Christopher Hampton: Hollywoodi mesék
Budaörsi Játékszín

A színmû rendezõje mint színész nem egyszer kapott nyílt színi tapsot a 2007. decemberi 23-i (második) elõadáson (s bizonyára máskor is). A XX. század közepének neves mûvészegyéniségeit felvonultató fikciós játékban Éless Béla Bertolt Brecht szerepét választotta magának.

Függetlenül attól, hogy BB a valóságban ilyen szögletes, hepciás megmondóember volt-e vagy sem, Éless a rá jellemző precíz, kisrealista formálásmóddal pontos képet ad egy nagy eszű, nagy tehetségű, de közel sem kikezdhetetlen jellemű, a színház(művészet)ért - és önmagáért - mindenre kész (szerteágazó érzelmi és szakmai kapcsolatai ellenére keserűen magányos) középkorú férfiúról. Kár, hogy az alakítás biztosra akar menni (esetleg még nem tisztult le kellően), ezért rengeteg fontoskodó gesztus- és mozdulatismétlés nehezíti el. A színész egy hold búzát lekaszálhatna, annyit suhogatja karjával a levegőt.

A közönséget nyilván nem csupán a karácsony előtti engedékeny szeretethangulat vezette, midőn megtapsolta a Budaörsi Játékszín ambíciózus vezetőjét. A bemutatón azonban nincs mit megtapsolni. Éless Béla fűszerezetlen premiert hozott össze, melynek sava-borsa a panoptikumi zseniket megelevenítő közreműködők csapatmunkája lehetne. Nem szükséges olyan sztárszereposztásról álmodnunk, mint amilyen a negyedszázada íródott komédia televíziós változatáé volt, Jeremy Ironsszal, Alec Guinness-szel, Elizabeth McGovernnel az élen. Ám hogy a színművészek többsége ily hiábavalóan keresgélje az utat a literatúra, teátrum, film nagyjaihoz... A névsort nézve a majdnem teljes körű kudarc jelentős mértékben rendezői tévesztés, ihlethiány következménye lehet - szereposztástól instrukciókon át az összecsiszolásig. Jelképesen szólva: ha Thomas Mann éppen az Északi-sarkon tűzné ki a nagyepika lobogóját, biztos, hogy Trokán Péter a déli pólus környékén sízik. Hó - hó, csak nagyon messzire fehérlenek egymástól. A "nagy" Mann gyakorlatilag nem tényező e Hampton-megjelenítésben, szövegei még információként is üresen kopognak. Az "öreg(ebbik)" Mann - a báty, Heinrich - tartózkodó, méltóságteljes, jelentéktelen (felszarvazott, ám emiatt nem lázadozó) bácsika egyre butuló alakját kapta Kertész Pétertől. Bánfalvy Ági valami okból nagyon haragszik a Brecht-függő színésznő Helene Weigelre, Valler Gabriella még az alkalmas artikulációt sem lelte meg Helen Schwartz kimondásához, Bácskai János egy ajtónállóénál is kevesebb tekintéllyel ruházza fel a politikai sakkfigura Jakov Lomakint, Bárd Noémi Polli szemvillanás alatt rávilágít, milyen nem volt Greta Garbo.

A Bart István által fordított, a dramaturg Solténszky Tibor igyekezetéből kissé karcsúsított (a magyar néző számára egyszerűbbé, követhetőbbé tett) Hollywoodi mesék mellékágon, a képzelet világában folytatná a szerző 1977-es Ödön von Horváth-adaptációját (Mesél a bécsi erdő). A francia és német stúdiumokkal felvértezett angol Christopher Hampton többször is jelét adta az Osztrák-Magyar Monarchia kultúrája, a közép-európai - és benne a magyar - polgárság irodalma iránti érdeklődésének. A von Horváth-figurával sajátos ábrázolási szemszöget sejtett meg az Amerikai Egyesült Államokban menedéket és egzisztenciát talált (vagy nem talált) német emigráció egyes alakjainak felvonultatásához, a II. világháború előtti, alatti és utáni tényleges és feltételezett viszonylataik analíziséhez. Csak az a bibi (a tragikus életrajzi tény), hogy Ödön von Horváth 1938. június 1-jén Párizsban elhunyt. Egy vihar törte faág halálra sújtotta.

