(Új) forint, Rajk, imperialisták, ötéves terv, munkaverseny, úttörõmozgalom, békekölcsön, önkritika - ez a szócsokor, kiegészítve néhány további virágszállal, szinte mindenkiben (még a mai fiatalok tekintélyes részében is) felidézi az ezerkilencszáznegyvenes évek utolsó harmadától az ezerkilencszázötvenes évek elsõ feléig tartó idõszakot. Azt, amelyet egy kis kronológiai billegéssel az ötvenes évek címszava alatt regisztrálnak a történelemkönyvek. E periódus magyar glóbuszát természetesen csak megfelelõ kritikai felülemelkedéssel, ironikus eltávolodással, fanyar sóhajjal lehet boldog országnak nevezni. Nem szorul magyarázatra, hogy ez az évtized ugyan sokféleképp hirdette önnön távlatos jókedvét, világot holnapra megforgató erejét, eszméinek cáfolhatatlan felsõbbrendûségét - mégis a magyar közelmúlt sok boldogtalan szakaszából az egyik legboldogtalanabb volt. És boldog is persze. Mint benne született gyermeknek, nekem igazán módom volt közelrõl nem látni.
Erre a feszültségre, a boldog(talan)ság tényére (is) épít a tatabányai Jászai Mari Színház (Budapesten, a Thália Régi Stúdiójában ugyancsak megtekinthető) dokumentumjátéka, a Boldog ország, avagy Ó, azok az ötvenes ÉNEK. Az alkotók a "boldogságipar" korából - a. D. 2007/2008 - tekintenek vissza a szaktársi légkör, a Csepel motorkerékpár, a Szabad Népfélóra, a harcoló Korea melletti szolidaritási megmozdulások, a Coca-Cola-mámor elleni harc "boldog" Magyarországára. Honti György rendező és Kárpáti Péter dramaturg gondosan- ügyesen összeszedegette a korszak azon írásos és zenei emlékeit (operettrészleteket és röplapokat, hirdetéseket és újságcikkeket, jelszavakat és vicceket - ezernyi mindent, ami a nyomtatott, kottázott kultúra Ecserijén fellelhető), és (Örkény István "egyperces dramaturgiájához" kissé igazodó, mozaikosan szerkesztő módszerrel) falvédőt szőtt belőlük. Hőseink pedig - a kanavász megszólaltatói - lejönnek a falvédőről, s majdnem mindig a boldogságtól kacagva (még a gond árkolta homlokráncokat is a mosolygás ívébe futtatva) szóba és énekszóba fogják a kb. és ŕ la 1950-es életérzést.
|
Egyed Attila és Tóth Zoltán személyében két érett férfiú, Gecse Noémi és Niklai Judit alakjában két fiatal leány képezi a csapatot. Mintha ketten-ketten párba tartoznának - de a sokat látott élmunkás vénlegények és a néha magukból kivetkőző szocialista kicsi Magdók életkorbeli különbsége sejteti: falakat tágító, szabadságkorlátokat ledöntő ÉNEKes madár persze nem röppenhet fel. A falak - a díszlet falai - üzemi öltözők ócska maradékaiból, hangszórókra is emlékeztető szellőzőrácsokból, rozsdás-koszladt anyagcsúfolatokból kerülnek ki. Kiss Gabriella tervező a pince, földszint, emelet tagolás tohonya barna lépcsőjével, a háttér vézna piros fényfüzérével az operettkulisszáknak hány fittyet. Ebbe a szurtos, törmelékes, sivár közegbe költözhet be az ellenoperett, ellenkabaré: a letűnt élet(forma) mint ellenvarieté (már ha letűnt, ami letűnt).
