Legutóbbi találkozásunk óta majdnem nyolc év telt el. Ha azt nézem, hogy a Katona József Színház sikerdarabjában, a Portugálban azóta is játszol: mintha alig telt volna el idõ. De ha arra gondolok, hány helyen hány szereped volt már azóta, rá kell jönnöm, egyúttal milyen hosszú is volt ez a háromnegyed évtized.

Az idővel én magam is nagyon ellentmondásos viszonyban vagyok. Éppen mostanában gondolkodtam el a gyerekeimmel kapcsolatban: ugyanaz a 16-18 év, ami számukra egy egész korszakot jelent, a felnőtt életünkben teljesen más léptékű. Ez így kimondva persze közhelyesnek hat, de ha az ember megpróbálja megérteni az idő működését, érzetét - egyszerűen képtelen rá. Szinte abszurdnak érzem, hogy két felnőtt lányom van, a fiam is már nyolc éves. Mitől ilyen sűrű, rövid a felnőttkor? Sunyi, csibész dolog a sorstól, hogy egyre vadabb tempóban pergeti az éveket! Nem is gondoltam, hogy már nyolc év telt el a beszélgetésünk óta...

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A körülmények véletlen összjátéka révén kerültem az előadásba. Pár nappal azelőtt, hogy ez egyáltalán szóba jöhetett volna, összefutottam Sopsits Árpáddal a Katona nézőterén. Mivel láttam néhány filmjét, amelyeket jelentős munkáknak tartottam, megemlítettem neki, hogy ha rendez valamit, amiben engem is el tud képzelni, szívesen dolgoznék vele. Elköszöntünk, majd néhány nap múlva felhívott: a Woyzecket rendezi, és örülne, ha el tudnám vállalni a főszerepet. Kiderült, hogy Lajos lelkileg ismét hullámvölgybe került, és nem tudták folytatni a közösen elkezdett munkát. A bemutatónak viszont el kellett készülnie a kitűzött időpontig. Megtisztelőnek éreztem Sopsits hívását, és nem gondolkoztam különösebben azon, hogy kell-e most nekem egy újabb elnyomorított figura.

Gondolom, nem volt könnyű beállni egy már megkezdett munkába. Vagy még eléggé az elején tartott a próbafolyamat?

Körülbelül három hete próbáltak, amikor belekerültem. Sopsits meglehetősen pontosan tudta, hogy mit akar kihozni az előadásból, és az elképzeléseiért a próbákon elég keményen ki is állt. Ugyanakkor bizonyos tekintetben még képlékeny volt az anyag, és természetesnek vette, hogy azáltal, hogy én kerültem bele, sok minden átformálódik. Teret adott a gondolataimnak, de az idő szűke miatt elég nagy léptekben kellett haladnunk, ami viszont némileg kiszolgáltatottá tett. Nem mondhatnám, hogy viták nélküli, feszültségmentes időszakot éltünk át, de ezzel együtt jó és tartalmas volt a munkakapcsolatunk. Az előadás szerintem izgalmas, fojtott és feszes lett, de a közönség nagy része túl sokkolónak találta.

Pedig az utóbbi években nem ez volt a legsokkolóbb Woyzeck-bemutató. Sőt, azzal, hogy a rendező a játékot egy jövőbeli laboratóriumba helyezte, kicsit el is távolította tőlünk.

Nekem tetszett, amit Sopsits kitalált, és nem számítottam rá, hogy az előadás ilyen hamar lekerül a műsorról. De - ez is az idő furcsa természetéhez tartozik - mintha mindez már nagyon régen lett volna...

A Woyzeckkel meg is szakadt az ilyen típusú drámai szerepeid sora, ám vígjátékokban továbbra is játszottál-játszol boldogtalan sorsokat: Komoróczyt a Szerelemben és Malvoliót a Vízkeresztben.