Trokán Péter, Nyertes Zsuzsa, Kertész Péter, Élesss Béla és Bánfalvy Ági (fotó: Chrestels János)

Hampton tollán a gyászos esemény szüli a színművet. A saját végzetét eltrafikáló von Horváth - a feltámadt hús-vér árnyalak - egyszerre lehet narrátora és részese a több-kevesebb hitelességgel rekonstruált eseményeknek, melyek a valósághoz is közelítő, ugyanakkor ironikusan csengő Hollywoodi mesék cím alá rendelődnek. Budaörs színháza valóság és kitaláció kettősségét nem tudta megoldani. Mengyán András díszlete a háttérben forgó tüllfüggönyökkel megteremti ugyan az áttetszőség burkát, nyitja-csukja a réseket, melyeken az ismerős kísértetek beszüremlenek, elillannak - viszont a jelzéses bútorzat (a díszletmunkások sokszori cipekedésével) már felesleges: a félálomiság ellen hat. Eldöntetlen, hogy az irodalom-, színház- és filmtörténet által könyvtárnyi műben leírt, jellemzett életrajzi én-eket akar-e láttatni az előadás (ahogy ezt nagyjából például Kertésztől látjuk), vagy merne kedvére játszani az épp Th. és H. Mann, B. Brecht, G. Garbo, Marx fivérek, J. Weissmüller nevű, részint szabadon kezelhető bábukkal (maga Éless óvatosan megteszi). A főleg az első részre rátelepedő unalom, a sorvadt miliő e halogató bizonytalankodásból is következik. A készületlenséget a sok szöveg- és egyéb hiba is elárulja.

Igényesebb és ígéretesebb megoldás nem a dokumentálás, hanem a fantázia szárnyalása lenne. Nyertes Zsuzsa mégsem eredménytelenül választja az előbbit. Heinrich fiatal feleségét, az alkoholista, árván kiszolgáltatott Nelly Mannt játszva nyilván az 1997-es Arthur Miller-premier, A bűnbeesés után (Játékszín) Maggie-jének vonásai is feléledtek benne. Végre valaki a seregletben, aki emberből van! Esendő érzékiség, fennen vállalt közönségesség, elfecsérelt szeretés és viszontszeretés: Nyertes mélyből jött, a magassal mit kezdeni nem tudó Nellyje nem az évtizedekkel ezelőtti USA-ban, hanem a létben otthontalan. Egy túlkozmetikázott szőkeség elszántan botorkál önpokla felé.

Ödön von Horváth ruháit felöltve (jelmez: Romhányi Nóra) Harmath Imre ugyan nem szárnyal, viszont derűs szkepszissel, kis intellektuális kuncogással kommentálja életének magán- és közügyeit. Játéka, beszéde rendelkezik azzal az összetevővel, hogy e halott élő ott is van meg nincs is az érdekek, tervek, szövetkezések, taktikázások, megfutamodások, hűtlenkedések, tétovázások nagy személyiségekhez képest leverően kicsinyes szőtteményében.

Az emigránsok-téma hamptoni megfogalmazása egyelőre nem foglalt színházi újhazát a budaörsi deszkákon. Műfaj, karakterek, irányultság híján veszteglő színmű tárul elénk. A díszlet rostálása, az ügyesen nyitott középső járás következetesebb kihasználása, a biografikus jármokba tört alakok ironikusabb felszabadítása, néhány kegyelmet nem ismerő összpróba segíthetne a vállalkozáson, amely semmiképp sem a legszerencsésebb nekibuzdulása a közösségnek.

Tarján Tamás