Nemzeti Színház

Nem poros már egy kissé? Üdvös lett volna, ha e kérdést azok is felteszik, akik a Warrenné mestersége bemutatásáról döntöttek (s nem csak a nagyérdemû). Nem egy, nem két színjátéka akad George Bernard Shaw-nak, amelyeknek társalgási modora ómódi a mai ízlésnek, de a szerzõ egyedi szellemessége s örökzöld vígjátéki helyzetek okán még megélnek színpadjainkon.

Ám nem csupán szórakoztatni, hanem tanítani akart a szóbanforgó színmű, amelynek provokatív szándéka botrányt is keltett, betiltáshoz is vezetett a tizenkilencedik század végén. Napjainkra senkinek sem vág elevenébe, mert nem léteznek már azok az életmodellek, amelyek szerint mozgatta szereplőit.

Senki sem szisszen fel attól, hogy egy anglikán lelkész kicsapongó múltját takargatja. Vagy éppenséggel attól, hogy egy arisztokrata kétes üzletben részvényes. Kicsúszott alóluk a mondandó. De szorítkozzunk a főbb személyekre. Manapság is vannak olyanok persze, akik nemzetközi "szállodaláncot" működtetnek. Talán még olyanok is lehetnek, mint Kitty Warren, akik az utcasarokról emelkedtek a tulajdonosi pozícióba. (Természetesen nem mifelénk, ahol a mai ötvenesek a maguk idejében aligha jutottak nemzetközi esélyekhez. Még az ősi mesterséget is csak szűk terepen űzhették.) De fátylat a múltra! Csakhogy az ezredfordulónk táján végképp hiteltelennek tetszik a kioktatás, hogy a nők csakis a férfiak révén boldogulhatnak, vagy örömházban, vagy házasságban. Bizonyára vannak még kiszolgáltatott nők, de nem - úgymond - "össztársadalmi" mértékben.

Udvaros Dorottya és Sipos Vera (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Egy mai Warrenné szintén kitaníttatná a lányát. De a tanulmányok végeztével korántsem egyszerű feleségnek szánná, nem a lehetséges partikat latolgatná. Kivált akkor nem, ha az a lány olyan eszes, tettre kész, életrevaló, mint Vivie Warren. Inkább felderítené tágas ismeretsége körében azokat a személyeket, akik gyors karrierhez segíthetnék. Vagyis egy húron pendülne a lányával, aki megfontoltan mondja, hogy többet akar keresni, mint amennyit költ. E tekintetben korunk gyermeke lenne. Csak ne volna olyan naiv, amilyennek a cselekmény szövése megkövetelte. Az áramló információk korában teljes képtelenség titokban tartani egy multinacionális vállalkozást. De ha lehetséges volna is, már nincs olyan gyermek, aki egyetemista koráig vár annak tisztázására, miből van szülőjének busás jövedelme.

Ki mit tud? Igazat szólva, a színmű kissé lazán kezeli e problémát. Vivie semmit sem tud. Furcsa, hogy amikor az anyja elmondja az előéletét, nem kérdez rá, mi történt azóta. Megvárja, amíg az üzlettárs Sir George Crofts kiböki, hogy nem váltottak "profilt". Warrenné régi barátja, bizonyos Pread is csupán annyit tud, hogy Vivie házasságon kívül született. Ez a kapcsolat is különös, hiszen egy művész-lelkületű építész a legritkábban válik egy prostituáltból lett Madame bizalmasává. Úgy végképp nem, hogy évtizedek során át sem ismeri meg valójában. Szintén semmit sem tud Samuel Gardner, annak a helységnek a lelkésze, ahol Warrenné nyaralót bérel, hiszen meglepetéssel tapasztalja, hogy ideiglenes szomszédja és ifjúkori szeretője egy és ugyanaz. Ez esetben a tiszteletesné mit tudhat és honnan, amiért is távozik hazulról, hogy elkerülje az asszony látogatását. A fiuk, Frank Gardner ugyancsak gyanútlan, jóllehet forog a londoni társaságban, ahol Preadet is megismerte, ráadásul hallgatózott is Crofts és Vivie beszélgetése közben. Nyilvánvaló, hogy a szerző azért késlelteti az információkat, hogy újabb és újabb fordulatokkal tartsa a feszültséget ébren. Ami mára jócskán megcsappant, helyébe a tamáskodás lépett.

