Az emberek veszedelmes közelsége
Katona József Színház, Kamra

Már az elõcsarnokban kezdõdik. Kár, hogy a bemenetelre várakozók nem figyelnek fel arra, hogy a háttérzsongás a korhangulatot megidézõ szövegekbõl, suta reklámokból áll össze: Rákosi elvtárs képét ajánlják 25x35 cm-es méretben csupán 35 forintért, selyemdrapériát két aranybojttal és zsinórral, öt méter vörös molinót jelszavakkal, illetve 45 cm átmérõjû vörös csillagot furnérlemezbõl.

Kedves, fiatal leányhang sorolja a nélkülözhetetlen kellékeket, olykor többször is nekirugaszkodva egy-egy nehezebb szónak, bonyolultabb mondatszerkezetnek, és igyekezetéből fölsejlik a "kiemelt" káder görcsös buzgalma, hogy megfeleljen az elvtársak megelőlegezett bizalmának. (Évtizedekkel később majd statisztikák és tanulmányok fogják bizonyítani, hány ember menekült alkoholizmusba, roppant össze idegileg a túlméretezett feladatok, a számára teljesíthetetlen elvárások súlya alatt, a politikai szempontokból erőltetett társadalmi mobilitás okozta keszonbetegségben.) A maliciózus hallgatónak meg eszébe juthat a korszak egyik szellemes bonmot-ja: nem elég az igét hirdetni, ragozni is kell tudni.

Hajduk Károly (fotók: Szilágyi Lenke)

A Kamra játékterén vörös szőnyeg futtatja a tekintetet az elnökség vörös drapériával borított asztaláig. Mi, nézők a terem hosszanti falai mentén emelkedő széksorokból tekintünk alá a játszóhelyre (küzdőtérre?), amely a tanácskozásra és színvallásra összegyűlt színházi dolgozók értekezletének helyszíne. A teret - az erőviszonyoknak megfelelően - az elnöki asztal uralja, a főhelyen a levezető elnök szerepében Bodnár Erika. Szürke, stilizált öltözékében erősen emlékeztet egy rendfőnökasszonyra, aki éberen felügyeli a rituálét. Figyelmét semmi nem kerülheti el, hátborzongatóan kegyes hangon segít át a buktatókon, ha netán zökkenő zavarná a rutinos ügymenetet. Kegyetlenül találó rendezői trouvaille, hogy az elnöknő mindvégig az előtte fekvő szövegkönyv sorait követi, időnként egy-egy szóval továbblendítve a megakadó "spontán" hozzászólásokat. Ez a remek ritmusban kivitelezett ötlet óhatatlanul a koncepciós perek előre megírt forgatókönyvre alapozott eljárását juttatja eszünkbe. A hátsó falon vetítővászon. A felvételeken az aktuálisan beszélő szónok azonosítását segítő ismert képek vagy az elhangzó szöveget alátámasztó, illetve avval konfrontáló jelenetek, értelmező betétek, fölerősítvén a nyelvi közeg és a vizuális hatások együttesének színházi élményét.  Ugyancsak a háttérben, mintegy félrehúzódva a kor kulturális életének rettegett pápája, Révai József, jelezvén, hogy nem kell személyesen is jelen lennie, direktíváinak szelleme kitapinthatóan és elevenen áthatja a gyülekezetet. (A megjelenítő színész, Máté Gábor  habitusa inkább Aczél Györgyöt idézi, hiányzik belőle Révai pengeéles dogmatizmusa, életidegen merevsége.)

Az elnöki asztal mellett szónoki emelvény, ha úgy tetszik, szószék, ahonnan sorban hangzanak el a helyzetnek megfelelő szövegek: vádbeszédek, meaculpázó önkritikák, inszinuációkkal dúsított feljelentések, szánalmas magyarázkodások, gyermeteg bizonykodások. A valódi dokumentumok alapján végzett impozáns szerkesztői munka Fodor Gézát, Lengyel Györgyöt és az egész előadást rendező Zsámbéki Gábort dicséri.