Ők azért már nem annyira boldogtalanok. Ezek a szerepek mások, mint amikkel kapcsolatban a beskatulyázás veszélyét éreztem! Nagyon hálás is voltam értük a két előadás rendezőjének, Novák Eszternek és Puskás Tamásnak, bár a fő érdem Lukáts Andoré, aki annak idején a Portugál kapcsán először látta meg bennem a humorra való hajlamot. Komoróczy és Malvolio, úgy érzem, fontos állomásai a pályámnak, és mind a kettő szorosan hozzátartozik ahhoz az útkereséshez, amelynek során a nekem való színházi műhelyt szeretném megtalálni.

A két alakítás egészen más fajsúlyú előadás része. Ennek tudom be, hogy míg Komoróczy az alakítás mélységeivel, finom rétegzettségével, tragigroteszk árnyalataival vált számomra az elmúlt időszakod legemlékezetesebb szerepévé, addig Malvolión azt éreztem: nincs az a határozott karakter, amelyet el ne nyomna ez a Quimby-koncertbe illesztett harsány előadás.

A Szerelem valóban ajándék volt számomra. Novák Eszter olyan csapatot hozott össze, amelyben mindenkivel öröm volt dolgozni. Meghatározó élményt jelentett, ahogy inspirálni tudtuk egymást; a légkör kicsit visszahozta a régi Katonás emlékeimet. Az ilyenfajta színházcsinálásban hiszek. Nagyon örültem, hogy Csomós Marival újra együtt játszhatok a Csirkefej után, Tóth Ildivel pedig először találkoztam, és rögtön magával ragadott a tehetsége, a fantasztikus kisugárzása. Komoróczy a korábbi szerepeimhez képest hatalmas kihívást jelentett, és egyben olyan játéklehetőséget, amelyben gyönyörűségét leli az ember. Maga az előadás is remekül sikerült, a nézők nagyon szerették, a kritikai visszhangja jó volt; azt lehetett remélni, hosszú sorozat előtt állunk. Tatabánya után be is került a Vidám Színpadra, de számomra érthetetlen okokból itt hamar levették a műsorról. Biztos nehéz volt összeszervezni a sokfelől érkező színészeket, de egy ilyen értékes előadásért mindent meg kellett volna tennie a színháznak... A Vízkereszttel kapcsolatban igazad van; amikor a Quimby-rajongók hosszasan sikongatnak az előadás végén, magam is elgondolkozom rajta, mit keresünk mi, színészek ebben a produkcióban. De a lelkiismeretem tiszta: a legjobb tudásom szerint igyekszem eljátszani, ami ennek a rendezésnek a szövetén belül Shakespeare-ből eljátszható. Az viszont eszembe sem jut, hogy versenyeznem kellene a Quimby zenéjével és a hangerővel. Elfogadtam, hogy ettől az előadástól nem kell többet elvárni, mint hogy szórakoztasson, és érthetően elmeséljen egy klasszikus történetet. A Quimbyt pedig nagyon megkedveltem: az együttes lendületet, derűt sugároz, a zenéjük elragadó hangulatot teremt. Miattuk tudom azt is elfogadni, hogy az előadás zenei része legyőzi a prózait.

Ez a harmadik Vízkereszt-előadás, amelyben játszol. Nem nehéz ilyen helyzetben a korábbi emlékektől, azoknak a bemutatóknak a Malvolióitól elszakadni?

Egy-egy jó rendezői megfejtést óhatatlanul magával hoz az ember, és ha az újabb előadással kapcsolatban úgy látja, hogy a rendező kevésbé ás mélyre, érdemes elgondolkozni azon, nem kellene-e beleszólni a dolgába. Ha nagyobb szerepről van szó, és valamilyen megoldást nem tudok elfogadni, vállalom a vitát a rendezővel. Mivel együtt játszottam Blaskó Péter, majd Eperjes Károly Malvoliójával, természetesen meghatározó emlékeim maradtak a két alakításról. Ezért a próbafolyamat alatt a szerep megfejtése mellett pluszfeladatot jelentett, hogy nagyon kellett figyelnem: a játékom még véletlenül se emlékeztessen senkit Blaskó vagy Eperjes alakítására.

