Örkény Színház

Nem elõször játsszák Apátlanul címen Csehov általában Platonovként mûsorra tûzött cím nélküli darabját. S nem is tûnik koncepció nélkülinek a vendégrendezõ, a Dogyin-tanítvány Jurij Kordonszkij választása. Noha az elõadás nem hangsúlyozza túl azt a konkrét és fõként átvitt értelemben vett apátlanságot, mely a darabban is meghatározó vonása a fiatal nemzedéknek (a szó konkrét értelmével legfeljebb annyi a bökkenõ, hogy Trileckij papa azért csak-csak megjelenik - igaz, nem láttam még olyan elõadást, melybõl ne húzták volna ki), az Örkény Színház bemutatójának fontos sajátja, hogy valóban inkább egy célját vesztett nemzedékrõl, mint egy nagy tehetségû, kallódó emberrõl próbál szólni.

Kordonszkij rendezése az ensemble játékra koncentrál, emlékezetes pillanatainak többsége legalábbis azokhoz a jelenetekhez kötődik, amikor a szereplők jelentős hányada színen van. A rendező viszonylag sok szereplőt húz ki a darabból - az idősebb nemzedékből csak Glagoljevet és Vengerovicsot hagyja hírmondónak (vagyis az öreg Trileckijen túl likvidálja Bugrovot, Petrint, Scserbukot), s eltünteti a szolgákat is -, de a dráma cselekményét alapvetően meghatározó szereplők közül csak egyet iktat ki: Oszipot. Ennyi azonban éppen elég ahhoz, hogy az előadás szerkezetében és részben magukon a szereplőkön is nem lényegtelen változásokat észlelhessünk. Kevéssé lesz így fontos a főszereplőket körülvevő társadalmi környezet: elmosódottá válnak a birtok megszerzése körüli praktikák, lényegtelenné az öregek torz érzelmei, eltűnnek a társadalmi kasztok, az önérzetes, származása miatt megalázott Vengerovics alakjából pedig kivesznek a sötét bosszúvágy színei. Ami a főszereplők között történik, az saját érzelmeikből, érzékeikből, vágyaikból és bizonytalanságaikból, eltökéltségükből és gyávaságukból fakad. Nem a nagyvilágban, a társadalomban nem találják a helyüket, hanem a maguk szűkebb, érzelmek fűtötte világában. A "Mi is lett belőlem/belőled?" kínzó kérdése sem a társadalmi hasznosság/ haszontalanság, hanem a vágyak feladásának szempontjából válik hangsúlyossá. Hasonló csapdában vergődik valamennyi szereplő, legfeljebb másképpen és más szinten reflektál önmagára és helyzetére. Oszip kihúzásával megszűnik a Platonovot közvetlenül is érintő fizikai fenyegetés; marad egy önmagába záródott, imbolygó világ, büszke, értelmes, másoknak tanácsokat bő kézzel osztogató, de saját életükkel nem boldoguló, üresen filozofálgató, legfeljebb pillanatokra fellángoló, tehetetlen, sodródó emberekkel.

Kerekes Éva (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ez a világ kívülről végtelenül komikusnak látszik, s Kordonszkij rendezése nem is távolodik el ettől a nézőponttól. Az Örkény Színház előadása hol kesernyés, hol meglepően könnyed farce, mely a szereplők vergődését kívülről, hol iróniával, hol karikaturisztikusan láttatja. Sok látványos elem tarkítja a játékot: láthatunk tűzijátékot, "pezsgő-tűzijátékot" (e technikailag is bravúrosan megkomponált jelenet szinte atmoszferikus sűrítménye az előadásnak), gimnasztikai mutatványokat, vadul egymásnak eső testeket. A látványosságok szándékoltan üresek; ebben a céltalan lebegésben, melyben a szereplők élnek, nincs és nem is lehet tétje semminek. Vagy együtt nevetünk azokkal a szereplőkkel, akik tudják, hogy elfuserálták az életüket, vagy kinevetjük azokat, akik még mindig nem jöttek rá erre. Igazi súlya még a halálnak sincs; mintha Platonov kimúlása véletlen baleset lenne csak, mely után mindenki éppen azt az életet éli majd, mint korábban.

Kordonszkij rendezése tehát nem hoz nóvumokat a Platonov-interpretációk sorába, csak egyes interpretációs lehetőségeket hangsúlyoz erősebben a szokottnál. Igaz ez az ensemble jellegre és a komédiai látószögre is. A kérdés az, hogy a rendezői ötletek és a színészi alakítások mennyire tudják a következetes, de nem különösebben bonyolult koncepciót tartalommal, élettel megtölteni; nagyjából ezen múlik, mennyire ragad magával a játék. A válasz nem egészen egyértelmű. Az atmoszférára nem lehet panasz. Khell Csörsz "vízre helyezett", tágas, levegős, jól bejátszható, mégis a labilitás, a szedett-vedettség érzését keltő tere a maga faoszlopaival, köteleivel, nyugágyával, kerti székeivel vagy Füzér Anni könnyed, elegánsan mai szabású ruhái és a már említett látványos játékötletek precízen teremtik meg a vonzó üresség, a bizonytalanság, a talajvesztettség érzetét. Ám az előadás mind erejét, mind lendületét, mind gondolati tartalmait illetően meglehetősen egyenetlen. A látványos játékötletek köré épített jelenetek feszesebbek, erősebbek; a felvonásvégek, a dramaturgiai fordulatok általában hatásosak, erősek. De e pontok között nemegyszer túlságosan is lassul a játék sodrása, akadozik a tempó, nem jönnek újabb ötletek, színészi gesztusok feleslegesen ismétlődnek. A kettősök többsége nem pörög fel igazán (kivéve talán Platonov és a Tábornokné dinamikus és erotikus jelenetét a második felvonásban), az együttesek általában erősebbek, változatosabbak. Legsikerültebbnek pedig a tablókból néhány percre kiváló, egymást gyorsan követő kisebb jelenetek érződnek. Amiben szerepe lehet annak is, hogy az a forszírozottan komikus alaphang, mely az egész játékot jellemzi, itt érvényesül igazán, itt alakítja ki a csehovi világ keserűen abszurd "őrületének" vízióját.

