"Azt álmodtam, hogy egy lengyel nyelvû hivatalos nyomtatványra van ráírva a nevem. Nagyon élesen emlékszem a betûkre, számítógépes nyomtatón voltak kinyomtatva. Ekkor megszólalt egy hang, valahonnan a semmibõl. A hang azt mondta, hogy rövidesen nagy utazást teszek külföldre. A mellékelt okiratot vigyem magammal. Ha megérkeztem a helyszínre, mutassam be az ottani hatóságoknak. Aztán a hatóságok teljesítik, amit kérek tõlük, de azzal a feltétellel, hogy soha többé nem használom a saját nevemet. Az új nevem ez lesz: Baltazár."

Ezek a mondatok Mrożek önéletrajzának végén olvashatók. Fontos az időpont és a helyszín is: 2003 decemberében, hét évvel a hazatérése és másfél évvel súlyos agyvérzése után, Párizsban álmodta. Mindkét esemény fordulatot jelentett az író életében. Az előbbire úgy került sor, hogy 1996-ban, a Mexico Citytől hatvan kilométerre, a hegyekben lévő haciendájukon feltette a kérdést feleségének: "Párizs vagy Krakkó?" Mexikói felesége pedig rövid gondolkodás után azt felelte: Krakkó. Hamarosan eladják a La Epifaniának, Megvilágosodásnak elnevezett birtokot, ahol hét évet töltöttek, ahol korábbi súlyos betegségét, az aneurizmát (verőértágulatot) átélte, ahol az Özvegyek és a Szerelem a Krímben című drámáit írta, és amelyről sokáig azt gondolta, hogy élete hátralevő részét itt fogja leélni. "Egy pillanat alatt eldőlt további sorsunk" - írta egy másik önéletrajzi könyvében, a Hazatérésem naplójában. Hazatérnek Lengyelországba, Krakkóba, "ahol mindenki lengyelül beszél", és amely olyan kicsi, hogy jóformán "mindenki ismeri egymást".

Drámai fordulatokban bővelkedő életútjának legabszurdabb eseménye azonban még hátravan: az agyvérzés következménye egy másik a betűs betegség, az afázia, amely a nyelvhasználat elvesztését jelenti. Sławomir Mrożek nem tud beszélni, és nem tud írni. Olyan, mint egy abszurd tragikomédia. Bár, valljuk be, a helyzet kissé mesterkélt: az író, aki elfelejt írni. Színpadon közhely lenne. Mrożek bizonyára elvetné az ilyen erőszakolt ötletet. Ő ennél sokkal szellemesebb színpadi szituációkat teremtett hajdanában. De most nem ő találja ki a helyzeteket, vele történnek a képtelenségek, mint már anynyiszor élete folyamán.

A Baltazár című önéletrajz egy terápia részeként jött létre. Logopédusa segítségével megpróbál újra beszélni és újra írni. Mint a lábadozó zongoraművész, aki világkarrierrel a háta mögött a skálázást gyakorolja, és boldog, amikor megbirkózik egy Czerny-etűddel. Vagy mint Ferenczy Béni, aki bénán megtanul bal kézzel rajzolni. De még inkább a rokon szellem, Karinthy nagy kalandregénye jut eszünkbe róla, az Utazás a koponyám körül. Szomorú helyzet, orvosi eset, az emberi akaraterő győzelmének felemelő és megható példája. Vagy Mrożek ízléséhez és gondolkodásához hívebben, tehát ironikusabban: lám csak, jobb ötlet híján az író még a saját szerencsétlenségét is képes ki- és felhasználni. Mi sem áll persze távolabb Mrożek ironikus szellemétől, mint az, hogy részvétet ébresszen az olvasóban. Ez a könyve is káprázatos, mulattató, szellemes, bölcs, okos, mint legjobb művei. Valamitől mégis más, mint az ifjúkori drámák, a Rendőrség, amely egy csapásra hírnevet hozott számára, mint a Piotr Ohey mártíromsága, A pulyka, vagy az első szatirikus regények, Az elefánt, a Menekülés délre. És más, mint legjelentősebb művei, a Tangó, vagy az Emigránsok. Gyanítom, hogy az afázia csak ürügy a Baltazár megírására. A valódi ok, hogy évtizedek óta bosszantja jó barátja és kritikusa, Jan Bloński megállapítása, mely szerint Mrożek olyan író, aki egyetlen témát sem képes "természetes állapotában" megragadni; ahhoz, hogy kimondjon valami fontosat, a különös, a groteszk, az abszurd szintjére kell emelkednie. Most azért is bebizonyítja, hogy képes a valóság talaján maradni.