A direktebb, súlyosabb politikai célzásokat lehetőleg mellőző egyveleg azonban nem rejteget szellemi izgalmat. Korkritikai ereje majdhogynem nulla. Jelenetnek hosszú és ismétlő, darabnak rövid és szétklopfolt. Az ötvenes évek sajtóörökségét, nyelvi tárgyakban is hagyományozódó kellékuniverzumát, minden ízéből szétáradó grammatikáját, stílusként-stílusficamként is felfogható teljes műfaji testamentumát már emlékezetes művekben (eltérő hangfekvésekben) aknázta ki irodalom, színház, film, képzőművészet. Esterházy Péter szövege, az Egy nehéz nap éjszakája, Ascher Tamás kaposvári rendezése, az Állami áruház, Gothár Péter filmje, a Bástyasétány ’74 dekádokkal ezelőtt volt szenzáció, a Szoborpark Múzeum hosszú ideje naponta beszéli el a látogatóknak a jelen köztéri formanyelvi múltját. (Egy emberöltő telt el azóta, hogy épp Tatabányán is nyílt az ötvenes évek hétköznapjait már csitított óvatoskodással visszajátszató kiállítás. A jelen replikákban viszont a bányászváros sajátos jellegének, szerepének felidéző lokalizálása suta, esetleges.) A Boldog ország sajnos csak színpadi szó- és slágerkollekció. Játékburok. Tasak, amely nem üres, csak semmi érdekes régi-új nincs benne (mai szemmel, mai füllel).
Az előadás személyi feltételeiről, hangulatáról, a színészek, a rendező, a munkatársak által belefeccölt energiáról több jó mondható, mint az összehozott anyagról. E tudatosan fakított, sárgásan világított esztrádsemmit helyenként kedves, igyekvő előadássá teszi Honti ügybuzgó rendezése, mely hol nyelvi vagy zenei, hol különféle külső (például mozdulat-) átvitelekkel varrja egymáshoz az összefüggéstelen (dinamika nélkül ugyanazt - igaz, "a kor boldog lelkét" - megszólaltató) szemelvényeket. Sok ki-be jövés, mászkera, váltogatott ülés-állás-dőlés, a publikumhoz fordulás igyekszik lendíteni a meg-megfagyó epizódokon. A poénok nem mindig csattannak, tátong pár lyuk a nyolcvan perc szövetén.
Kitűnő a váci gyors által derékban kettészelt delikvens balesetbiztosítási szerencséjének szemléltetése (azonnal 280%-os biztosítási összeghez jut a biztosított!): Egyed Attila egy sárga papírember ujjait, füleit, karjait, lábait ollóval sebesen levagdalva vásári kikiáltóként csinál kedvet az ennyit vagy annyit jövedelmező fogyatékosságokhoz. Ugyanő poétikusan stukkol, szervál, céloz a láthatatlan labdával a sportbalett-képben (koreográfus: Mándy Ildikó). Tóth Zoltán a felelősség, a gondteher, a számonkérés, a buzdítás súlyaként rakja fel magát a színpadra. Egyed surran, Tóth recseg-ropog. Gecse Noémi hatásos papagájhang-utánzó jelenetének sipítását a legjobbkor hozza vissza, Niklai Judit ízletes karikákra szeleteli szerepeit. Körtvési Kata zongora- és Horváth Judit harmonikajátéka még biztosabbra pántolja egyébként is összehangolt, kedélyes alakításukat (az éneklés el-elfúlásán, a közönség barátságos bizgatásának fölöslegességén a hangszerek nem segíthetnek).
A négy alakból Ede "vállalkozó szellem". Editke, Elemér és a másik lány is nyilván az. Nem szükséges mindegyik - úgyis változó - E betűs szerepnevet megjegyezni. Alighanem akkor járunk közel a remélt lényeghez, amikor Nagy Ádám és Kis Éva néven sodródik egymás mellé a négy főből kettő. Magam ekkor a fényaggatmány hurkait is így olvastam ki: alma. Leszállított Az ember tragédiája, esetleg a leszállított ember tragédiája a tatabányai vállalkozás, dekonstruált boldogságba, konstruált mosolyba vonva. Kicsit sok hozzá a körítés: az "Utazás a Boldogságexpresszen!" szlogen, a hosszabb-rövidebb kiszerelésben hozzáférhető előadás-ismertető. Helyzetés stílusgyakorlat, élc és összekacsintás: a Gecse, Niklai, Egyed, Tóth négyes (Kárpátival, Hontival: hatos) ennél jóval többre vihette volna, ha nem horgonyoz le az ötlet és a közös munka nyújtotta - a nézőtéren is kétségtelenül megtapasztalható, továbbadott - primer örömöknél, az 1950-es spanyolviasz feltalálásánál.
TARJÁN TAMÁS
