Ulpius-ház Kiadó

Gimnazista korunkban egy pályakezdõ pszichológus elkészítette, pontosabban elkészíttette velünk az osztály szociometrikus tesztjét. Ki a legjobb barátnõd és kivel indulnál felfedezõútra egy lakatlan szigetre? Kivel dolgoznál együtt szívesen egy különösen nehéz feladat elvégzésekor?

Ki az, aki bajban segítene rajtad, akire nehéz döntési helyzetben számíthatsz? Morenónak addig a nevét sem hallottuk és nem nagyon értettük, mi értelme van nap mint nap egy padban ülő osztálytársak körében az effajta vizsgálódásnak. Azután kiderült, hogy hiába ismertük évek óta egymást, a titokzatos vonalakból szerkesztett krikszkraksz meglepő felfedezésekre vezetett. Nem azok a vezéregyéniségek, akiket annak hittünk, másképp alakultak a vonzások és választások is.

Karinthy Márton nem akármilyen közösség tanulmányozása során rajzolta meg a tegnapelőtti osztálytársainak portréját és kapcsolatrendszerét. A műfajok keresztútján született verbális szociometria - amit most regényeket megillető izgalommal a több mint három évtizede diplomás szerző disszertációjaként, könyv alakban olvashatunk - a Színművészeti Főiskola egy rendezőosztályának összetételét, szakmai történetét, nyolc hallgató kapcsolatát, egymásról alkotott véleményét és pályáját vizsgálja. Kompetenciájának alapja, hogy ő maga is ebben az osztályban végzett. A szakma derékhada - Ascher Tamás, Kornis Mihály, Meczner János, Szőke István, Valló Péter, Illés István - mind évfolyamtársai voltak 1968 és 73 között. A tanári kart Marton Endre, Kazán István, Gyárfás Miklós és mások alkották. Mestereik - korabeli színházi potentátok, hatalmuk teljében regnáló direktorok - Major, Horvai, Kazimir mellett a maga legendáját tudatosan őrző Nádasdy Kálmán, a fénykorát élő Ádám Ottó, a változások szelét főiskolás tanítványainak is közvetítő Babarczy László mind saját színházeszményüket igyekeztek fényezni, tovább adni. Ennek ellenére, a felsoroltak nyomába lépni kívánó, tanárai egy részében csalódott, intellektuálisan magára hagyott társaság sok évvel később is "autodidakta osztály"-ként emlegeti önmagát. Van, aki máig fájlalja, hogy nem volt igazi szellemi arca az osztálynak.

Kornis Mihály és Karinthy Márton

Az osztálynévsor, amelyből ezúttal inkább csak a perifériára szorultak, pályaelhagyók maradtak ki, önmagában jelzi, amit a Karinthy Márton tolmácsolta emlékidéző beszélgetés és a feldolgozott életanyag bizonyít: ez a véletlen összesodorta társaság legfeljebb csapat, de semmiképpen nem közösség. Sem életkoruk, sem neveltetésük, sem ízlésük nem egységes. Státusuk közös, lévén, hogy valamennyien rendezőhallgatók, de a színházról és a jövőről alkotott elképzelésük nagyon is különböző. A háromszáz jelentkezőből felvett nyolc szerencsés között van, aki korábban amatőrként jegyezte el magát Tháliával, és olyan is, aki már a kulisszák világából érkezett. Akad tanácstalan tehetség, aki inkább csak főiskolás szeretett volna lenni, nem feltétlenül rendező. A "nagy generáció" - Zsámbéki, Székely, Babarczy osztálya - néhány évvel korábban végzett, de az élet rostavizsgája úgy hozta, hogy ennek az 1968-ban indult, társadalmilag, szellemileg heterogén osztálynak a többsége is a pályára került. A körülmények ugyan nem könnyítették meg az érvényesülést, Ascher Tamás szerint "túl korán" jöttek, Karinthy szerint "játékszerei" lettek az akkori színházi váltásnak, de azért csak talpon maradtak. Az egyik híres, tehetséges "pályaelhagyó", Kornis Mihály biztató színházi indulás után az irodalmat választotta, és osztálytársai többségénél nagyobb sikerrel valósította meg önmagát. (A botladozó kivétel, Nagy László az Orvos című laphoz szegődött. Romhányi László éppen csak megemlített életcsődje mindenekelőtt rossz politikai és morális döntések következménye.)

