Alexandra Kiadó

Mindenkinek, aki 1957 szeptembere és 1995 októbere között betette a lábát az ELTE Bölcsészettudományi Karára (akár hallgatóként, akár oktatóként), megvan a saját külön legendáriuma az Egyetemi Színpadról, az Universitas Együttesrõl, s egyáltalán mindarról, ami hozzájuk kapcsolódott.

Barátságok, szerelmek szövődtek, elhivatottságok, karrierek kezdődtek itt, de indulhattak a folyosón, a büfében, a kulisszák mögött, sőt a nézőtérről is, és persze versengéseknek, konfliktusoknak is előidézőjévé, forrásává lett a színpad. Akkor még nem tudtuk, hogy mindez az egész elkövetkező életünkre, pályánkra hatással lesz, elvégre kinek jutna eszébe huszonévesen, hogy amit éppen átél, azt egy generáció tagjaként éli át, azokkal az emberekkel, akikkel előbb-utóbb a munkahelyén, társaságban, vagy éppenséggel politikai jellegű megmozdulásokon is találkozik - ezen vagy azon az oldalon. Mindennek ára van, de a szabadságnak talán a legnagyobb. Megszámlálhatatlanul sokszor öntötték ki (a szabadság nevében) a fürdővízzel együtt a gyereket is - az Egyetemi Színpad egész története is épp ilyen.

Surányi Ibolya

Ez a történet igazából az 1717-es évvel indul, amikor is Pest város tanácsa a piaristáknak lehetővé tette első középfokú iskolájuk létrehozását. A Váci út és a Belvárosi templom közötti rész kis szegletében, négy szobával és egy ebédlővel kezdődött minden, majd a XIX. század fordulóján megszületett az az épület is, amelyhez már kápolna is tartozott, és kizárólag oktatási célokat szolgált. 1953 nyarán következik be a nagy fordulat: az épületet az ELTE bölcsészkara kapja meg, a piaristák pedig a megszüntetett Sacre Coeur Mikszáth-téri székházát foglalhatják el. 1954- ben születik döntés arról, hogy a háború alatt rossz állapotba került kápolnát az egyetem kulturális központjává kell alakítani. Az állam az akkori viszonyokhoz képest hatalmas összeget áldoz a helyreállításra, míg aztán 1957. szeptember 30-án, egy Surányi Ibolya szerkesztette népballadaesttel megnyílik az Egyetemi Színpad.

A történet főszereplői közül Baross Gábor nevéhez fűződik a kórus és a zenekar létrehozása, majd életben tartása, amiben Lukin Lászlóra is mint társra számíthatott. Az Egyetemi Színpadról indul Ruszt József, Fodor Tamás, Jordán Tamás, de arat itt sikert és feltűnést az Illés-együttes meg az Omega, Sebő Ferencék és ahogy mondani szokták, még sokan mások is. Szerepel, illetve dolgozik itt a hazai értelmiség színe-java, színészek, írók, tudósok, együtt és felváltva: Latinovits Zoltán, Mensáros László, Ungvári Tamás, a pszichológus Radnai Béla, Benedek Marcell, Áprily Lajos, Gyergyai Albert, Móricz Virág. Pártos Géza, Devecseri Gábor, Berek Kati, Gábor Miklós, Makk Károly, Kézdy György, Bálint András, Mészáros Márta, s még a minden nyilvános szerepléstől húzódozó Németh László is vállal fellépést az 1960/61- es évadban.

