Pesti Színház

"Magától értetõdés, õseredetiség, gyermekiség lebegtek elõttem mint a fõalak mértékadó meghatározásai - állította 1892 és 1913 között rengeteg változatban kidolgozott darabjának az átírások során viszonylag keveset módosuló hõsnõjérõl a szerzõ. - Ábrázolásánál mindazon fogalmak kikapcsolására törekedtem, melyek logikailag tarthatatlanok s melyek: szerelem, hûség, hála..."

Ha az összegzésből hat törekvést - három "pozitív" és három "negatív" szándékot - olvasunk ki, Eszenyi Enikő játéka, a kígyó-sikló-gyík démon öt és félnek remekül megfelel. A Pesti Színház színpadán "édenien" kitárulkozva (harisnyás combjai közt almával) modellt ülő, párnák nyoszolyáján vagy biliárdasztalon élvezetre hívogatóan elheverő, szexuális szembekötősdiben verhetetlen, még lealacsonyodott utcalányi pusztulásában is hódító Lulu gonosz-boldog természetességgel tomboló érzelmi-érzéki romlottságának halálerejét szerelem, hűség, hála nem fertőzi (de félelem, önsajnálat, megfutamodás sem!). Magától értetődő és őseredeti a rosszban, s bár visszfénye is ritkán csillan gyermeki hangnak, mozgásnak, viselkedésnek, az egyedül maradás árvasága meg-megkísérti a számos (kéjenc) apa-, (leszbikus) anya- és (infantilis) testvérpótlékkal körülvett törékeny fiatal nőt, akinek jellemző módon titok fedi származását. Mintha nem is szülőktől eredne, hanem az elementáris, kikezdhetetlen ősrossztól. Persze akkor mi maradt volna a pártfogók, haszon- és testélvezők képében segítségére siető társadalomnak, s mi a rontó nemi zsenialitást is folytonosan fokozni képes önmagának?

Eszenyi Enikő és Kern András (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Legérzékenyebben a kiváló, forma- és szókövető fordítást közreadó Forgách András elemezte, milyen külső és benső okokból alakított követhetetlenül sokat a szövegen Frank Wedekind, s miféle alkotói hibákat, bakikat vétett variációból variációba űzve, menekülve. Mivel a Lulu nem érvelő, hanem tételező darab, Forgách észrevételeihez érvelés nélkül teszek hozzá egyet: Wedekind két évtized küszködésével sem volt képes a maga teljességében megformálni teremtményét- áldozatát. Lehet, hogy - mint Forgách András véli (igaz, elnézést kérve "a nagy szavakért") a ma reflektorfényben álló és általában színházi alapanyagul használt, sokáig lappangó kézirat tévesztéseivel együtt is "úgy tökéletes, ahogy van". Azonban a főszerepre kiválasztott színésznő (aki mindig szinte kiválasztja magának a főszerepet) csupán csodával határos módon tudhat saját alakjának alul- és túlírtsága, valamint az őt környező mindenkori előadás alighanem kényszerű stíluselegye, a panoptikumi vegyesség fölé emelkedni. Eszenyi Enikő laposakat pillantgató, magnetikus mosolyú, tragikát és primadonnát egyszerre utánzó, elbűvölően műveletlen Luluja is viseli a kettős terhet. Rendezői és tervezői ötletként eredeti, hogy a meztelenségnek ez az idolja hol félig hadvezéri jelmezben, hol méregdrága kacér, színpompás ruhákban és ruhahelyettesítőkben, hol (végül) rongyokban jelenik meg. Fekete, vörös, szőke paróka váltakozva simul a fejére, míg az ítélethozó eső el nem mos mindent. Keblét többször műmellbimbó ékszerével hangsúlyozott melldomborítók fedik (egyszer végzetes-pajkosan a különleges dessou alá nyúlva illeszti szívéhez a nem öngyilkossághoz: gyilkossághoz vezető pisztolyt), magára ölt és levet férfi nemi szervvel fegyverkező (nevetségesen, farsangian izgatóvá tett) ágyékövet: altesti maszkot is. Épp pőresége, elemi vonzereje rejtőzik Füzér Anni kollekcióiba. Az őrjítő lábfejen a közszemlére tett vörös körömlakk is fed, elbujtat; s nem rafináltan. Forgács Péter rendezéséből hiányzik vetkezettség, levetkezettség, kivetkezettség viharzása.

