott mesterségükbe, vagy mert női minőségükben gyereket szeretnének, és nincs, vagy mert unják az anyaság  hétköznapi terheit. Elszórakoztatják és a szerző szerint  "játékból" bedarálják egymást. Az akváriumból, amelyben élnek, van ugyan kilátás az "igazi", a pesti életre, de eléggé homályos. Biztosan csak azt tudni, hogy odaát időnként, dérrel-dúrral, fülsiketítő módon de mégiscsak zajlik valami,  ami halványan emlékeztet a történelemre.

A félszázados múltat idéző, kegyetlenül időszerű Kazamatákkal ellentétben ez az itt és most játszódó darab inkább csak attól mai, hogy a dialógusok margóján, jobb esetben a háttérből kibontakozik valami komoly dolog. Például a legutóbbi, augusztus huszadiki tragédia. Vagy szóba kerül a többség számára kínos politikai turbulencia, és valaki megemlíti Győzike legújabb interjúját. Az újsághírekre alapozott reflexiókból többé-kevésbé tudjuk a cselekmény időpontját, miközben elhisszük: távol a randalírozóktól, valahol hétköznapi valóságunk túlsó szélén állítólag létezik a White Box törzsvendégeinek világa. A körön kívülieket, a kivételezetteket persze lehet  irigyelni és sajnálni is.  Vagy Téreyhez hasonlóan felmutatni, hogy önmagában a kaviáros fügesaláta,  a csatahajó méretű autó és az érzelmek nélküli párcsere sem boldogít.

A színpadon vitázó, csevegő és fecsegve szenvedő hősök létezését és az ábrázolás hitelét magam sem tagadom. Sem Térey jogát a másfajta marginalitás ábrázolására.  Legalább fél évszázaddal  vagyunk túl a munkás, paraszt vagy értelmiségi téma és környezet ábrázolását követelő, az élet igazságait megtorpedózó agitációs jelenetsorok és  népszerű zeitstückök erőltetésén. És mégis, a Tarján Tamás által "százperces egypercesnek" minősített  társasjáték végére egyre elégedetlenebb leszek. Jó lenne végre emelni a tétet! Erre kötelezné az írót - költői rangján kívül - a darab Máraitól és Örkénytől (egyszerre) kölcsönzött dupla  mottója is.

Ettől függetlenül, az előadás alatt egyetlen  percet sem kellett unatkozni, halványuló emlékeket előhívni vigasztalásul. Futó gondolatként átsuhant ugyan az agyamon, hogy mi közöm van ezekhez a légüres térben ágáló, nyafogó álértelmiségiekhez és kínosan privát ügyeikhez. És bosszantott, hogy jellemek helyett másfél órán át éles kontúrokkal körülrajzolt sziluetteket láttam, vérre alig menő vitáikat hallgattam. Máskor, mástól talán beértem volna ennyivel, de a Kazamaták szerzőjétől többet, mást vártam.

Térey mentségére, dicséretére  a legfőbb érv,  és ez persze nem elhanyagolható, hogy költő szól a színpadon és a színpadról. Zappe László szerint "az esztétikum hitelesíti a művet". (Criticai Lapok, 2007/ll.) A gondosan felépített dialógusok dramaturgiája, a párbeszédek feszültsége, a versbe tördelt sorok alig érzékelhető, mégis meghatározó zenéje arra int, hogy nem árt, ha a színpadra állított dráma - egyben irodalom is.

Földes Anna