Karinthy Márton már főiskolásként dédelgetett álmai - részben - teljesültek: sok éve, hogy saját magánszínházának élén folyamatosan, kedve szerint rendezhet. És mégis hiányérzete van. Őszintén bevallja, hogy pályája egy válságos korszakában arra ébredt, ha meg akarja találni az alkotás örömét, önmagát, akkor változtatni, cselekedni kell. Saját hajánál fogva kihúzni önmagát egy mások által talán nem is látott gödörből. Az első nagy teljesítmény az Ördöggörcs című regény volt. Gyakorló színi direktorként, rendezőként is folyamatosan feladatot, témát keresett, és egyszer csak rászánta magát a múlttal való szembenézésre. Memoáríráshoz még túlságosan fiatal lévén, valójában riporterként vállalta, hogy módszeresen feldolgozza saját nemzedéke tapasztalatait. Így született meg a virtuális osztálytalálkozó frappáns, bár nem mindig következetesen végigvitt gondolata, A vihar kapuja címen nemrégiben közreadott disszertáció.

A szerző maga semmiképpen nem tekinthető - utólag sem - a csoportkép főalakjának. Éppen ellenkezőleg: önképe és osztálytársai tanúsága szerint is - diákéveiben éretlenebb, gátlásosabb, bizonytalanabb a többieknél. Erre zsengébb életkorán, naivitásán, eltitkolhatatlan gimnazista infantilizmusán, hézagos műveltségén túl más oka is van. Ifjú éveiben legfőbb hátránya, ami a még meg sem kezdett pályán egyben látványos előnye is: Karinthynak hívják. Ez a név rangot ad, és kézenfekvő, öröklött identitást. Csak éppen egy a művészpályán elindulni vágyó fiatal saját identitásának kialakítását nehezíti. A híres apa szellemével és szellemiségével vívott reménytelen küzdelem, ami hajdan Karinthy Ferenc életútját is meghatározta, az ő esetében még keservesebb: Marcinak nem egy halott zseni árnyékában, hanem egy energiától duzzadó sikerember közvetlen közelségében kellett - volna? - Mártonná válva, megtalálni önmagát. Egy az új kötet megjelenése alkalmából készített interjú provokatív címe: "Miért nem tudok felnőni?" (Népszabadság, 2008. január 9.) Vezérgondolata: miért csak ötvenévesen - az Ördöggörcs megírásával - sikerült a rendezői diplomával, saját színházzal rendelkező még ifjabb Karinthynak szembenézni felmenőjével, saját nagyon is tisztelt családjával? Az interjú kevésbé, a kötet nyomatékosabban sugallja: talán azért, mert nem is akart igazán... Nemzedéktársai nyilván lázadónak szerették volna látni, de ő inkább elfogadta öröklött kapcsolatrendszerét, a helyzetéből adódó kivételezettséget, kicsit panaszkodott, de várta a csodát. A csoda pedig nem következett be. Karinthy Ferenc, mint ez a kötetbe iktatott levél- és naplórészletekből is kirajzolódik, apai szeretettel tekintett a fiára, drukkolt neki, de miközben az már a maga útját járta, csalódott is benne. Vagy ha nem is csalódott - többet várt volna tőle. A fiúnak, aki viszont lélekben is megmaradt az irigykedve imádott apa vonzáskörében, el kellett tűrnie, bele kellett nyugodnia abba, hogy saját generációjából kirekesztve kell felnőnie. Miközben lelke mélyén, sőt be vallottan is Ascher Tamás barátja szeretne lenni, az osztály elitje szemében megmarad Karinthy Cini fiának.

Csak a főiskola kapuján kilépve ébred rá, hogy tulajdonképpen nincsenek szövetségesei, de még patrónusai sem. Várakozásával ellentétben, apja barátai is magára hagyják. Kazimir színháza, ahol három évadot tölt, szélvédett zsákutca, Békéscsaba menekülés, Pécs keserves próbatétel. Akkor talán még nem is ébredt tudatára annak, amiről később rezignált tárgyilagossággal ír: több nemzedék- és sorstársával együtt a vesztesek közé tartozik, akik kimaradtak a vidéki színház forradalmából. (Az osztályból egyébként csak a kezdettől kiemelkedő, főiskolásként is vitathatatlan tehetségű Ascher Tamás lett - Zsámbéki Gábor hívására - a Kaposvár -jelenség egyik motorja, vezető művésze.) Karinthy számára a "saját színház" felemás módon megvalósult álom. Talán, ha a Karinthy család tehetség-stafétájában utánpótlás-váltóként szereplő fiatalember a disszertációban tárgyalt esztendők után mára Peter Brookká, Peter Steinné nőtt volna, ma másként olvasnánk tehetsége forrásvidékének hiteles bemutatását. Csakhogy az első korabeli pesti, illetve budai magánszínház létesítése és többé-kevésbé sikeres üzemeltetése derék teljesítmény, ám a fentebb jelzett közelítésmódhoz nem elég izgalmas. Tiszteletre méltó viszont a szerző őszintesége, arányérzéke és mértéktartása. Hogy nem önmagának, hanem nemzedékének szerkeszt korai, ámde szerény emlékművet. Olyat, amilyet lehet, amilyet érdemel. Mindenekelőtt kritikusat, szkeptikusat és legfőképpen őszintét.