Amióta eljöttél a Katonából, sokféle feladatot kaptál, számodra új rendezőkkel, színészekkel is dolgoztál együtt. Az előadások színvonala azonban nagyon változó volt, s ahogy az előbb Te is utaltál rá, még nem találtad meg az igazán neked való színházi műhelyt. Hogy érzed, melyik ad többet: a megállapodottság egy magas színvonalat képviselő együttesben, vagy a vándoréletmód, a keresgélés izgalma?

Nehéz volna egyértelmű választ adni. Arra sincs kellő rálátásom, fejlődtem-e egyáltalán az utóbbi években. Most az utamat keresem; magam választottam ezt az életformát, és azért, mert azt remélem: ez visz előbbre. A Katonában úgy éreztem, egy ideje csak elvétve kapok olyan lehetőségeket, amelyek a színészi fejlődésemet szolgálják. Lehet, hogy türelmetlenebb vagyok, mint mások, de tény: nagyon nehezen tudtam azt a helyzetet elviselni, hogy újra és újra vissza kell ülnöm a kispadra. Azzal, hogy eljöttem onnan, rengeteget vesztettem: a Katona kivételes művészi szellemiségét. Olyan művészi és intellektuális útravalót kaptam ettől a színháztól, ami meghatározza az egész életemet, az egész pályámat. A mai napig ünnepnek érzem a Portugál minden egyes előadását, így a kétszázötvenedik felé is. Élmény havonta kétszer-háromszor részegnek lenni a Katona színpadán! De meggyőződésem, hogy ha az ember elégedetlen, váltania kell, egyébként csak halmozódik benne a feszültség. Az utóbbi években sok olyan lehetőséget kaptam, amilyenekhez valószínűleg sosem jutottam volna, ha a Katonában maradok. Az eddig megemlített szerepek mellett ilyen volt a Figaro házassága Almavivája vagy Hieronimo a Spanyol tragédiában. És Puskás Tamásnak köszönhetően rendezőként is kipróbálhattam magam, ami meghatározó, nagyon inspiratív, új élmény volt az életemben. Tény, hogy mindeközben voltak olyan szerepeim, amelyekre nem úgy emlékszem vissza, hogy hú de nagy öröm volt eljátszani őket. De mára már sokféle tapasztalattal gazdagabban keresem a helyem: a színházat, ahol azt érezhetem: közöm van hozzá, odatartozom. Amikor elszerződöm valahová, hiszek benne, hogy ez lesz az igazi. Ha rájövök, hogy tévedtem - jöhet a következő próbálkozás... Egyelőre gőzöm sincs, mi lesz velem mondjuk két év múlva, akár a szakmámat, akár a magánéletemet illetően.

Szeget szeggel - Budapesti Kamaraszínház, Ericsson Stúdió (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Valószínűleg igen, és nagyon örülök, hogy ilyennek látsz. Elkeseredettebb pillanataimban azt szoktam megkapni, hogy rossz a közelemben lenni, árad belőlem a feszültség. Ilyenkor a leghatékonyabb terápiám, hogy képeket festek - éppen mostanában készülök a következő kiállításomra.

Hogyan alakult az eddigiekben, hol keresed a neked való színházat? Eddig két helyre szerződtél: a Vidám Színpadra és a Budapesti Kamaraszínházba.

