Sanyi és Aranka Színház

A fura névválasztás kötelez. Lukáts Andor megörökölte a Stúdió "K" pincehelyiségét. A mûvészetbarát kilencedik kerület befogadóként csinosan leegyszerûsítette és átláthatóvá tette a pincerendszert, puritán, téglás belsõ fogadótér alakult ki.

Fontos ilyenkor a nyitány, mivel áll elő egy régi-új játszóhely. Halász Péter szellemiségére, az ő darabjának szereplőire utaló névvel az abszurd felé mutatott irányba indultak: Beckett mint szerző elég fajsúlyos szék- és helyfoglalónak. A rendező, Cserje Zsuzsa régóta bizonyítja, hogy sokoldalú, érzékeny rendező, aki elsősorban színészekben gondolkodik, és stílust, miliőt kutat és teremt. Szerte az országban, zárt- és szabadtéren működik, szabad magyar gyalogként, nem kényszer köti, hanem saját vesszőparipái. A mostani színrevitel is személyes motiváción alapul: Cserjét egyrészt egy erős párizsi színházi élménye tartotta fogva, Madeleine Renoud játéka, másrészt az életidő múlásával párhuzamosan, a halál számára is immár látótávolságba kerül, egyre több az ezzel kapcsolatos élménye. A harmadik elem is különös színt adott az immár klasszikus darab színpadra állításához: mindig nagy művészek játsszák Winnie-t, nálunk Tolnay Klári, Pogány Judit, Stief Magda (most egy német előadásban, Kolozsvárott is). Molnár Ildikó húsz évvel ezelőtt, szinte túl fiatalon is, játszotta már a szerepet a Szkénében: ő ismét Magyarországon él, éretten és felkészülten ahhoz, hogy újra találkozzék ifjúkora nagy női főszerepével, az igazi művészi kihívással.

Sáfár Kovács Zsolt és Molnár Anikó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Minden adott tehát, hely, körülmények, személyes kötődés, hogy kivételes estének legyünk tanúi. És nem csalódunk. A fecsegő, az életét percnyi örömökre tördelő asszony, a kihűlt Föld lakója végeérhetetlen monológja szívet rendítően szólal meg Molnár Ildikó előadásában. És minden segíti őt. Elsősorban a díszlet, ami ha akarom, bombasztikusnak és hatásvadásznak tűnhet, mintha előre beszélne a titokról. Mert WC-papír hengerek felépítette halomban van derékig, majd nyakig elásva a még vonzó, ötvenes asszony. Nem szükséges tisztában lenni a tekercsek funkciójával: festői és értelmetlen, szennyet tisztító és megidéző, meghökkentő és saját mocskunkkal szembesítő metafora - nem idegen tehát a főtémától. (Debreczeni Borbálát tünteti fel tervezőként a színlap.) Hasonlóképpen fontosak a fények és Melis László zenéje.

Ez utóbbi szintén a késpenge élén egyensúlyoz: az emberi hang, a megrázó siratóének drámai ellenpontja a Lehár-muzsikának. Sáfár Kovács Zsolt Willie-je egészen különleges figura - robusztus alkat, s valódi clown: alig beszélő véglény-mivolta nem fizikai lepusztultságot, hanem valóban világállapotot tükröz. Időnkénti felbukkanása, feje, keze, az újságlap megjelenés kulcsfontosságú. (A Haynes-Knowlson-féle nagy albumból tudjuk, hogy Beckett a londoni bemutató előtt fél órát mászkált négykézláb a színpadon, hogy bemérje, honnan látható Willie.)

Mint ahogy Molnár Ildikó Winnie-jének is hihetetlenül nehéz dolgokat kell dobálnia zsonglőrként. Vegyünk egy írói utasítást. (Beckettnél ezek a mű szerves részei, ha a rendező variálna velük, nem ez a darab játszódna le - ilyen értelemben kottát kell rendezni-olvasni.)

"Winnie leteszi a nagyítót és a kefét, kiveszi a blúzából a zsebkendőt, leveszi a szemüvegét, megtörüli, felteszi a szemüvegét, megkeresi a nagyítót, felveszi, megtörüli, leteszi a nagyítót, megkeresi a kefét, kézbe veszi, megtörüli a nyelét, leteszi a kefét, zsebkendőjét visszateszi a blúzába, megkeresi a nagyítót, kézbe veszi, megkeresi a kefét, kézbe veszi, és a nagyítón át vizsgálja a nyelét." A cselekvéssor szigorú rendben halad, mégsem töredezhet szét, nincs idő gondolkodni a következő mozdulaton: elképesztő színészi koncentrációt igénylő feladat a repetitív szöveg és a mikrogesztusok sorrendjének folyamatát rögzíteni úgy, hogy még valami személyes többlet is átsugározzon mindezen, és jelentéstelivé váljon az egyetlen erős képből induló, metafizikai lényegű cselekvéssor.

"Jaj, minden oly szép, még a csúnya is / a fájdalom, a koldus gúnya is..." Kosztolányi: Szeptemberi áhítat. Huszonöt évvel korábbról. Nem tudtak egymásról, mégis tudtak egymásról. "Nem is kívánok egy pincét kiinni, / vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, / csak az élet örök kincsébe hinni / s a semmiség előtt még újra lenni." Winnie pont ezért locsog, fecseg, nosztalgiázik, szépítkezik, aggodalmaskodik - hogy még egy kicsit legyen. Vegetálva, megbénítva, a szavak elégtelenségére bízva, akárhogy. "Ó, milyen szép is ez a mai nap, megint egy boldog, szép nap!" - nem romlik tovább a foga, megvan a Browning pisztolya, és Willie is odalök egy-egy szót, tulajdonképpen vicceset. Hála és kétségbeesés: e két szélsőség között kell hányódnia ennek a vonzó asszonynak, aki saját választékosságával, a tárgyakkal és az Idővel küszködik. Gyönyörű pillanatai vannak Molnár Ildikónak: leginkább az átsugárzó szeretet és emlékezés. "Öreg tárgyak...Öreg szemek." Ez talán a legbensőségesebb rész. Farce-on és kicsinyes bíbelődésen túl ragyog fel, szinte csak az arc villódzására hagyatkozva, a szöveg sokoldalúsága, azaz a jelentések többszörözése.

A nézőben kavarognak a gondolatok: talán ez a legtöbb, amit színpadi játék adhat. Sajnálat, fájdalom, nevetségesség, a pusztulás hideg szele - Cserje Zsuzsa rezdüléseket lereagáló rendezése megteremti azt a légkört, amelyben az esetleges indiszponáltság is kiegyensúlyozhatóvá lehet, s a visszatérő színpadi gyakorlat feléledvén, állandósult, magas színvonalon maradhat.

BUDAI KATALIN