Burgtheater; Bécs
A bécsi Burgtheater körülbelül akkora, mint a Vígszínház. Ehhez képest a Luc Bondy rendezte Lear király intim elõadás; van néhány hatalmas kubus, oszlopszerû díszletelem, méretes rendezõi, erõteljes színészi gesztus, látványos megoldás - az indulatok és szenvedélyek azonban elsõsorban mélyek, még akkor is, ha hangosak. Kezdetben üres a színpad, mindössze középen a földön hever egy korona.
Először Cordelia lép be - nem is lép, hanem beugrókötelezik, fehér ruhácskában, derékig érő hajjal: gyereklány. Miután a nővérei is bejöttek, hátulról, lassan, egy föltekert térképet botnak használva betotyog Lear: öregember, fáradt. Cordelia lép a válla alá, szeretettel ölelik át egymást: apa kedvenc lányát.
A színpad elején ülnek le négyen; az apa ekkor mindhárom lányát átkarolja, úgy osztja fel a birodalmát: darabokat szakít a térképből. Együtt van a család - most utoljára...
És amikor kibontakozik a dráma, az is világos lesz, hogy Bondy rendezői kezét szorosan a kapcsolatok ábrázolásán tartja; ha úgy tetszik, végtelenül hagyományos előadást látunk, amennyiben kibomlik minden karakter - és végtelenül modernet, amennyiben lehámlik minden, ami csak "díszítené" e család tragikus bukástörténetét.
|
Lear némi "spät"-tel gerjed iszonyú haragra: egyetlen hatalmas tirádában bőszül föl, tagadja ki Cordeliát, adja rögvest férjhez a nézőtérről szenvtelenül bebattyogó francia királyhoz, és száműzi Kentet - mire kiteszi az utolsó pontot, már el is követte legutolsó tragikus vétségét, amely csak tetézte addigi vakságát, gyarló emberismeretét.
Ettől kezdve bűnhődés az egész. Gerd Voss hatalmas színész: "nagy bölény", monumentális tragikus aktor.
Ráadásul elképesztően változékony és változatos, ezernyi hangja és színe van; köztük nemcsak ezek a nagyszínpadra méretezett, manapság talán ritkábban használatos, fizikai és szellemi centrumot képező megoldások, hanem a befelé fordulás, a meditatív, analitikus eszközök is. (Erre szoktuk mondani: azt csinál, amit akar, minden jó. Mondanám én is, ha nem láttam volna néhány nappal később a Thomas Langhoff rendezte Wallenstein címszerepében bizonytalannak és tétovának; "kézre álló" készségeivel a rendező fantáziátlanságát igyekezvén leplezni...) Gerd Voss Learje öregen is energikus, betölti a színpadot; legalább akkora, mint Richard Peduzzi vártornyokat, bástyákat idéző oszlopai. Ezért aztán a tévedése, vaksága is óriási: veszekedései két idősebb lányával arról tanúskodnak, hogy nem érti, mi történik körülötte. Amikor pedig megérti, nem tűri el, mert Voss Learje királyi király.És az igazság megoszlik: jut belőle a lányoknak is. Bondy finoman megkülönbözteti a két nőt: az erős és a gyönge férfi párját. Goneril otthona egyetlen hatalmas rusztikus konyha, a személyzet zöldséget pucol - Lear kísérete pedig közönséges, duhaj és kellemetlen. A rendmániás Goneril egyre csak takarít - és tényleg a terhére van apja és kísérete. Andrea Clausen Johannes Kirsch erőszakos Cornwallja mellett örökösen indulatokat dédelget magában - amikor a férjét halálosan megsebesítik, ingerülten csattan fel: "Mit akarsz már megint?!" Aztán ő akar, leginkább Edmundot akarja, a fattyút.
Regan Caroline Peters pontos alakításában szinte láthatatlanná kormányozza Albant, a férjét - ő a vad szenvedélyt reméli Edmundtól. Nem a hatalomért folyik itt a harc...
A Bolond több mint furcsa: Birgit Minichmayr nyomorékság és kelekótyaság kevercséből játssza a nem-evilági igazmondót - hogy aztán egyszer csak merev mozdulatlanságba dermedve, mint valami kelléket, úgy vigyék ki a színről, végleg.
Gerd Voss Learje mellett a másik kiemelkedő alakítás - a sok nagyon jó és éppen jó között - Klaus Pohl Kentje: a hűség és kitartás szokásos erényei mellett a rezignált belenyugvás önnön természetébe, ez vezérli őt. Lear mellett marad, mert ott a helye - ilyen egyszerű. És ez az egyszerűség nő formátumos alakítássá a színész játékában.
Gerd Voss üres színpadon mondja a viharmonológot, mellette szélgép dolgozik, tépiszaggatja rongyait; itt is királyi, de nem mert király: hanem mert ekkor válik számára világossá minden, ekkor fogadja el fölvetett fejjel a sorsát, ekkor válik bölccsé. Szinte meditatív hangnemben dialogizál: ketten vannak, az elemek meg ő...
Martin Schwab Glosterje kicsiben másolja Lear nagy tévesztését; megrendítő, ahogy az immár vak, számkivetett ember és az ugyancsak pária fia között valami meghitt, kölcsönös szeretetféleség születik. Philipp Hauß Edgarja a "szegény Tamásig" pasztell, onnan viszont elementáris: a pucérság méltósága, ha jól értettem.
Adina Vetter gyereklány-Cordeliája a reflektálatlan szeretet maga - ezért nem volt képes megfogalmazni az elején, és ezért képes kimutatni a végén. Jutalma apja "megvilágosodása"; az elborult elmét is a hatalmas szeretet tisztítja fel...
A halott Cordeliát Lear egy nagy fehér lepedőben húzza be a színpad elejére. Köröttük már szinte mindenki meghalt - a halálsor groteszkumát a tocsogó vérrel és hányással Luc Bondy olykor a komédiáig feszíti -, amikor Voss leül a színpad elejére, ugyanoda, ahol az előadás kezdetén felosztotta birodalmát. Ölébe vonja lánya holttestét, ráborul és meghal. Az élők, Alban grófja és Kent odahúzza a két másik lány holttestét is Lear mellé. A kezdőképet látjuk - a véget.
CSÁKI JUDIT