A Vidám színpadi tagságom ötlete Puskás Tamástól származott, akivel először a Keszthelyi Nyári Játékokon dolgoztunk együtt. A társulat éppen alakulóban volt, néhány kollégát sokra tartottam a már odaszerződöttek közül. Vonzott az újdonság varázsa is, hiszen lehetőség látszott arra, hogy csináljunk egy jó színházat a régi helyett. Aztán hamarosan kiderült, a színészek között kisebbségben vannak azok, akikkel hasonlóan gondolkodunk a színház szerepéről, felelősségéről. Puskás pedig nem bizonyult olyan radikális újítónak, mint amilyenre szükség lett volna ahhoz, hogy mélyebb gondolkodású nézőrétegeket is odavonzzon a színházba - persze nyilván nem könnyű bátran kísérletezgetnie valakinek, amikor súlyosan meg van szorongatva anyagilag. De nem lehet megoldás egy-egy vendégként meghívott húzónévre építeni az előadásokat, főleg - és mindegyikre volt példa -, ha vagy a vendég vagy az előadás, vagy mind a kettő bűn rossz. A Kamarába úgy szerződtem el, hogy az igazgató, Szűcs Miklós megkeresett, és az első évadra három darabban kínált főszerepet. (Ebből kettő lett bemutatva; már egyik sincs műsoron...) A mostani évadra két feladatot kaptam: a Szeget szeggelben Vincentiót játszom, és lehetőségem van egy rendezésre is. Nem érzem magam éppen túlterheltnek...

Tulajdonképpen miben határoznád meg az ízlésed szerint való színház kritériumait? Mi az, amit keresel?

Körülbelül az, amit Zsámbéki Gábor egy interjúban elmondott a Katona 25 éves születésnapja alkalmából. Megpróbálhatnék most én is mondatokat összehozni a színház nyitottságáról, a szellemi-szakmai izgalmak fontosságáról, a műhelyjellegről, a minőségről - de valószínűleg csak közhelyeket tudnék mondani, vagy pedig Zsámbéki szavait ismételném, amelyek nagyon mélyen megmaradtak bennem. De pontosan érzem, mit szeretnék, és felismerem, ha megtalálom.

Arra nem szoktál gondolni, hogy amit keresel, az talán nincs is? Legalábbis ilyen ellentmondásmentes, ideális állapotában?

Egyelőre még bízom benne, hogy lehet ilyen társulat. A Katonából való eljövetelemet követő évben megkerestem Mácsai Pált, mert leginkább az Örkény Színházban láttam a nekem való lehetőséget. De hogy tényleg az-e, nem derülhetett ki, mivel nem tudott szerződtetni.

Rendezőként mennyire könnyen birkózol meg a feladattal, hogy a gyakorlat nyelvén fogalmazd meg a színházi ideálodat? Első munkád, a Julie kisasszony sűrű atmoszférája, a színészek játékának minősége, a jelenetek kidolgozottsága igényes, tehetséges alkotóközösségre vall.

Nem azzal a hevülettel fogtam bele a rendezésbe, hogy na most akkor én majd jól megmutatom, milyennek kellene egy előadásnak lennie, inkább csak valami körvonalazatlan kíváncsisággal kezdtem el a munkát. Annyira sok rossz produkciót láttam az elmúlt években, és sokszor elgondolkoztam, hogyan lehetett volna őket jól megrendezni, igazi tartalommal megtölteni. Körülbelül hét-nyolc éve fogott el a vágy: mi lenne, ha kipróbálnám magam rendezőként is. Közben persze rezgett a lelkem: fog-e ez menni nekem egyáltalán? Mindenekelőtt igyekeztem nagyon felkészülni, és már az olvasópróbára pontosan tudtam, hová akarok eljutni az előadással. A színészek megérezték ezt, és úgy jöttek velem az egész próbafolyamat során, hogy én voltam a legjobban meglepve. Hat hétig szinte együtt éltem velük, közvetlen közelből figyelve minden rezdülésüket, hogy amikor megfogalmazom a szereplőkben munkálkodó érzéseket, és megmutatom a soron következő cselekvéseket, mindig abból indulhassak ki, amit a színészek az adott pillanatban megélnek.

Tehát előjátszol? A múltkor Major Tamásról mondtad, milyen nehéz volt elviselni a főiskolán, hogy mindent megmutatott, és azután pontosan ugyanazt akarta tőletek viszontlátni.

