Magyar Állami Operaház

Richard Strauss és Hugo von Hofmannstahl együttmûködése az opera történetében az egyik legszorosabb és legeredményesebb együttmûködésnek mondható. A zeneszerzõ és szövegkönyvíró közös munkájának elsõ gyümölcse az 1909-ben bemutatott Elektra volt. Ennek ellenére sokan éppen ezt az operát tartják a közös munka csúcspontjának, hiszen a modernizmus útján haladó zeneszerzõ az Elektrával jutott el a végsõ pontig, az atonalitás küszöbéig.

Ez a maximális - szó szerinti és metaforikus - disszonancia egy olyan ógörög mítoszréteggel párosult, amely az emberi tudat legelemibb és legsötétebb rétegeibe hatol. Agamemnón az isteneknek saját fiát arroganciából föltálaló Tantalosz leszármazottja, nem csoda hát, hogy "átkozott" fajában megmutatkozik mindaz, ami az emberben a legrosszabb. Egy ilyen kísértetiesen ősi világ Straussból csakis a radikális, már XX. századinak mondható zeneszerzői megoldásokat válthatta ki.

A zenei-előadói szempontból rendkívül igényes mű rászolgált, hogy évtizedek múltával ismét a budapesti Opera színpadán láthassuk, s a Kovács János és Oberfrank Péter vezényelte előadás zenei és színházi értelemben egyaránt európai színvonalról tanúskodik. Mindazonáltal némileg meglepő, hogy Kovalik Balázs a Magyar Állami Operaház művészeti vezetőjeként épp az Elektra rendezésével mutatkozott be. Az Elektra ugyanis pozitív értelemben "túlírott" mű, a zene és a szövegkönyv annyira koncentráltan megszerkesztett, hogy nehéz bennük megtalálni azokat a lyukakat, amelyeket csakis egy kreatív értelmezés tud kitölteni. Gigantikus partitúráról van szó, amely több mint száztagú zenekart vesz igénybe, mégis minden egyes hangja tisztán "átlátható" és világosan irányul a zenei-dramaturgiai cél felé. A szövegkönyv Hofmannstahl saját drámaszövegéből készült, irodalmilag önálló alkotás, a pszichoanalízis és az ógörög mitikus világ kimagaslóan költői ötvözete. Mindez korlátozhatja is a rendező fantáziáját, mivel a darab annyira erőteljesen szólal meg, hogy időnként szinte szűkíti az értelmezési lehetőségek körét. Márpedig Kovalik Balázs eddigi munkássága főleg a szövegkönyvek elvont rétegeiből és a zenei folyamatok sajátos olvasatából bontakozott ki, hiszen nem kedveli a "szó szerinti"-t és szükségesnek tartja az interpretációs adalékot.

Az általam januárban, vasárnap délutáni bérletes előadáson látott Elektra kissé lanyha fogadtatásban részesült - ez nézetem szerint leginkább Kovalik rendezői átértelmezésével magyarázható. A mitikus és a pszichoanalitikai szint mellett az előadás vége felé előtérbe került a politikai aspektus is. Eszerint Orestes cselekedetei - Aegisthuséihoz és Klytaemnestráéihoz hasonlóan - nemcsak az egyensúlyból kizökkent, feldúlt családi viszonyok, illetve az apa- és az anyajog ősi harcának következményei, hanem egyben a hatalom iránti vágy megnyilvánulásai is. Igaz, kissé sokkolóan hatott, amikor ahelyett, hogy ábrándja beteljesülését Elektra eksztatikus, halálos örömtáncban élné ki, Orestes kezétől hal meg. De ez a meglepetés nem volt egészen várhatatlan, mivel a rendezés diszkréten ugyan, de többször is következetesen utalt rá az előadás folyamán. Antal Csaba díszlettervező abból indult ki, hogy Klytaemnestra és Aegisthus akkor gyilkolták meg Agamemnónt, amikor kilépett a fürdőkádból, ezért a színpad nagy része világoskék csempével borított, a szolgálók pedig a nyitójelenetben testük köré tekert törülközőben jelennek meg. Az eleinte zavarba ejtő színpadképet a politikai aspektushoz hasonlóan a közönség csak folyamatosan fejthette meg, mire az előadás végére kiegészült a kép. A tisztálkodás és az ezzel járó meztelenség Agamemnón meggyilkolásának alapszituációját eleveníti föl: az intimitásba behatoló brutális erőszak veszélye erősen megpecsételte Aegisthus palotájának közegét, mivel Klytaemnestrával folyamatos rettegésben élnek, hogy őket is hasonló sors éri. Minden a testi és lelki sebezhetőség állandó veszélyét sugallja: így például amikor a törülközős vagy meztelen statiszták egyike meghal, mindenki rémülten menekül, a helyszínt pedig fertőtlenítik, mintha halálos járványról volna szó. A nyomasztó szanatóriumi hangulatot nemcsak a szolgálókon és a statisztákon zsarnokoskodó Felvigyázó szerepe sugallja, hanem Klytaemnestra kísérete is, két bizalmasából ugyanis afféle szolgáló/ápolónő lett Kovalik rendezésében. Az Agnes Baltsa, illetve Kovács Annamária helyett fellépő Balatoni Éva talán kissé túlzottan is Klytaemnestra "gyenge" oldalát hangsúlyozta, amikor azonban Orestes halálhírére nem a színpadi utasításokban előírt boszorkányos hahotázásban, hanem fájdalmas sikolyokban tört ki, úgy éreztem, Strauss és Hofmannstahl jobban érvényesült, mint egyébként.