Feladta tehát a leckét G. B. Shaw a kései utódoknak, hogyan lehet színművét érvényesen megszólaltatni. Mégsem gondolom, hogy lehetetlen volna. Legalábbis jobban sikerülhetne, mint ahogy most a Nemzeti Színházban megvalósult. Bizonyára küszködtek vele. Mindenekelőtt frissebb nyelvezetű fordítást rendeltek Nádasdy Ádámtól, aki valóban pontos, természetesen mondható szöveget készített. Kevéske zenét is kompo nált Melis László. S úgy képzelhették, hogy a mai környezet, a mai kosztümök segítenek a mához alkalmazni a művet. A díszletet Valló Péter tervezte, aki nemegyszer gondolt el tulajdon rendezéseihez alkalmas és esztétikus teret. Most ferde üvegtetőt, falakat állíttatott üvegtáblákból, amelyek két szemszögből sem szerencsések. Bár szűkítik mélységében is, magasságában is a fölöttébb tágas színpadot, nagyon is elnyomják a mindössze hatszemélyes dráma kamarajeleneteit. S a változó bútorzat ellenére nem kínálnak megoldást a nyaraló, a lelkészház és a városi iroda lényegi megkülönböztetésére. Ami pedig Benedek Mari jelmezeit illeti, a férfinép öltözeteivel meg lehet békülni, ám Vivie napozó-együttese vagy Warrenné kompléi, nadrágkosztümjei olyanok, mintha egy drága butikban vásárolták volna. Ráadásul nem egy Shaw-modernizáláshoz, hanem mondjuk egy Neil Simon-darabhoz illenének. Egyébként régi tétel, hogy nem a külsőségektől lesz korszerűbb egy dráma.

"Aprómunka" lett volna szükséges, amely gondosan kigyomlálja a valószínűtlenségeket. Ami nem állna távol a rendező Valló Pétertől, aki rendszerint otthonosan lakja be a lélektani elemzésű, polgári miliőjű színjátékokat, most pedig meg-megbotlik. Legyen példa erre az, amikor Warrenné megtorpan egyik mondata közben, hogy ne nevezze meg a "pályát", amelyen elindították, majd úgy folytatódik a párbeszéd, mintha anya és lánya között már egyértelmű volna, miről is beszélnek. Vagyis nincs meg a Vivie felismerését hozó pillanat. Ahogy nincs meg az a pillanat sem, amikor Vivie ellenségeskedése átvált az érzelmi közeledésbe, hogy végül kimondhassa: "legyünk barátnők". Egyik-másik hiba onnan ered, hogy nem elég szigorú a színészvezetés sem. Megengedi például, hogy Warrenné a vallomása végén úgy ásítson, mint aki maga is elunta a mondókáját, s nem úgy, mint akit elfog a pihenés vágya, megkönnyebbülvén a lelki tehertől. Vagy hagyja felszínesen odavetni, hogy Warrennének "munka kell meg izgalom", mintha csak kifogás volna, miért folytatja üzletét, nem pedig egyike a valós érveknek. Senki nem vonja kétségbe Udvaros Dorottya mesterségtudását, amellyel színez, de alakításából hiányzik a mélység. Ennek a mórikáló, rongyrázó, üresfejű Warrennének nincs meg a maga igazsága, olyan felületes teremtmény, akinek a keserveire nem igazán kíváncsi az ember. Ha e színésznő miatt vették volna elő a színművet, a számítás nem vált be.

Rátóti Zoltán és Sipos Vera (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Mi tagadás, Vivie sem kelt igazán figyelmet. Tévedés volt Sipos Verára osztani. Olyan mintha csak a "kályhától tudna táncolni". Első dialógusában, mint az amatőr szavalók, gyakran a semmibe függeszti a tekintetét. Később valamelyest belejön a játékba, de csak egy komolykodó, nyársat nyelt kislány képét festi, többre nemigen jut. Önhibáján kívül azért is, mert nem olyan alkat, amilyenre koros úriemberek és hódító ifjoncok egyaránt sóvárognak. Igaz, hogy nincs is hódító ifjonc a környéken. Frank Gardnerről ugyan megtudni, hogy társasági kedvenc, aki kártyázik, adósságokat csinál, nőket csábít, sőt, bevallottan hozományt vadászik, de Marton Róbert teljesen átlagos fifiatalembert mutat, aki sűrűn veti keresztbe a lábát. Jó lenne megtudni, miért vonzódik hozzá Vivie is. Vagy azt, miért köt hirtelen barátságot az idős Preaddel, aki a gyakorlatias Vivievel ellentétben a szépség és a romantika szerelmese. De legalább ezt az idejétmúlt alakot Benedek Miklós tartózkodó játéka elfogadtatja. Ahogy Blaskó Péter is a hajdan lump tiszteletest, akinek szorongó gyávasága vagy éppenséggel a másnapossága a legtöbb mosolyt fakasztja. A történet szerint az előbbiekkel nagyjából egykorú lenne Sir George Crofts, akit a negyvenes éveiben járó Rátóti Zoltánnak kell üzleti téren öreg rókává, vágyaiban pedig nyálcsorgató kujonná formálnia. Torokba szorult hangon, kissé torzított mimikával, becsülni való törekvéssel el is éri célját, bár a határ az ember és a figura között csak egy hajszálnyi... Ám ezek az emberek, szinte mind, ismeretlenek. Nem találkozhattunk hasonlókkal sem Budapesten, sem Londonban. Legföljebb előző életünkben.

BOGÁCSI ERZSÉBET