Persze, nagyon sokat játszom elő. De ez nem Major, hanem Lukáts Andor hatása, aki mindig rengeteget segít a színészeinek azzal, hogy nemcsak elmondja, hanem meg is mutatja, amire gondol. Azzal, hogy előjátszom, csak példákat adok. Elindulok egy érzelmi történés útján, és megmutatom, hogy én magam hogyan léteznék tovább az adott helyzetben, ha azt a szerepet játszanám. Ha a színész nem érzi az igazságát annak, amit mutatok, keresünk egy másik megoldást. Nincsenek kényszerek, bár azokhoz a dolgokhoz ragaszkodom, amelyeket alapvetőnek tartok az egész előadás szempontjából. A dúcokat rögzítem, de a köztük lévő utat többféleképpen is el tudom képzelni.

Jól érzékelem, hogy a pszichológiai hitelességen kívül a játék ritualizálásának a szándéka is vezetett? A gyertyák, a fényhatások, az erőteljes hatású zenék mintha erre utalnának.

Nem volt ilyen szándékom. A zenék abban segítenek, hogy felszínre hozzák a titkokat, az elfojtott szenvedélyeket, amelyek ezen a Szent Iván-éjen kitörnek. Lisa Gerrard és Tom Waits két olyan zenei világot képvisel, amelyek együtt jól meghatározhatják ennek az éjszakának a végletességét: a titokzatosságot, mélyről jövő érzelmeket, illetve az állatias, ösztönszintű megnyilvánulásokat. A gyertyák az éjszaka hangulatát, a sejtelmességet hozzák a színpadra, és fényük - ahogy megvilágítanak egy testet, ahogy megváltoztatják a bőr színét - az érzékiséget is előhívja. Nemcsak hogy ritualizálni nem akartam a darabot, hanem szerettem volna még szorosabban a konkrét pszichikai történések szintjéhez kötni. Úgy képzeltem el, hogy a színpadi események bizonyos pontokon mozgóképre váltanak, és ennek segítségével azt is követni tudjuk, mi történik a szereplőkkel, amikor kilépnek ebből a térből. Öt ilyen betétrészt terveztem, fel is vettem a jeleneteket. Az elsőben például Julie egy nagy tükör előtt állt, és hosszasan figyelte az arcát; így előlegezve meg valamit az önmagát megfejteni akaró ember lélekrajzából. (Van Gogh és Schiele önarcképei jutottak eszembe, nem akármilyen lelkiállapotban születtek azok sem.) A főpróbára meghívott ismerősök azonban szinte kivétel nélkül azt tanácsolták: hagyjam ki a filmes részeket, mert a színpadi eseményeket csak illusztrálni képesek. Beláttam, hogy igazuk van, és elvetettem az ötletet.

Szerelem - Vidám Színpad (theater.hu fotó - Nyikos Tícia)

Ez utóbbi volt a sorrend, kifejezetten Kovács Vandának és Kárász Zénónak kerestem darabot. További szempont volt, hogy a Vidám Színpad kisszínpadán eljátszható legyen, ráadásul ne kerüljön sokba. Azt azonban nem mérlegeltem, vajon hogyan reagál a Vidám színpadi közönség a darabra, és hogy a szervezés mennyire tartja majd szívügyének a produkciót, de fel voltam készülve rá, hogy az előadás nem lesz hosszú életű. Amikor lekerült a műsorról, szerettem volna méltón elbúcsúzni tőle. Az a naiv ötletem támadt, hogy forgassunk filmet belőle; a színészek kedve is megvolt ehhez. Megírtam a forgatókönyvet, kerestem helyszíneket, filmes szakembereket, és már több részletet fel is vettünk, amikor úgy éreztem: sok benne a hiba, az egészet újra kellene forgatni. De ezt már nem sikerült összehozni a nyár közepén, amikor mindenkinek százféle más programja is van.

Ősszel pedig már, gondolom, a Szeget szeggelre, Vincentio herceg terjedelmes szerepére kellett összpontosítanod. A múlt héten megvolt a bemutató Csiszár Imre rendezésében. Hogy dolgoztatok együtt?