Az Egyetemi Színpad nézőtere és karzata

Az Egyetemi Színpad lépésről lépésre, komoly elszántsággal veszi a politikai, művészeti, technikai, de az anyagi akadályokat is, míg végül kiküzdi a maga méltó helyét a főváros és az ország kulturális életében. A "kiküzdés" szó szerint értendő, mert a sokféle segítség mellett hol maga az egyetem, hol a minisztérium, hol más felettes hatóságok időről időre megpróbálnak keresztbe tenni, és sokszor még a színházi szakma is úgy viselkedik, ahogy egy rivális intézménnyel szemben szokás. A legkiválóbb kezdeményezések, a Horizont című élő folyóirat, a kortárs világirodalom (s azon belül is a nagy állami színházak műsortervéből kitiltott, az Egyetemi Színpad zárt és csekély létszámú közönsége előtt viszont engedélyezett nyugati drámák), a rendhagyó erejű versmondó estek jelentettek kihívást, vagy ha úgy tetszik, veszélyt a kultúrpolitika számára. (Egyebek közt megakadályozott külföldi turnék jelezték, hogy a tűrt kategóriából alkalmanként az Egyetemi Színpad produkciói is átkerülhettek a tiltottba.) Felszámolni, megszüntetni mégsem lehetett az intézményt, mert a kórus, a zenekar, az Universitas, vagy az amatőr filmesek stúdiója egyre-másra nyerte a díjakat, és már Keleten és Nyugaton egyaránt számon tartották őket. Ez idő tájt a közönség rokonszenve, lelkesedése is töretlen volt, gyakran annyira megtelt a nézőtér, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, mert nemcsak az ülőhelyek voltak dugig teli, de a széksorok és a fal között, sőt kint a folyosókon is rengetegen álltak.

Sólyom Kati, Jordán Tamás és Cserhalmi Anna A pokol nyolcadik körében

Mindebben az Egyetemi Színpad műsorpolitikájának oroszlánrésze volt. Surányi Ibolya például kínos gonddal ügyelt arra, hogy az irodalmi életnek lehetőleg minden irányzata, csoportja, korosztálya lehetőséget kapjon a bemutatkozásra. A modern művészettel azonos súlyt helyeztek a népművészet értékeire, s az éppen feltűnt fiatalok mellett a "nagy öregek" is rendszeres szereplői voltak a műsoroknak. Az Egyetemi Színpad folyamatosan gondoskodott arról, hogy pódiumán mindig legyenek "Események", melyek az értelmiség köreiben állandó beszédtéma, izgalom és szenzáció tárgyát képezhetik, s így a sajtónak is foglalkoznia kellett vele. A színpadról elhangzó rejtjeles mondanivalót pedig minden néző képes volt dekódolni. Nem tagadom, él bennem nosztalgia egyetemista éveim iránt (máig nem fakuló személyes emlékeim közé tartozik Mensáros László önálló estjének varázslatos hangulata, vagy ahogyan 1975 márciusában Latinovits hozzánk, nézőkhöz közelebb hajolva, szinte belesuttogta a mikrofonba: "március van és örökké tart az élet...", s még ezernyi más élmény), de fölteszem, minden egymás sarkába lépő nemzedéknek sajátja, hogy azt képzeli, vele kezdődött a világ, s csak az a fontos, amire ő emlékszik. Mi is hályogkovácsok módjára vagdalkoztunk, s közben nem sejtettük, hogy amit művelünk, azt majd az utánunk következőktől kapjuk vissza. Nem általában meditálgatok itt az élet rendjéről - Nánay Istvánnak az Egyetemi Színpad történetét feldolgozó könyve kínálja mint példatár ezeket a tanulságokat, s amiről szól, az maga is szemléletes példa a fentiekre.