Orestes viszont öltönyben és napszemüvegben jelenik meg a színpadon, mozgása egy részletesen kitervelt bérgyilkosság szándékát sugallja, fellépésének hidegsége, Elektrával való interakciója pedig tartózkodást. A felismerési jelenet azonban egy az Operaházban ritkán látható szenzuális csókban leli meg csúcspontját. És bár a vérfertőzési aspektus teljesen megokolt, hiszen Elektra számára öccse csupán apjának pótléka, valójában csak Elektrára tesz hatást ez a közeledés. Kovalikot az említett sokkoló finálé-értelmezésre valószínűleg Elektra húga, Chrysothemis befejező zenei megnyilatkozása ihlethette. Szophoklész drámájában és az azon alapuló Hofmannstahl-szövegben magát a gyilkosságot nem ábrázolják a színen, Elektra azonban mindvégig a színpadon marad és átéli mindazt, amiről húga hírnökként beszámol. Kovalik betartotta a görög tragédia e fontos drámaszerkesztési követelményét, de némi ambivalenciával fogadta Chrysothemis kórussal aláfestett monumentális megnyilatkozását arról, hogy a palotában történő dulakodások közepette az Orestes oldalára állók vérfoltokkal beszennyezve dicsőítik felszabadítójukat. Az embermészárlás itt is olyan, mint Agamemnón esetében volt, sőt, valószínűleg ugyanolyan lelkesedés és mámor kíséri. Tehát mégsem annyira meglepő, hogy miután beteljesült Elektra ábrándképe, Orestes vele is végez, a Klytaemnestra bundáját - a hatalom jelképeként - magára vevő Chrysothemis (hiszen nyilvánvalóan magával ragadták az események) rémületére. A többi szereplővel ellentétben Elektra nem a hatalomért él, nem emel poharat a tetemek közt.

Kovalik Balázs erőssége a színészvezetés, az esetek többségében most is sikerrel járt, de leginkább talán a két nővér, Elektra és Chrysothemis alakítását tekintve. Sokan hangsúlyozzák, hogy Chrysothemis - a jövőre irányuló tekintete és a női sors beteljesülése után vágyó személyisége révén - Elektra ellentéte. A sztereotípiák kerülése azonban kifejezetten jót tett az értelmezésnek. A címszereplőt afféle megkeseredett öreglánynak szokták látni, húgát pedig világos színekkel megfestett szűzi szépségnek, sőt, a darab egyetlen pozitív erejét fedezik fel általában benne. Az utóbbit cáfolja az említett finálé-értelmezés; emellett a szereposztás is meghatározó a két nőalak árnyaltabb megrajzolásában. Az ellentétet Benedek Mari jelmezei ugyan megtartják, sőt fokozzák, hiszen Chrysothemist fehér, Elektrát pedig fekete menyasszonyi ruhába öltöztetik, azzal a különbséggel, hogy Chrysothemis esetében vágyának groteszk megtestesüléseként hat az "állandó" jelmez, míg Elektra csak a kezdő monológjában, illetve a végén teszi föl a fátylat, hangsúlyozva fixációjának intim voltát. Nem bír különösebb fontossággal, hogy a két nővér közül melyik az idősebb, hiszen a fogság mindkettőjükön mély nyomokat hagyott, Elektra meggyötört fekete üdesége és Chrysothemis fáradt fehér érettsége olykor a paradox felé vezeti a színpadi helyzeteket. Rálik Szilvia és Bazsinka Zsuzsanna ének és színészmesterség szempontjából egyenrangú partnerekként teljesítettek, sőt, közös játékuk kimagaslott a néha kissé túlzottan visszafogott vagy stilizált többi szereplő között. A címszerep alakításában Rálik Szilvia azonban oly mértékben tündökölt, hogy igazságtalan lenne nem kiemelni. A vokális szempontból igényes szerepet olyan színpadi jelenléttel párosította, amely nemcsak az őt körülvevő emberekkel, hanem az előadás kulcsfontosságú kellékeivel is oly erősen egyesítette, hogy úgy tűnt, nélkülük talán nem is létezhetne. A kötelező balta mellett Kovalik kissé morbid, de esztétikailag elragadó módon oldotta meg Elektra fő "beszélgetőpartnerének" szimbolikus jelenlétét. A szövegkönyv arról értesít bennünket, hogy Elektra a bosszú beteljesülésekor táncot kíván járni Agamemnón sírján, a végén épp ebbe hal bele. Már az előadás elején is sejtjük, hogy a színpadon levő nyírfacsemete épp az Apát jelképezi, amikor pedig monológja csúcspontján Elektra vadul kering vele a színpadon, már semmi kétség sem fér ehhez. Elképzelhető, hogy a nyírfa Agamemnón sírján nőtt, Elektra bosszúvágyával pedig növekedett, várt a beteljesülésre. A facsemetét Rálik szinte egyenrangú szereplőként viszi végig az előadáson, így senkit sem lephet meg, amikor a haláltánca folyamán Klytaemnestra ágyára vonszolja, és szimbolikus módon így teljesül be a komplexus, az apával való jelképes egyesülés. Egészen más növényeket láthattunk tavaly nyáron a miskolci Artemis diadala című, ugyancsak Kovalik Balázs rendezte Rameau-előadásban: a földből kikelő új, reményteli élet szimbóluma ott a "művelendő kerthez" fűződött. Az Elektrában ennek az ellenkezőjét láthatjuk. Kovalik Balázs újabb előadása pedig azt bizonyítja, hogy színháza, amely gyakran merít a négy elem jelentéstartalmából - adott esetben a víz és a föld volt a meghatározó -, még sok meglepetést tartogat számunkra.

CSURKOVICS IVÁN