Hubay Miklós-Vas István-Ránki György: Egy szerelem három éjszakája
Budapesti Kamaraszínház, Tivoli

Milyen szép lenne legalább - mondjuk - "Résnyi ragyogások" címen írni bírálatot a Budapesti Kamaraszínház bemutatójáról! Hiszen a komponista, Ránki György születésének centenáriuma alkalmából, szellem- és lélekidézõ gesztussal tûzték mûsorra a zenés tragédiát. Hiszen a II. világháború vészterhes idején, az ostrom szorongatásában "elsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt / Az ifjúság", mint az elsõ dalbetét, a Ballada az ifjúságról üzeni az örökkévalóságnak.

Hiszen Makk Károly, a legkiválóbb magyar filmrendezők egyike vette birtokba a Tivoli Színházat és kezelésbe a társulatot, hogy (a Gyulai Várszínház szabadtéri próbatételét követően) mai arcot adjon a (tudvalevően távolról a Radnóti-sorsot leképező) történetnek. A vállalkozás azonban balul ütött ki. Rossz, érdektelen és hamis, szinte mindenestül.

Mi lenne benne mégis a "résnyi ragyogás"? Esetleg Székely László nagy, fehér, négyzetes felületekből találékony geometriával, rejtett csipkézettséggel kidolgozott, a színpadot tágasabbnak, a létet még sokfelé nyílónak láttató elegáns díszlete. A főhősök által véletlenszerűen birtokba vett labirintikus nagypolgári lakás kulisszafalai érzékenyen reagálnának a fényre - de még annak sincs látható következménye, ha előterében a SAS-behívó, az üldözöttség peckelte csapdahelyzet (talán már az elsiratás) imbolygó gyertyalángját gyújtják meg. A világítás csak a világítótest - a hatalmas csillár - árnyékának időnkénti riasztó kivetítésével törődik, fénydramaturgiának nyoma sincs. Ruttka Andrea nagy gonddal, rebbenékeny szín- és formaempátiával az alakokra simított, a mai öltözködést is a történelembe játszató jelmezeinek koloritja benépesíti az átmeneti, veszélyeztetett otthon üres előcsarnokát, a vak kandalló előtti vak (fehér-fehér mezőjű) sakktáblát. Az öltözékeket Kishonti Ildikó (Melitta) és Körtvélyessy Zsolt (Bíró) viseli fesztelen természetességgel. Az itt tanyát vert fiatalokhoz (házigazdát tévesztve) a lehető legalkalmatlanabb pillanatban betoppanó vendég házaspár két tagja közül Körtvélyessy visszahúzódik a rezignált, egyhangú passzivitásba, kizárólag ezzel jelezve a neje által dévajul lesajnált idősödő férfi - doktor Szegilongi Lajos, magyar királyi törvényszéki tanácselnök - magányosságban is hódoló kötődését. Kishonti bársonyos-karcos énekkultúrája az előnytelenül hangszerelt zenés darabon is úrrá lenne (zenei vezető: Németh Zoltán), de dalainak szöveglogikáját elfoszlatja, közlendőit ridegen alárendeli (kétségtelen és a többiekét messze felülmúló) előadói hatásosságának. Közreműködésükkel a tréfásan ijesztő imitált tárgyalás a legkompaktabb epizódja az estének - mely felett, az írói-költői-zeneszerzői szándék szerint, az Ítélet lebeg.

Németh Kristóf, Dolmány Attila, Szabó Margaréta, Kelemen József, Kishonti Ildikó és Jánosi Dávid (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)
Makk rendezésében épp társulat nincs: vagy ő nem nyerte meg elképzeléseinek az együttest, vagy a Budapesti Kamaraszínház nem volt képes a műfaj követelményeit kielégítő gárdát rekrutálni Makk vezénylete alá. A dalbetétek valóban csak betétek: Vas István hol mézes, hol viaszos verssorai nem Hubay Miklós drámaszövegének kaptárából kelnek önálló létre, inkább ötletszerűen evickélve zümmögnek, rögtönzéses játéknak ható mesterkedéssel tartják magukat felszínen. Kerekes József a Júliába reménytelenül szerelmes magánzót, Viktort korrekt jellemzéssel határolja körül, dalai felpörgetettségéből a lassan őrlő kilátástalanság bánatát is igyekezhetünk megosztani. Törköly Levente a "látatlanban" jósolhatónál valamelyest osztottabb karaktert keresgél a közönséges gyilkos - a költő, Bálint vesztében is kulcsszerepet játszó - Henkernek: ne csupán egy gyűlölt uniformis, egy elállatiasodott parancsteljesítő vonuljon át a színen. Katona Zoltán erőtlenül, ám tisztán oldja meg a Katona kevés (fontos) teendőjét. Szűcs Péter Pál e. h. darabos, színtelen mint Légós.

Gáspár (Zámbori Soma), Menyhért (Mesterházy Gyula) és Boldizsár (Bank Tamás), a három királyok jelenete hullik ki a legfájóbban a költősors, a háborús mártírium, a szerelmi himnusz musical tragedyjéből, a musicalműfaj mai napig életre kelthető egykori úttörő alkotásából. Sem poétikus, sem szimbolikus, sem vizionárius, sem más kisugárzása nincs üres stíluskeresgélő szónoklásuknak, a testi nyomorékság alapfokú ábrázolástechnikájának. Németh Kristóf és Jánosi Dávid elfogadhatóbban áll helyt a költőtársak, Sándor és Károly szerepében, de jobbára saját szerepüket illusztrálják. A Ránki-dalok közötti időszakokban árnyként lézengenek, a háttérben vegetálnak, az igézet nélküli dalok tolmácsolásával viszont nem képesek kárpótolni az alakok fakóságáért. Szabó Margaréta perdülésében Júlia nem több aggodalmas asszonykánál. A múzsa, a halálba kísérő társ nem mintázódik a vékonyka alakra. Dolmány Attilát nem egy szerepében elragadta, erejét sokszorozta már a befelé nézés, a saját lélekbe látás szuggesztiója. Most csupán testi burka egy érdektelen figurának. A kivételesség jegyeivel még nincs megjelölve Bálintja.

Planta-musical langyosodik a Tivoliban. A Planta-dal (Műgyarmatáruk és műanyagok dicsérete) ugyan a sikerültebb epizódok egyike, ám a Planta-tea nem jobb az angol teánál, a műnap sem a napnál, a műmusical sem a megifjított igazinál. Nem színészpárosokon, nem színészhármasokon, nem analitikus kisebb és összeabroncsoló nagyobb jelenetképeken múlik az előadás kudarca. Azaz mindezen együtt. S bár a legkiválóbb rendező is csak ritkán művelhet csodát, most határozott a benyomás: Makk Károly nem volt csodakész művészi kondícióban, amikor az Egy szerelem három éjszakáját színpadra állította.

Tarján Tamás

 

NKA csak logo egyszines

1