Bartos Zsóka A toborzótisztben

Egyebek közt azzal, hogy nem áll be a mindent mindenáron leleplezni akarók mostani, hosszú sorába. Az Egyetemi Színpad elmúlt ötven évét egy olyan szemtanú pozíciójából írja meg, aki egyszerre képes szakszerű és tárgyilagos lenni. Utóbbi egyaránt érvényesül abban, hogy sem a múltat nem szépíti meg, sem aktuálpolitikai szempontoktól nem engedi befolyásolni magát. (Hogy Nánay István könyve ezzel az erényével üdítő kivételnek számít az elfogultság és felületesség mai divatjában, az leginkább közállapotainkat jellemzi.) A szerzőnek csöppet sem volt könnyű a dolga, mert el kellett tekintenie attól, hogy az események egy szakaszának ő maga is tevékeny részese volt, másfelől pedig a legheterogénebb forrásokból kényszerült összeszedni könyve anyagát. Mivel az Egyetemi Színpad történetével előtte jóformán senki sem foglalkozott, a feladat úttörő jellege egyúttal azt is jelentette, hogy sok még lappangó, ismeretlen, feltáratlan forráshoz nem juthatott el, amelyek egyszer majd kiegészíthetik, tovább árnyalhatják azt a képet, amit az egyéni legendáriumok, a korabeli sajtóvisszhang, a párthatározatok, az egyetem dokumentációja, a személyes közlések gondos összerakása alakított ki. Nánay könyvének lineáris szerkezetét maga az anyag határozza meg. Aligha tehetett mást, mint hogy évadról évadra kövesse az eseményeket, melyekre az első vezető, Petúr István 1966-ig nyomta rá a bélyegét. Aztán Ruszt József 1969-es távozása jelentette egy szakasz lezárulását, majd az új gazdasági mechanizmus bukása után, az 1973/74-es évadtól érhető tetten, amikor az anyagi és politikai megszorítások miatt a történet íve elkezd lefelé konyulni. A hatalom részéről csökken a türelem (meg a pénz), a színpad elkötelezettjei részéről pedig az önfeláldozási kedv, az emberek kezdenek magukba fordulni, illetve visszavonulni a szakmaiság fedezéke mögé. 1975 és 1981 között az Egyetemi Színpad leginkább egy művelődési ház funkcióját tölti be, 1991-ben épülete ("hála" Göncz Árpád akkori köztársasági elnöknek) piarista kápolnává változik vissza még azelőtt, hogy az egyházi javak visszaadásáról szóló törvény megszületett volna. Az 1992 és 1995 közötti évek, a Szerb utcai közjáték, a sikertelen életre galvanizálási kísérletek pedig már végjátékra emlékeztetnek. Az 1995 februárjában született felhívás is "a történelem fintorának" nevezi, hogy kényszerűen megszűnik "az ország első befogadó színháza". A kiáltvány megszövegezői anélkül fogalmaznak így, hogy - mint írják - "a Piarista Rend kérésének jogosságát megkérdőjeleznénk", mégis, az igazság kedvéért, leszögezik, hogy "nem ez volt az ország legrosszabbul hasznosított temploma. Ha úgy tetszik, a lelkek épülésének színtere volt és maradt. (...) A történelmi jóvátétel pillanatát egy újabb igazságtalanság elkövetése beszennyezheti." S bár az egyetemisták, jelentős értelmiségi csoportok nyomására ígéretet kaptak a további működés biztosítására, annyi pénzt azonban nem, amennyiből az ígéret meg is valósulhatott volna. "Az egyetem rektora személyesen küldött levelet Fodor Gábor miniszternek, Demszky Gábor főpolgármesternek és az V. kerületi polgármesternek, s kérte segítségüket az Egyetemi Színpad minimális szintű működtetéséhez hiányzó mintegy ötmillió forint előteremtésében - idézi fel a szomorú eseménytörténetet oknyomozó krónikásként Nánay István -, egyikük sem válaszolt. Ezek után Cseresznyés László (ez idő tájt a Színpad gazdasági főigazgatója) hét fő- és egy félállású alkalmazottnak felmondott, s az Egyetemi Színpad működését 1995. október 1-jétől ideiglenesen beszüntette."

Sajátos módon azonban az intézmény valóságos halálát mégsem ez a döntés, hanem az 1991. április 29. délutánján kezdődő és április 30-án hajnali kettőig tartó rendezvény tette emlékezetessé. Az emlékesten a régi nagy időket idéző módon zsúfolt volt a nézőtér, a hangulatot pedig az egyik műsorvezető: Fábri Péter író (Surányi Ibolya fia) keserű megjegyzése jellemzi legpontosabban: "Az Egyetemi Színpad krisztusi korba érkezett, ideje volt megfeszíteni." Fontos adalék még, hogy a búcsúesten az Universitas régi tagjain kívül fellépett Mensáros László, Halász Judit, Gryllus Vilmos, Vallai Péter, Verebes István, Csernus Mariann "és sokan mások", és hangfelvételről megszólalt Dajka Margit, Mezey Mária, Latinovits Zoltán is. Ezek után már a Színpad (minden látszat ellenére is) a kápolna mélyén alussza (úgy tűnik, föltámaszthatatlanul) örök álmát. Nánay István könyve azonban méltó monumentuma ennek az intézménynek, s aligha mondhatnánk róla szebbet, mint azt, hogy nemcsak a DVD-melléklet, a kiválóan összeválogatott képanyag, és a névmutató okán számít hézagpótló alapműnek, de az elbeszélés élményszerűsége, tárgyilagossága és alapossága miatt is. Ha e sorok írója tehetné, a Profán szentélyt elsőéves bölcsészek között osztogatná, mert (ha közvetve is) egyike az utóbbi időben született legjobb korrajzoknak.

NÁDRA VALÉRIA