A mai közönség előtt egy abszurd dráma bontakozik ki. Dráma, amely csak a mából visszatekintve tűnik abszurdnak, akkor, az ötvenes évtized elején nagyon is valóságos erők olykor tragikus kimenetelű összecsapása volt. A küzdelem több síkon zajlik. A legszembetűnőbb és legkönnyebben értelmezhető a hatalom, a diktatórikus kultúrpolitika és az egyén eleve egyenlőtlen mérkőzése. A dogmává merevedett direktívákat a felszólalásokban rendre visszatérő szóhasználat jelzi: a pozitív hős, a párt vezető szerepe, a szovjet művészet preferenciája, a direkt nevelő hatás követelménye, az erkölcsi züllést képviselő polgári művek elutasítása... Különböző magatartásmodellek elevenednek meg előttünk, ki-ki a maga módján reagál a nyomasztó mechanizmusra, amelynek alig leplezett célja az individuum megsemmisítése, az egyéniség felszámolása. Csak a nagyon erős karaktereknek van némi esélyük a belső tartás megőrzésére. Somlay Artur kényszeredetten szűkszavú megnyitója érzékelteti a lehetséges távolságtartás mértékét. Amikor az értekezlet közben távozik, az elnök kommentárja nyilvánvaló szótévesztéssel a lényegre tapint: "...Somlay Artur elvtárs...rossz közérzete miatt nem tud részt venni az ülés folytatásán." Háy Gyulának is sikerül megőriznie emberi méltóságát, amikor a pozitív hősről vallott elméletének megtámadása után válaszában elvégzi a kötelező önkritikát. A progresszív magyar színház egyik legendás figurája, Hont Ferenc viszont - Elek Ferenc megjelenítésében -  nem győzi megköszönni Révai elvtárs kritikáját "nemcsak téves, de értelmetlen, sületlen" mondatát illetően, és rettegéstől áthatott mentegetőzése valódi sületlenségekre készteti: "... a pozitív hős...nem olyan módon fejlődik, mint a polgári hős... hanem olyan módon, hogy pozitívból pozitívabbá lesz".

Rajkai Zoltán, Bezerédi Zoltán és Mészáros Piroska (fotók: Szilágyi Lenke)

Mások: Gellért Lajos, Feleki Kamill, Peti Sándor - Szacsvay László remeklései - olykor saját szövegükbe is belezavarodva, a tárgyhoz alig kapcsolódó mellébeszélésben vélik megtalálni a menekülési lehetőséget az egzisztenciális fenyegetettség és a felszólalás kötelezettségének nyomása alatt. Könnyed rutinnal oldja meg a feladatot Honthy Hanna - Jordán Adél néhány gesztussal varázsolja élővé az alakját -, primadonna-allűrjeivel még a Sztanyiszlavszkij-módszer emlegetésével is önmagát fényezi. Ijesztő személyiségtorzulás lenyomata Major Tamásné Beck Judit segítségkérő levele Révai Józsefhez. A férje egészségéért aggódó feleség sorai nem nélkülözik a néhány miniszteriális elvtársra irányuló inszinuációt s a felajánlkozó gesztust, hogy megfestené Révai elvtárs portréját, de végül csak kibukik az igazi motiváció, az asszonyi féltékenység: "a formát nem tudom - de hetenként legalább három estét kénytelen legyen rögtön színház után, otthon tanulással tölteni".

A színházi világban is igazi hatalmi harc dúl. Bár a módszerek hasonlóak - a kor eszköztárából ismerősek -, az alkalmazás módja, a stílus különböző és árulkodó. A közkedvelt színész, Ladányi Ferenc - Mészáros Béla alakítja - középszerű törtetőnek bizonyul, amikor értekezésében Sztanyiszlavszkijt valósággal bunkóként használja, és kiapadhatatlan szóbőséggel próbálja megsemmisíteni sikeres pályatársait: Majort, Somlayt, Uray Tivadart, Bessenyeit, Latabárt, Honthy Hannát. Jó érzékkel a nála sokkal tehetségesebbeket veszi sorra - és éppen evvel árulja el magát. Pro forma a szónoklat végére odabiggyeszt valami önkritikafélét, amelyről nem könnyű eldönteni, mennyi benne a szép orgánumával való hivalkodás.