Für Anikó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hasonlóan felemás érzést keltenek a színészi alakítások. A főszereplők többsége sokat egyszerűsödik az előadásban, s noha egyikmásik figura kétségkívül gazdagodik olyas színekkel is, melyek valamelyest elütnek a szerephagyományoktól, a színészi játék a koncepcióból fakadóan sokkal inkább szimplifikálja, mint gazdagítja a csehovi alakokat. A legtöbb alakítás már az elején megpendíti azt az alaphangot, melyet nagyon kevés variációval tart ki majd az előadás folyamán. Kerekes Éva (Vojnyiceva) és Mácsai Pál (Trileckij) például igazán élvezetes dámajátékot játszanak vodkás poharakkal, sokat elmondva a figurák aktuális állapotáról és sejtetve a két szereplő kapcsolatáról. Ám az ígéretes felütés nem gazdagodik új tartalmakkal: Kerekes Éva sok apró árnyalattal bár, de mindvégig azt a gátlástalanul magabiztos, női hatalmát a férfiakkal szívesen érzékeltető, kapcsolatai felett ügyesen kontrollt gyakorló nagyasszonyt játssza, akinek alakját itt oly villámgyorsan felrajzolja, s Trileckijről sem tudunk meg később sokkal többet, mint itt: Mácsai alakítása egy tehetségét hol vodkába, hol önsajnálatba fojtó, felszínesen moralizáló, a komikusan üres világban kellemesen és lelkifurdalás nélkül lubickolni képes, a bohóc szerepét szívesen vállaló férfit mutat. Széles László Platonovja leginkább abban különbözik tőle, hogy nem érzi annyira jól magát a világban; sem józanul, sem részegen nem találja a helyét, férfiúi erejét is feleslegesen tékozolja el. Vodka, önsajnálat és téblábolás terén azonban semmivel sem különb a többieknél, így nem is válhat ki közülük, nem is különbözhet lényegesen tőlük. Vojnyicev alapvonásává Debreczeny Csaba a vakságot teszi; a boldog ifjú férj semmit nem lát vagy nem akar látni abból, ami körülötte történik; hogyan venné észre éppen Platonov és Szofja kapcsolatát? Szerencsétlensége éppen abban a jelenetben válik a legnyilvánvalóbbá, amikor - a kiiktatott Oszip helyett - megpróbálja elagyabugyálni Platonovot. A főszereplők közül a legélesebben Für Anikó karikíroz: Szofjája csaknem életképtelenül tohonya, szüntelenül affektáló, pózai közt elvesző némber, aki legfeljebb azért érződik kiszámíthatatlannak, mert maga sincs tisztában érzéseivel és tetteivel.

Kerekes Éva, Für Anikó, Végvári Tamás, Debreczeny Csaba és Széles László (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az epizodisták eltérő utakon haladnak: Dömötör András (Kirill) és Máthé Zsolt (ifjabb Vengerovics) élesen elemelve játsszák a teljesen üres és érzéketlen ifjú nemzedék képviselőit - már-már inkább a típus paródiáját, mint magát a figurát mutatják meg. Ehhez a felfogáshoz kénytelen valamelyest (bár szolidabb eszközökkel) csatlakozni a Glagoljevet alakító Végvári Tamás is. Csuja Imre viszont profifitálhat abból, hogy a Kordonszkij-féle színpadi változat csaknem mindent elhagy az idősebb Vengerovics sötét énjéből: plasztikus egyszerűséggel mutat egy önérzetes, hiú, de emberséges, korrekt zsidó kereskedőt. Hasonlóan visszafogott, egyszerű, karikírozástól mentes Bíró Kriszta alakítása is, aki a szerepkonvenciókkal ellentétben nem egyszerű, butácska feleségnek, hanem józan, a helyzetével tisztában lévő, női rafinériától sem mentes asszonynak játssza Szását. Takács Nóra Diána sem az agresszív ostobaságot mutatja Grekova fő vonásának, inkább az érzéseit mind reménytelenebbül elrejteni próbáló nő ábrázolására helyezi a hangsúlyt.

Ez utóbbi alakítások azonban az összképet kevéssé befolyásolják; az előadás egészét a biztos kézzel megragadott alapszínekre támaszkodó, a figurát kívülről, komikusan és komikusnak láttató játékmód jellemzi. Ami azonban nemigen csal elő új színeket az aktorokból, visszaköszön sok ismerős gesztus, s így a színészi alakításokat éppúgy a rutin határozza meg az invenció helyett, mint magát a rendezést. Látunk egy megbízhatóan magas színvonalon elkészített, magabiztosan elővezetett, ám különösebb eredetiség és meglepetések nélküli Platonovot; az a kiemelkedő, revelatív előadás, mely a neves rendező és a mind formátumosabb társulat találkozásából megszülethetett volna, nem jött létre.

URBÁN BALÁZS