Kifejezetten jól, még akkor is, ha nem volt minden feszültségtől mentes a próbaidőszak. Imponált, hogy nagyon felkészülten érkezett az olvasópróbára, és határozott elképzelése volt arról, milyen előadást szeretne létrehozni. A darab- és szerepértelmezése nagyon közel áll hozzám; örültem neki, hogy egészen puritán előadást képzelt el, díszletek nélkül, minimális jelzésekkel. A próbákon kiváló instrukciókat adott, és a végsőkig elment, hogy a legtöbbet kihozza a színészekből. Ez utóbbi néha feszült helyzeteket is teremtett, mert előcsalta a megfelelési kényszereinket, és ettől könnyű begörcsölni. Magam elég jól viselem, ha valaki igyekszik minél többet kifacsarni belőlem, de azért nekem sem volt mindig egyszerű az együttműködés; sokszor több türelemre lett volna szükségem.

A herceg az egyik legrejtélyesebb Shakespeare- figura; annak ellenére, hogy ő a főszereplő, alig tudunk meg valamit életéről, érzelemvilágáról. Emiatt, gondolom, nehéz színészi feladatot jelent a hús-vér emberré formálása.

Korábbi Szeget szeggel-előadások kapcsán bennem is úgy maradt meg: Vincentio hálátlan szerep, kevés színészileg megélhető- eljátszható mozzanatot kínál. A herceg csak informál és szervezkedik; kimenekül a társadalomból, ami pedig éppen neki köszönhetően lett szégyenletesen züllött, majd álruhában visszatér, és tovább kavar; a saját akarata szerint alakítja a többi szereplő sorsát, jókat megaláz, bűnösöket felment... Gondolatait, érzelmeit nincs mód eljátszani, csak a romlottságot és önzést, amit képvisel. Most, hogy én kaptam meg a szerepet, közelről is szembesültem mindezzel. Sokat segített azonban, hogy a Kamaraszínház szobányi méretű terében, a nézők közvetlen közelségében játsszuk az előadást, hiszen így minden apró gesztus felfokozott jelentőségre tesz szert. Annak is nagyon örültem, hogy az álruha ebben az előadásban nem a megszokott barátcsuha, amiből ki sem látszik a színész, hanem csak egy plasztron és egy napszemüveg jelöli a váltást.

Más előadásokban végletesebben romlott közviszonyokat és durvábban diktátor jellegű Vincentiót is lehetett már látni. Ugyanakkor elképzelhető egy népmeseibbreszelídebbre hangolt adaptáció is, amely az igazságosztó szándékot emeli ki...

Ez a folklorisztikus változat szerintem szóba sem jöhet; nemcsak hogy érdektelenebb volna, de a szöveg is nagyon ellenáll neki. Vincentio egy tehetségtelen zsarnok, a hatalom méltatlan birtokosa. A kis színházi tér megkívánta visszafogott játékmód természetesen nem tesz lehetővé hagyományos értelemben vett "nagyjeleneteket". Ebben az előadásban egyszerű, tiszta jelzések segítenek megmutatni a herceg valóját, mint például az előadást záró kép is, amelyben Vincentio minden szereplőnek eltakarja az arcát egy kétoldalú tükörrel - mintegy rájuk zárja a saját világukat, visszafojtja várható reakcióikat -, hogy a túloldalon saját maga megsokszorozott képmásában gyönyörködhessen.

Említetted, hogy Vincentiót követően a másik feladatod ebben az évadban egy rendezés lesz.

Úgy volt, hogy Neil Simon Az utolsó hősszerelmes című vígjátékát állítom színpadra, de végül kiderült, hogy az amerikai ügynökség csak 400 férőhelynél nagyobb nézőtér előtt engedi bemutatni a darabot. Most tehát keresnem kell gyorsan valami mást, amiben megfelelő szerepeket találok ugyanannak a négy embernek, akikkel a Neil Simon-darabot szerettem volna megcsinálni. Ha nem sikerül a mostani évadban, akkor jövőre... Ebben az esetben az idén nincs több feladatom. Legfeljebb, hogy ne maradjak munka nélkül, majd megpróbálok a színházamban "bekéredzkedni" egy előadásba.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
DÖMÖTÖR ADRIENNE