Román Nemzeti Színház

A Román Nemzeti Színház három napra Budapestre látogatott, hogy velünk magyarokkal is megossza - fergeteges látomásban - mindazt, amit meg is éltünk: a szovjet mintázatú élet rejtelmeit, próbatételeit, kivédhetetlen ellentmondásait: állati, emberi, aljavilágbeli, értelmiségi kontra tömeg relációkban - lásd, ha épül egy új világ, kitérhetünk- e az építkezés nagy munkájából?

Megengedhetjük-e magunknak, hogy saját dimenzióinkban akarunk létezni? Vagy szembenézünk a nagy író háromnegyed évszázados könyörtelen ítéletével, miszerint "hölgyeim és uraim, ne ámítsák magukat, jóhiszemű környezetüket, itt nincs és nem is lesz kibúvó! Az irodalom fontos és kockázatos jószág, a műveket meg kell írni, de hülyén odaveszni értük és miattuk odadobni magunkat, nem hasznos dolog."

Vegyük tovább a nevezetes időpontokat. Az író 1925-ben fejezte be ezt a Kutyaszívkisregényt, s nyomban helyesen ítélte meg: tekintve, hogy "amúgy is" veszedelmesen él, ha szülőföldjén még továbbra is élni akar, ennek a művének kiadatlanul, rejtve a helye. Meg sem próbálkozott a publikációval. A Szovjetunióban 1987-ben adták ki először. Akkorra már a Gazda, Zsdanov, Berija kutyája is - végeláthatatlan kultúrcsatákban felőrlődve - jobblétre szenderült.

Dragos Ionescu, Serban Ionescu, Rezvan Popa és Afrodita Androne

Vegyük román barátainkat. Nekik is túl kellett élniük a Ceaucescu házaspár hosszú éráját. Például az iparosítás és hadiipari fejlesztés miatti hírhedt román fűtetlenséget. Mondhatni, pártbeli sikk volt a fagyoskodás. A Nemzetiben is, a Bulandrában is folytak olyan nyárias színterű előadások, ahol a művészek bundákban, nagykabátokban jelezték, hogy szívük szerint és a dramaturgia virgonc igazsága szerint ők inkább játszanának lengén öltözve.

Victor Rebengiuc, jelen főszereplőnk a Ciulei-féle nagy nemzedék túlélője, abban a légkörben nevelkedve ugyancsak megtanult rangsorolni: "has, morál, mondandó, utalások, baksis, helyes hangsúlyok, a balkáni piac szutykossága". A balkáni színház szutykos gunyorossága. Alkata szerint Rebengiuc mintha Őze Lajos és Darvas Iván fura, groteszk ötvözete lenne. Savanyú képpel reprodukálta a dákoromán ökörködéseket, a gallomán kivagyiságot, a félművelt emberek konyhakész szlogenjeit.

1988. Az irodalomhoz vegyük hozzá Jurij Kordonszkij orosz rendező és adaptátor rendkívüli hajlékonyságát, manőverező képességét Bulgakov és Caragiale között. Nem véletlen, hogy ő maga is praktice vonzódik a románokhoz. Gondoljuk meg, 2005-ben volt a Kutyaszív eredeti bemutatója, s azóta is folytatólagosan játsszák. A díszlettervező Stefania Cenefan - az előadás el nem évülő térben zajlik, gazdaságosan, fenyegetően. Bennünket, nézőket kényszeres döntések elé állít: minek rosszabb itt létezni, kutyának, embernek? Vagy mindkettőnek? Vlagyimir Iljics Lenin bomló aggyal is cudarul megsértődött volna Bulgakov pimasz értékítéletén: "Terrorral semmit se lehet elérni egy élőlénynél, bármilyen fokán is álljon a fejlődésnek. Ezt mindig is mondtam, mondom most is, és fogom is mondani. Ezek hiába gondolják azt, hogy a terror segít rajtunk. Nem, kérem, nem segít, bármilyen terror legyen is az: fehér, vörös, vagy akár barna! A terror teljesen megbénítja az idegrendszert."

"Ezek" - pontosan illenék emlékezni a mai torz politikai csatározások közepette is, hogy számosan voltunk írástudók, nomád értelmiségiek, marginális toportyánok, akik sosem éltünk a "cucilizmus", "komenisták" stb. bevett terminológiájával, Bulgakovék nyomán élesen megkülönböztettük a létező tartalmakat az utópiákban fogant üres maszlagoktól, mások bolondítására kiagyalt pszeudoeszméktől, beleértve, hogy a Mi sosem válhat Őkké. S 2007-ben a Mester eredeti színkavalkádja mit sem vesztett időszerűségéből. Ez az állapot a színháznak kedvez, létezés módunknak sajna kevésbé.