Ádáz küzdelem zajlik a két keményvonalas ideológus, Horvai és Major között. Horvai - Kocsis Gergely rezzenetlen arcú, szenvtelen alakításában - a bolsevik típusú, kíméletlen fanatikus, aki neofita buzgalmában nem ismer se istent, se embert; aki kétely nélkül ront neki a már komoly teljesítményt felmutató szakmai tekintélyeknek is. Későbbi növendékei, akik a remek pedagógust tisztelik benne, valószínűleg nem hinnének a szemüknek. Major Tamás egészen más képlet. Ő sem válogat az eszközökben, a piti személyeskedéstől a nagystílű machinációkig terjed a skála. Hajduk Károly laza kéztartása, távolba néző tekintete varázsolja elénk azt a személyiséget, aki egyszerre van benne a dolgok sűrűjében és mégis távol tőlük; akit rengetegen vádolnak diktatórikus vezetési stílusáért, mégsem lehet igazán megkérdőjelezni mint vezéregyéniséget. Mi a titka? Talán a mozgalmi rutin segíti? Vagy imponáló intellektusa? Az ördögi clown csúfondáros szelleme? Talán leginkább az a képessége, hogy gyakran eszközzé degradál ugyan sokakat, de őt ettől többnyire megvédi személyiségének formátuma. (Nyilván nem véletlen, hogy évtizedekkel később Spiró György neki és részben róla írja az Imposztor címszerepét.)

Két hírhedt fegyelmi ügyet is felelevenít az előadás. A tragikus kimenetelű Tímár-ügy a gerinctörő koncepciós pereket modellálja. A nehezen kezelhető színész gyógyíthatatlan alkoholizmusa szolgáltatott ürügyet, hogy politikai vádakat kovácsolva ellene eltiltsák a pályától, és megroggyant egészségével csak nehéz fizikai munka végzésére kapjon lehetőséget. Az ellene folytatandó fegyelmi levezetését legjobb barátjára, Makláry Zoltánra terhelték rá - Bezerédi Zoltán megrendítő alakítása -, az önbecsülés és a belső tartás összeroppantását célzó tudatos cinizmussal. (Néhány év múlva ugyanaz a Major Tamás fogja visszahívni a Nemzeti társulatába, aki a fegyelmi határozatot adminisztratíve végrehajtotta.)

Szacsvay László (fotók: Szilágyi Lenke)

A másik, az ún. "török-ügy" - különösen a mából visszatekintve - inkább groteszk színezetű. Elsősorban az Operaház kiválóságai (például Székely Mihály, Bordy Bella, Rösler Endre, Osváth Júlia stb.), néhány alkalommal elfogadták a török követség attaséjának meghívását, társasjátékon, tombolán egy-két apróságot is nyertek. Ez elegendő ok volt ahhoz, hogy politikai jóhiszeműségüket megkérdőjelezve pénzbüntetéssel és fellépéstől való eltiltással szégyenítsék meg őket, hiszen "az imperialista bérenc görög és titoista jugoszláv kormánnyal blokkba lépett" állam tisztségviselőjével szórakoztak. A vádat Gábor Miklós képviselte, akinek akkori magatartását Fekete Ernő belső tűzzel és elsöprő dinamizmussal idézi elénk. Lenyűgöző, ahogyan a kozmopolitizmus, a "nagyburzsoá elegancia", a "nyugati művészetre annyira jellemző pesszimizmus" elleni filippikába csap át, óvja a fiatal művészeket a sztárkultusztól és Gobbi Hildát a túlságos önfejűségtől. "Fel kell ébrednünk szájtáti elbizakodottságunkból!"

Remekül működő rendezői ötlet Rezes Judit szerepeltetése a feltétlenül szükséges információk narrátoraként. Leheletnyit ironikus hangvétele, könnyed, röppenő mozgása a szerencsés később születettek egyik lehetséges magatartásformáját érzékíti meg.

Az előadást Somlay Artur súlyos egyénisége, egy másfajta értékrendet sugalló szövegei fogják keretbe. Szenvtelen bevezetőjével kontrasztban és az előttünk lejátszódott emberi-társadalmi drámákra is reflektálva hangzanak el utolsó mondatai - a játéktér túloldaláról, némileg föléje emelkedve -, Fullajtár Andrea messze zengő hangján, az egyetemes humánum fájdalmas testamentumaként: "Szerettem a mesterségemet, de ami körülötte volt, abba belépni sem szerettem. Szerettem Jézus Krisztus szavait és azt hittem, hogy a lélek a legnagyobb érték, s hogy a lelket megmenteni többet ér, mint az egész világot megnyerni. Szörnyű gondok között hagyom el az életet, amely nem sok gondtalan percet engedélyezett nekem. A gyermekeimre gondolok. A sírfeliratom legyen: Az emberek veszedelmes közelségében éltem, meglehetősen hosszú ideig - Most már biztonságban vagyok."

Fölemelő színházi pillanat.

Á. Serey Éva