Vígszínház

Fentrõl, a fekete magasból terjedelmes, szürkésrózsaszín faltöredékek ereszkednek alá. Emlékeztetnek a párizsi sugárutak mentén kovácsoltvas rácsokkal védett paloták anyagára. De azért itthon vagyunk. A mienk ez az ember itt, az új kor - tetszik, nem tetszik - gyõzteseinek egyike, ez a Hegedûs D. Géza által megformált, újgazdag textiles.

"Rőfösünk", kire a lapos erszényű, nyűgös, egymásba is maró művészek várnak a kezdő jelenetben, késik egy kicsit. Ez az idő elegendő a rendezőnek, Mácsai Pálnak és a fordítónak, Parti Nagy Lajosnak, hogy valami elképesztő verbális géppuskatűzzel megsorozzák az egybegyűlteket. S ebben nincs semmi túlzás. Az este igazi főszereplője az a gyorshatású és késleltetett poénokban egyaránt gazdag színházi nyelv, amelyet Parti Nagytól már megszokhattunk. Meglepetése pedig egy olyan, egymásra figyelő, valóban együtt játszó színészcsapat, amelyhez kevéssé vagyunk hozzászokva a vígszínházi deszkák közelében.

Hegedűs D. Géza és Vallai Péter (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Csokonai annak idején Tündérsíp címen lefordította A varázsfuvola szövegkönyvét. Ez a mostani szöveg úgy hat, mintha Csokonai - aki épp száz évvel Moličre halála után, 1773-ban született - magánmulatságra és diákjai örömére átültette volna a fennhéjázó polgár történetét saját szatirikus bohózatai stílusában, s e szöveget most utcakölykök és mámoros egyetemisták jelenidejűsítenék lábjegyzeteikkel. Megjósolhatóan szállóigévé váló mondatok röpködnek a levegőben, amelyeket csak azért nem idézek, hogy meghagyjam a leendő nézőknek a felfedezés örömét.

Az illem-kellem-, zene-, tánc- és vívóleckék tanárai közül a zenepedagógusi szolgálatról és kiszolgáltatottságról sokat tudó, kiváló Fesztbaum Béla fanyar zenetanára emelkedik ki, aki egy későbbi, megszaladt pillanatban még egy lakodalmas rockhoz is beveti basszusgitárját. Hálás szerep lehetne a tánctanáré is, de Gyuriska János mintha először találkozna míves beszédre lehetőséget adó szöveggel, egyszerűen nem használja a saját mondatait. Rosszul tagol, pontatlanul időzít, pongyola, szóval nem csinálja meg azt, amivel a feszes szöveg előzékenyen megkínálja a színészt. Mintha nem hitte volna el a rendezőnek, hogy itt másfajta zenéről van szó, s nem érvényesek az eddigi szerepek zilált mondathangsúlyai. A vívómestert Radnóti Zsuzsa dramaturgi segédletével kihúzták, kiküldték a kertbe, vele tehát nincs probléma.

Hegedűs D. Géza olyan az első percekben, hogy nem lehet pontosan tudni, kortársaink közül a magát agysorvadásosnak beállító simulékony gengsztertől vagy egy igen épeszű, maga erejéből értelmiségivé lett budai polgármestertől kölcsönzött-e több vonást Jourdain alakjához. Aztán megjelenik benne az idegbeteg proli robbanó agresszivitása is, a kimosakodott zöldséges izgatott félelme, aki tudja, ha nincs észnél, leütik, de mivel észnél van, ő üt előbb, s győzni fog.

Az első pallérozódási megpróbáltatás, a zenelecke köpönyegfordítós nevezetes akciója az amúgy is csontig húzott felvonásban nagyon fölgyorsul. Nincs ideje "hatni" a zenének, s ezáltal kibuggyanni a türelmetlenségnek. A muzsika egyébként Keresztes Zoltánt dicséri, inkább Purcell -paródiának, semmint Lullyidézeteknek ható motívumaival gazdagítva a jeleneteket.

Vallai Péter fifilozófifiatanára belső elvarázsoltságában tökéletes, teljes figura. Felejthetetlen az a semmi mással, csak a problémával törődő fölhorkanása, amit Spinoza vált ki belőle. A káromkodás természetesen nem tetszhet a színház minden nézőjének, de vannak, akik épp ezt a filozófiai problémáktól megsebzett személyiséget és személyességet honorálják nevetéssel. A nyelvlecke-jelenet láthatóan küzd a már eddig szállóigévé lett mondat ("Negyven éve beszélek prózában...") megközelítésével. Talán az sem lett volna baj, ha hasonlóan a cím Csiky Gergelytől szerencsésen átvett formájáig, ez a pár pillanat megmarad Mészöly Dezső tüneményes bel canto fordításából, idézetként és köszönő biccentésként az elmúlt évtizedekért.