Így a háromnegyed évszázados nevek vígan tenyésznek: Preobrazsenszkij, a szervátültetések hírneves professzora, Bormentál, fentnevezett ügybuzgó segédje, Gombóc, kóbor kutya, később a műtétek hatására Nyomdász Nyomdászovics Gombócov, szovjet mintájú emberi/állati lény, egyre följebb a ranglétrán: a moszkvai Köztisztasági Hivatal befogója (sintér?!), majd a Hivatal Alosztályának vezetője, akiben, minekutána szívet és agyat cseréltek, egyre ellenőrizetlenebbül nő és uralkodik az agresszió, azaz Gombócból lett Gombócovként egyre vészesebb a rizikófaktora. Az előadás haladtával pimaszul is, útszéli káromkodásokkal zavarog, a prof lakásának tulajdonlására is törekszik, követeli dózisokkal növelt fejadagját s a humanoidnak kijáró észrevételt vagy kontaktust. Teremtmény, de az orvoskutatók naplófeljegyzései szerint kényelmetlen, kellemetlen, nyomasztó - négylábú? Két lábon járó? (Mindannyian Gogol köpenyéből buktunk ki!) Az ösztövér, csikorító színész (név szerint Marius Manole az alakítója) majdnem eszköztelenül igazolja, hogy animális lényünkből "kibontakozhatunk", mondjuk tanulgatunk beszélni is, de ettől még "nem válunk emberré".

Legjobb lenne az ilyentől megszabadulni! - véli a néző szorongásos = utópisztikus álmaiban. A forradalmi hatóságok fordítva gondolják: számukra az értelmiségiek válnak gyanúsítottá, őket terelnék gödörbe, így is jártak el. Bulgakov pontos antiutópiájában ott, a gödörben jelölte meg helyüket. Lényegét tekintve egyre megy, hogy egy fővárosi bérházban, Kolimán, a Gulagon, az Urál túlpartján, a Lubjanka pincéiben, később a Duna deltájában, Recsken, Komlón a Béta Aknában "objektiválták-e a gödröket". Az idiotikus/koncepciós vádaskodások simán futottak bele a tömegperekbe, a perekből az emberi lét hajmeresztő s abszurd ítéleteibe, amelyektől már nincs visszaút.

Viktor Rebengiuc

Kordonszkij rendezőileg a brutális rövidítés eszköztárával él: minden szervátültetés legyen kurta! A mozdulatok kapkodóak. A tanult szavak kincsestára halmozottan halandzsás. A végtagok ótvarosak. A gyógyászati segédeszközök gyanúsan fertőzékenyek. A prof január 7-i titkos naplójából: "nagyon sok szót mond már, ťfiákeresŤ, ťmegteltŤ, ťesti újságŤ, ťgyereknek a legjobb ajándékŤ, az összes szitkozódás, ami csak létezik az orosz nyelvben!".

*

Orosz, román, magyar, közép-kelet-európai, balkáni mértékek szerint egy idevalósi, híres kutatóprofesszornak bizonyosan nem járna önálló, laborral, műtőberendezéssel, mellékhelyiségekkel feltuningolt lakás, Darja, Zina, Tánya nevű női személyzettel, portással, egyéb alulfizetett alkalmazottakkal, bőven forradalom előtti polgári instanciákkal, mint történetesen a kapubejárónál szolgálatba helyezett kalucsnik tára (házi ruhatára), amely inkább forradalmiatlan lopkodásra ingerli a bárminő rendhez, rendszerhez alulszocializált lényeket, mint hogy eltűnődjenek a lábbelik által tárgyiasított honpolgári szokásokon. A prof élő szervekben vájkál, hisz innét ered az obszerváció és a turkászás iránti hivatásbeli mániája is, aligha engedhetné meg magának a nívó hanyatlását (drámaian szólva az individuum jogfosztását, felaprítását) egy nehezen domesztikálható hibrid lény kedvéért, avagy a bizottmányokba tömörülő elvtársak: Svonderek, Súlyosék, Idegesék, Pesztruhinék, Gombócovék hatalmának engedve. Mit tehet? Szünetelteti a rendelést. Próbál kiegyezni a homo canis lupusszal, a félresikerült hibriddel.

Erőtlen, gyenge módja ez az ellenállásnak. Történeti távlatban mérve a nullával egyenlő. Most, 2007 végén, amikor az úgynevezett értelmiségiek szuttyongatása az istennek se akar szünetelni, pláne véget érni, s a tanultnak mondott emberek fogukat vicsorítva, egyszersmind teóriákat koholva próbálnak úszni az árral s inkább fuldokolnak, a Bulgakov-látlelet régészeti feltámadását inkább azonosítanám egyfajta groteszk forradalmisággal. "Magatokon röhögtök" - sugalmazta Gogol. Hát igen. Az irodalom tartóssága, s a színház folyamatossága, ami reményt keltő.

DÁNIEL FERENC