Picasso: A világ születése
Baltazár Színház a Bárka Színházban

Megint formátumos elõadással rukkolt elõ az Elek Dóra vezette és immár nagy nézõtáborral rendelkezõ Baltazár Színház. Luc Besson korai filmjérõl, a Véletlen Baltazárról elnevezett és értelmi fogyatékos fiatalokból álló csoport most azonban rendhagyó módon táncszínházi produkciót mutatott be. Ám a Picasso ihlette, performance-szerû mozgásszínház rendezõje most is Elek, így erõs szimbolikusság, markáns tér- és képkompozíció jellemzi mostani bemutatójukat is, melynek szereplõi ironikusan viszonyulnak önmagukhoz.

Három szálon fut a történet, ritmust adva az előadásnak. Egymást váltva hol három kék hajú nő ("avignoni kisasszony") jelenik meg a színen ősanyaként, kórusként, narrátorként vagy épp illusztrátorként, hol Picasso és Éva kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon, hol meg két párt látunk a nő-férfi viszony megannyi periódusát ábrázolva vágytól a vágyig.

A kezdő képben a három nő feltornyozott kék hajával táblára festi magát, majd strandlabda hasukból világra vajúdják a kis Picassót, aki meg Éva nevét pingálja fel a táblára -  a három "anya" féltékenyen rögtön le is törli azt. Ám hiába, Picasso ekkor a vízből fogja ki a maga sellőjét, Évát. Napernyőt tart fölé (mint Picasso a róla készült híres fotón), később a nő ölébe hajtja fejét - az idillt testesítik meg. Jó adag iróniával persze: a férfi kényszeredetten, a nő kényszeresen. A nő boldog, a férfi szenved. Később bomlik az idill: Picasso egyre a művészet felé kacsint, Éva pedig neheztel. Máshol a kórus bundával felcicomázva, női ragadozóként kísérti meg a festőt, s próbálja leválasztani a nőről, akinek kigyúrt férfitestekkel teli magazint adnak. Az ármánykodás és sok viaskodás ellenére azonban mégis megszületik szerelmük gyümölcse, a kis Picasso, picassósan csíkosban, ám babakocsistul a sarokba tolva hamar mellőztetik.

A másik két pár is az általános emberi izgalmakat és gyötrelmeket jeleníti meg: a nők vetkezve egymást méregetik, a férfiak pedig összeverekszenek értük. Mindahányan a kéjvágyat is a színpadra idézik időről időre,  expresszíven,  rendkívül szellemesen. A Picasso munkáira hajazó jelmezek, B. Kiss Gabriella munkái  is szellemesek,  a kórus kollázsszerű ruhája például, lehajtható részeivel.

Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor Picasso szó szerint a tenyerén hordja Évát, s  Éváért lemond a művészetéről: szétrombolja kubista képét, a művészetét szimbolizáló keretbe foglalt kockákat. Ekkor a nemi szerepek is felcserélődnek: Éva veszi kezébe a hatalmat és irányít, Picasso létrájának tetejéről dirigál, ecsetjével szivarozik, miközben Picasso balerinaszoknyában pipiskedik.

Picasso és teremtményei végül megterítenek egy nagy asztalt az utolsó vacsorához, és feltálalják rajta a tudás és bűnbeesés almáit. Az asztalfőn Picasso ül egy "egekbe" vezető lajtorja tetején (meghódított Bábel tornyon), s az almába mártva ecsetjét a tudással és bűnnel sorra megjelöli a szeánszra odagyűlteket. A beavatás után Picasso kockájának kézlenyomatába immár mindegyikük keze beleillik - stigmaszerű emberi sorsközösséget alkotnak. A bűnbeesés után egyikük az asztalon kiterítve fekszik - tetemrehívás ez most, a bűnösök pedig mi mindnyájan vagyunk.

Szerelemről, ösztönökről, művészetről, öröklött emberi gyarlóságokról szól a belga mintára 1998-ban alakult csoport hetedik produkciója. Picasso és az egész emberiség sorsa jelenik meg e közel másfél órában. Picasso a maga sajátos látásmódjával  jó választásnak bizonyult. Stilárisan tökéletesen meg is idézik szellemét, hosszan kitartott, erős pillanatképeket látunk,  eredeti ötleteket, szellemes megoldásokat.

Az igazi csoda mégis a tapsnál születik meg, amikor immár szerepek és rendezői truváj nélkül, önmagukban állnak előttünk e különleges emberek. Többet elárul róluk - lelkükről, egyéniségükről és világukról ez a néhány perc, mint az egész profin megkomponált, megkoreografált és szeretetteljes igyekezettel elénk tárt előadás. A csillogó, meghatottságtól könnybe lábadó szemek, önkéntelenül fülig szaladó szájak, a sikerben lubickoló, vagy épp zavartan álldigáló, érzelmeikben túláradó s azokat nem leplező személyiségek egy már alig ismert tisztaságról, őszinteségről és önfeledt örömről árulkodnak.

Marik Noémi