Elemzési s ezáltal döntési kérdés, hogy Jourdaint nagyzási hóbortja keveri-e szerelmi téblábolásokba, vagy a grófnőbe történt belezúgásának következménye a fölturbósított művelődésprojekt. A habkönnyűvé tett vígszínházi este mintha az első változatot követné. Ettől erőt veszt a történet, de kezelhetőbbé válik, s igen leegyszerűsödik a probléma.

Mindazonáltal nem hagyja nyugodni az embert a szenvedést is ismerő fény ebben a "fölrevágyódó" lélekben, akit Hegedűs D. Géza játszik. Igaz, nagyszerű felesége, kit Börcsök Enikő játszik nagyszerűen, "elmerokkantotta rőfösöcské"-nek titulálja egyszer, csakhogy ez egy drámai építményben, így ebben a történetben sem igaz. És ha ez egy ütésálló, erős ember a mélyből? A kapcsolatok nélküli, ízlésében és reményeiben eltévedt magyar? A medvefiú proliváltozata? Aki viszont aranyborítású jegyzetfüzetecskét készíttet magának, hogy most bevegye és megvegye mindazt, ami neki eddig nem volt. Hisz gyors, okos, ravasz, csak hát "vidéki". (Moličre rövid idő alatt összegányolt remekműve megenged egy olyan olvasatot, amelyben az átvert Jourdainnek résnyire azért kinyílik a szeme. Benne lehet a történetben, hogy rájön, hogy átverték.)

Bagossy Levente levegős díszlete nagyvonalú teret ad a játéknak. Nem lehet eléggé dicsérni Jánoskúti Márta jelmezeit és kellékeit, amelyek - minden bizonnyal kollektív fejtörések segítségével és jóváhagyása mellett - többet elárulnak a problémáról és finomabban kezelik azt, mintha szavakkal kellene utalni rá. A mamamusi-szertartás "lófő" utalásai már csak díszítések. A tarsoly mintázata, a fehértollas fejfedő, a rémséges kacagány utalásai épp akkor és addig működnek, amíg segítik a játékot. A vizuális örömök egyik csúcsa az a boroskehely, ami a megjelenő sok kacat között nevetve és könnyedén képviseli a tökéletességet, az igaz eleganciát. (Éljenek a kellékesek!)

Minden, ami geometrikus örömöt adhat, minden, ami arány- és irányérzék, finom eltartás és cizellálási hajlam jól jövedelmező rendezői adottság, ha valaki Moličre-t rendez. Mácsai erre termett. Ha hagyja magában megébredni a részvétet - s ehhez főszereplőjében, Hegedűs D. Gézában könnyű társat lelnie -, nem csupán könnyed és kellemes, hanem nagy és jelentős előadást hozhatna létre. A rendezői mesterség szép iskolagyakorlatai közé sorolható azonban így is a szerelmesek kvartettjének graciőz jelenete.

Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Tornyi Ildikó és Lajos András, Cseh Judit és Juhász István párosainak láttán egy elszalasztott lehetőségről és egy végre megnyíló útról kell szólni. A hiány: nagy kár, hogy Nicole kacagójelenetéből alig valami valósul meg az előadásban, ami megépül, az is szakadozott. Lehet, hogy Cseh Judit nem fogta föl igazán, mekkora feladat Nicole eljátszása? Életre szóló koloratúrprodukció lehetne. Talán még nincs is veszve. A plusz: Lajos András most lépett abba a korba, amikor nemcsak a rózsás képű kisfiú eljátszását, de a férfi megjelenését is megengedik néki. És lám, egyszerre csak megszólal korunk Sárdi Jánosa, s megbűvölt tekintetek és teli szívek követik mindenfelé. Kár lenne nem kihasználni ezt a varázst. Illetve: el kellene már indítani Lajos Andrást hozzá méltó nagy szerepben, a mostanihoz hasonló, jó rendezővel. Meg fogja hálálni.

Nagy mulatság a lézengő arisztokrata páros, a grófnő (Igó Éva) és a lejmolós gróf (Lukács Sándor) minden megjelenése. Igó csípős humora és Lukács lusta férfibája ("A látszat én vagyok") tökéletesen egészítik ki egymást. Mácsai rendezői elképzelését és a mozgástervező Lisztóczky Hajnalkát külön elismeréssel kell emlegetni a pokolian nehéz terítési balett megkomponálása, s az ebédeltetés dekoratív és csipkekönnyű szertartása miatt.

A záró mamamusi-szertartás gazdagabb időkben talán telítettebb lett volna. Így méltányolni kell minden koreográfiai, zenei és színészi igyekezetet, ami gazdagítani igyekszik a meglévő, ám meglehetősen kevéske eszközt. Az előadás tervszerűen elfoszlik, kiritkul a végén: "Suba, has, töhötöm, nesze semmi - ogur!" - szól a varázsszöveg, s elpukkan a buborék.

Ha ennyi - ennyi. A lényeg az, hogy olyan együttes munkát látunk, amely a következő hónapok során nem kopni, hanem gazdagodni fog. S még sokszor idézzük majd - hol kérdőjellel, hol anélkül - a magának családfát csináltatott Jourdain kijelentését: "Származni jó!"

GABNAI KATALIN