Bizonyára szándékoltan lett így. A szóba jövő írói műfajozások közül leginkább burleszknek elfogadott Lulu az utolsó jelenet részleges kivételével pingált, teátrális, művi világ ironizált feslettségében helyezi el magát. Füzér Anni díszlete túllép azokon a kívánalmakon, melyek a festőműteremből, esetleg a drámaíró vagy az artista felbukkanásából, a jelmezbáli utalásból fakadnának. Erős fényforrások tömegével vakító három hatalmas keret fogja össze a látványt. Függönyök kérnek figyelmet, kulisszaszerűek a járások a lakásbelsőkben is. A piktor műhelyét pointillistán tarka golyószórónyomok, otthonának hatalmas vásznakat utánzó falait absztraktabb festékfreccsentések: színpondrók, színgiliszták teszik mozgalmassá. A kilövellés erotikus szimbolikáját például Schwarz nekivadult festékspray-használatával is kifejező összkép rendre megtelik a fröccsenés, spriccelés jeleivel és nyomaival. Mindezt a vérontás, véromlás motivikus jelképisége uralja. Önmagukban brutálisan szépek a jobbára vérkitöréses, vérfolyató iszonyatos halálesetek, melyek előbb a Lulu szex-igájából kiszakadó férfiakat, utoljára pedig Lulut ragadják el (a nő kiszakított, kivágott belső szervei Hasfelmetsző Jack kezében), mégsem zavartalan a tragiko-ironikussá alvadó slusszpoénok együttlátása. Hiába szegődünk Wedekindhez a logika áthangolásában, a saját nyakát elmetsző festő Schwarz mellől kecsesszabályos vérpapucsban kitipegő, iszamos piros talpán billegve korcsolyázó asszonyt (pár másodperce már másodszor is özvegyet) nem könnyű egynek tudni a pezsgőbe kevert saját vérmaszatától undorodó Dr. Schöning (az éppen elpatkoló harmadik férj) gyilkosával, s a Jack által szétvagdalt (lassan egy kifeszített, kettéhasadó, vérkráteres lepedőre csúszva haló) Luluval sem.

Eszenyi Enikő és Harkányi Endre (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Eszenyi képes szuggesztív, mórikáló pillangó alakba reptetni, a titokzatosság bábjába csavarni egylényegű, de különböző, szerepszerű énjeit, ám nem szervezheti átütő, a közönség tudatáig frecskelő előadásba a sokféle figurafelfogást. S éppen az utolsó képre (London, nyomortanya, vég) fogy ki az energia Tordy Géza Schigolchjából, Telekes Péter Alwa Schöningjéből, Kiss Mari Martha Geschwitzéből, válik nyilvánvalóvá, hogy Hasfelmetsző Jack semmi esetre sem (még valamiféle ellenszereposztás jegyében sem) Harkányi Endre után kiáltott. Tordy korábban el-eljutott a büdös, roggyant, öreg tarhás, az ezerbűnű zilált bohóc (az "apa") pojácáskodó megragadásáig, noha sosem a taszító perverzet, csak a behízelgően fontoskodót vállalva. Alwa aljas hátterű álművész nyavalygásai eddig hitelesebb naivitással szólaltak meg Telekestől (kissé Szőcs Artur voltaképp ártatlanul sodródó Schwarzának enervált, ámuldozó talmiságára is rájátszva), Kiss Mari viszont e percig is eltévedten ácsorgott, bolyongott a férfias nő káprázatában, s most végképp elvész a tépett (a szöveg által gondolatjelekkel elválasztott) rövid mondatsikolyok között. Harkányi Jackjének mindenestül való testi-lelki nyomoréksága, nyomorultsága jeleneten és darabon kívül, precizírozva fogalmazódik, felszívódik a most legkevésbé szolgálatkész díszlet sötétjében. Kern András Dr. Franz Schöningje takarékos, disztingvált, gazdag értelmiségi mocsadék. Mintha bíróságon lenne, úgy tanúskodik rendre, szárazon, intellektuális élvvel a maga alantassága ellen. A behúzott nyakú Lulufüggő férfi érezhetően keresi, várja - nem sürgeti - elhullását, halála percében csak a folyó ügyeket illetően van elintéznivalója. Kitűnő, hogy forrong benne valami potenciális férfi-Lulu - halált hozó védencével nem versenyképes formátumban. Tahi Tóth László cinikus semmit- és mindent tudással veszi birtokba a históriából hamar kihaló Dr. Gollt (az első férjet), Csőre Gábor (Rodrigo Quast) intenzív, pontosan körülírt tenyérbe mászó karakter a férjségre nem pályázó cirkuszművész sorsa elől így sem menekülhető délszaki kalózalakjában, Horváth Sebestyén Sándor (Alfred Hugenberg) pepecselő és túlkoros, rövidnadrágot hordó szex-újonc a leginkább elviccelt (jól megszervezett) szcénák egyikében. Melis László zenéje prímán beválik (például Schwarz önnyakazását aláfestve), a táncosok szerephelyettesítő felléptetése az "elátkozott" utolsó jelenetben sokkal kevésbé (koreográfus: Duda Éva).

Deres Péter dramaturgnak volt mit konzultálnia a rendezővel és a fordítóval, hogy ez a (cselekményvezetésében, textusában megint változott) Lulu-variáns létrejöjjön. Az előadás egyértelműen Eszenyi Enikő mértékkel eksztatikus, az általános alászálláson elégedetten széttekintő hősnőjének köszönheti a legtöbbet. Tordyval, Kernnel, Szőccsel, Telekessel, Csőrével állnak össze legfontosabb kettősei. Léte, nemisége állatiasságát büszkén vállalva forgatja Lulut sorsa szerelemtelen, hűtlen, hálátlan, véresen freccsenő örvényébe. Sugárzik az animális önazonosságtól. Egyedül ő az, aki.

TARJÁN TAMÁS