Kolibri Pince

Minthogy a Kolibri Színház kifejezetten valamiféle drámapedagógiai célt fogalmaz meg Kai Hensel Klamm háborúja címû darabjának bemutatásával kapcsolatban, nem kerülhetem meg, hogy aggályaimat kifejezzem. Nem a drámapedagógiának nevezett törekvéssel általában van bajom természetesen.

Igen jó pedagógiai eszköznek vélem például azt, amikor elképzelhető élethelyzeteket, morális problémákat színszerűen megjelenítve modellálnak, s így segítik elő a róluk való közös gondolkodást, eszmecserét. Nagyon nem szeretem viszont, amikor mondjuk, a Romeo és Júliából vagy a Hamletből valamiféle erkölcsi tanulságot, netán viselkedési normákat szeretnének levonni. A művészetnek ilyesféle pragmatikus, népnevelői felfogása a XX. század totális diktatúráinak kulturális politikáját jellemezte, a hitlerit és a sztálinit egyaránt, és a hatvanas években nem volt könnyű megszabadulni tőle.

Scherer Péter (fotó: Szlovák Judit)

Nem csodálom persze, hogy ifjabb nemzedékek, minthogy nem találkoztak azzal a leegyszerűsítő primitivizmussal, ahogyan szokás volt akkoriban műalkotásokat művészeti szervezetekben és kollektív színházlátogatások nyomán vagy más szervezett vitákon taglalni abból a szempontból, hogy mire okítja a népet a terítéken lévő produkció - a praktikus hasznosítás irányába is szeretnék tágítani művészetük hatókörét. Én azonban óvnék ettől. Elvben ugyan egy tisztességesen működő demokráciában nyilván egészen más a szerepe és feltehetőleg az eredménye is a műalkotások erkölcsnevelő szempontú elemzésének, mint egy diktatúrában, ahol a "pedagógiai" cél elő volt írva, mégsem gondolom, hogy a mű ilyen prakticista használata elősegíthetné az alkotás igazi megértését. Valószínűbb, hogy az esztétikai lényeget vonná ki belőle. Feltéve persze, hogy van ilyen.

A Klamm háborúja puszta szöveg mivoltában nyilván nem felelne meg egy diktatórikus rendszer morális demonstrációs céljainak, annál alkalmasabb lehet vita provokálására egy nyitott szellemű liberális demokráciában. Igyekezzünk kimondani mindent, hogy aztán a helyére tudjuk tenni. A pedagógiai szituáció, a nevelési helyzet minden lehetséges alapproblémáját szatirikus éllel, karikírozva, sőt lényegében visszájáról írja le. Tanár hőse tökéletes antihős, igazi antitanár. Olyan tanár, akit akár Gogol is megírhatott volna, sőt a monológnak akár mintája is lehetett az Egy őrült naplója. Egy paranoiás pedagógus megőrülésének történetét mondja el Hensel darabja. A drámai, illetve a pedagógiai helyzet abból támad, hogy egy osztály bojkottálni kezdi a némettanárt, mert úgy gondolják, hogy az előző évfolyamban egy diák miatta lett öngyilkos, minthogy a tőle kapott osztályzat következtében nem mehetett érettségire. A tanár önkéntelenül is felveszi a harcot, magyarázkodni kezd, a diákok azonban makacsul hallgatnak. Az egyórás monológ több tanórát fog át, és benne megjelenik egy tanári tudatalatti teljes pokla. Nagyjából minden szenny, ami egy pedagógusi munkával eltöltött élet során fölhalmozódhat a pedagógusi munkára alkalmatlan lélekben. Bizonyára több is, mint ami drámapedagógiailag hasznosítható. A szerző, ha nem sikerül is gogoli szatírát kerekítenie, elkalandozik a művészi lélekábrázolás területére.

Scherer Péter (fotó: Szlovák Judit)

Scherer Pétert pedig végképp elragadja színészi ösztöne, nagyvonalúan átsiklik a szerző ügyetlenségein, emberábrázolásának hiányosságain, következetlenségein, közhelyeit pedig eredeti tartalommal tölti meg, azaz olyan alaposan kidolgozott, pontosan fölépített alakítást nyújt, ami a produkciót végül is a művészet területére emeli át. A néző, ha elfelejti (vagy elfelejti elolvasni) a színház programnyilatkozatát, ha nem fordít túlzott figyelmet arra, hogy a Kolibri Pince nézőterének egy része osztályteremnek van berendezve, és a személyzet tréfálkozva arra inti az érkezőket, hogy a padokba gimnazisták üljenek, illetve azok, akik annak érzik magukat, akkor pokolian szórakoztató, iszonytatóan röhejes élvezetben lesz része. A humanista értékekről szavaló, az ostobaság, a bunkóság közeljövőbeni diadalát vizionáló tanár alakja mögül egy sátáni hipokrita, egy pályatévesztett minidiktátor alapos és plasztikus portréja bújik elő.

Túl jó ez ahhoz, hogy pedagógiai beszélgetések tárgya legyen, hogy az iskolai élet, a nevelődési folyamat, a nevelési szituáció megannyi problémájának megvitatásához szolgáljon alkalmul. Ez esztétikai teljesítmény így, amelyről csakis mint esztétikumról érdemes igazán beszélni.

ZAPPE LÁSZLÓ