Karinthy Márton Ábel Anitával a Tamás bátya kunyhója bemutatóján (1985)

Ez a rokonszenves mértéktartás legkevésbé a kötetet bevezető laudációkra jellemző. Diák csak örülhet, ha jeles tanárai, disszertációjának avatott bírálói szuperlatívuszokban nyilatkoznak munkájáról, de azért az olvasó szívesebben fogalmazza meg maga a véleményét. (Méghozzá előszeretettel csak a kötet elolvasása után.) A szerző is, a kiadó is bízhatott volna bennünk, annál is inkább, mert A vihar kapuja valóban élvezetes, érdekes olvasmány. Nemcsak a diákévek krónikája, jó néhány passzusában, fejezetében színháztörténeti dokumentum is. Szigorú és indulatos Marton Endreportréja - egy emberi tragédia krónikája. Ádám Ottó ellentmondásos szakmai útja izgalmas, megfejtésre váró problémákkal szembesít. Ascher Tamás pályakezdése egy eljövendő monográfia megkerülhetetlen expozíciója. Mindezzel azt is jelezni kívánom, hogy a kötet részleteiben izgalmasabb, mint egészében. Személyesen megélt történettel, hiteles dokumentumokkal általában nem szokás vitázni. De ha Karinthy Márton második könyve mégis felébreszti vitázó kedvünket, az is a szerző érdeme. Elismerésre méltó, hogy feltalálta, megtalálta a színházi "beszélgetőkönyv" Diderot óta elfelejtett, hatásos műfaját, ám bírálható, hogy ezen belül nem tudta a dialógusok logikai rendjét eléggé szigorúan megszerkeszteni.

A kötet kétféle sugallatú címe - A vihar kapuja - a magyar szellemi élet küszöbön álló viharára, de ugyanakkor Kuroszava felejthetetlen, etalonná lett filmjére is emlékeztet. Arra, hogy egy együtt átélt esemény - tragédia, bűncselekmény, illetve vihar - részesei és tanúi mennyire másképp élték át a történteket. Karinthy kor- és osztálytársai esetében a vélemények és vallomások különbsége kirajzolódik ugyan, de nem, illetve nem elég markánsan - ütköznek egymással. A nyilatkozók, illetve emlékezők már-már kegyetlen őszinteséggel beszélnek egymásról, de a kor történelméről - politikáról, világnézeti, esztétikai problémákról - nemegyszer beszédesen hallgatnak. A bevezetőben a szerző megjegyzi, hogy "A prágai bevonulás utáni megfagyott kádári konszolidáció" egész generációjuk életének "titkokat és elfojtásokat rejtegető izgalmas és fájdalmas szakasza". Nos, ezekből a titkokból és elfojtásokból is érdemes, fontos lett volna többet megtudni és megfejteni. Azért is, mert az olvasottakból sejthető, hogy Karinthy Márton képes lett volna rá. Hiszen dokumentumregénye, éppen a szerző szubjektivitásából következően sokszor túllépi a maga állította sorompókat is. Mégis sajnálható, hogy az elbeszélt színháztörténeti és lélektani fordulatok máskor nem nyernek valóban drámai formát. Nem tudjuk, de joggal feltételezzük, hogy a tényszerűen közölt dokumentumok mögött lappangó drámák egy része - Marton Endre és Major Tamás párharca, a "viszonyított szabadság" korlátainak megtapasztalása, a rejtett és nyílt antiszemitizmus megnyilvánulása és következményeinek megélése, vagy akár apa és fiú szeretettel leplezett konfliktusa - valamiféle öncenzúra áldozatául esett. Nem hiszem el a szerzőnek, hogy az emlékezésekben ahelyett, hogy megtalálta volna, végképp elvesztette volna önmagát. Ellenkezőleg: úgy tűnik, hogy a Karinthy Gábornak szentelt családregénnyel bemutatkozó író nagy lépést tett előre önmaga és írói küldetése valóra váltása felé. De az út meredekebb szakasza még előtte van.

FÖLDES ANNA