De az érvelés nem elég meggyőző, hiszen nincs groteszkebb, ironikusabb és abszurdabb téma, mint Mrożek élete és pályája. Erről szól a Baltazár. Életének minden fordulata, akár saját akaratából, akár külső körülmények hatására jött létre, drámáiba illő helyzetek sorozata. És hiába próbál szakítani addigi énjével, hiába a pálfordulás Saulus-Mrożekből Paulus-Baltazárba, a kérdés mindig ott motoszkál: ki vagyok én? Az azonosság kérdése foglalkoztatja. Akár hazájában él, akár a nagyvilágban, folyton megkérdezi önmagától: mit keresek én itt?

Belép a pártba, mert megcsalta egy lány, aki éppen fontos a számára. Riportsorozatot ír az épülő Nowa Hutáról, a lengyel Sztálinvárosról, pedig "Nowa Huta maga a nonszensz". Ötven év távolából "az őszintétlen írás remekének" nevezi. Adam Włodek, költő, szerkesztő és fiatal tehetségek gyámolítója lakást szerez neki, ha hajlandó megírni első könyvét. Megírja, ezen ne múljon (Praktikus mellvértek, 1953). A lakás olyan, mint minden abban a "népi" Lengyelországnak nevezett kócerájban: van vagy tizenöt négyzetméter, egyetlen helyiségből áll, falikúttal. ("Włodek kommunista volt. Az egyetlen, akit akkor ismertem. Aztán eléggé elszaporodtak.") 1955-ben Varsó a Világifjúsági Találkozó színhelye. Még lelkes híve az épülő szocializmusnak, de a világtalálkozó egy nem várt felfedezést hoz a karanténba zárt fiatalok számára: az erotikát. ("Az erotika az egyetlen anarchia a számomra ismert univerzumban.") 1959-ben kilép a pártból. Bekopog az Írószövetség párttitkárához, aki akkoriban éppen egy riport megírására buzdítja a szocialista realizmus ifjú reménységét. "Elhoztam a tagsági könyvemet. Ugyanis szeretnék kilépni a pártból" - mondja. Párttitkár: "Lehet, hogy még meggondolja magát?" Mrożek: "Hát... nem." A párttitkár kihúz egy fiókot, beleteszi a tagkönyvet. "Akkor majd írja meg azt a riportot" - teszi hozzá búcsúzóul. Akár egy Mrożek-komédia első jelenete. Remek expozíció. A második jelenet, a "csattanó" jóval később játszódik. Az író már hosszabb ideje francia állampolgár, hazájában persona non grata, Párizsban él, és Amerikába készül. Nem akarják beengedni, mert negyedszázada a Lengyel Egyesült Munkáspárt tagja volt. ("Még a szifilisz és a tüdőbaj is megbocsátható, úgy értem, ki lehet gyógyulni belőle, de egy totalitárius párt tagjának lenni - az megbocsáthatatlan.")

Mrożek legnagyobb bravúrja az volt, amikor faképnél hagyott hazájához való viszonyát éveken át lebegtette. Mint egy csapodár férj, aki rég a szeretőjével él, de halogatja a válást. Harminchárom évesen, 1963-ban döntenek úgy első feleségével, hogy egy olaszországi meghívás után nem térnek vissza. A pártállammal való végleges szakításra azonban csak 1968-ban szánja el magát, amikor írásos nyilatkozatban elítéli hazája részvételét Csehszlovákia megszállásában. Tizenöt évi távollét után, 1978-ban, francia állampolgárként lép újra Lengyelország földjére; a rendszerváltásig még két alkalommal látogat hazájába. A marxista szellemiségű Világirodalmi lexikon 1982-ben kiadott 8. kötetében mégis az olvasható, hogy "1964 óta felváltva él Lengyelo.-ban és Nyugat-Európában". Látom magam előtt, ahogyan a szócikk szerzője, Bojtár Endre alaposan körülnéz, aztán kacsint egyet a főszerkesztőre, vagy a képzeletbeli olvasóra, netán egyik-másik elbizonytalanodó illetékes elvtársra, miután leírta ezt a malaszttal teljes, ám szemenszedett hazugságot. Mert az író hazájában, meg minálunk, meg a többi "népi demokratikus" országban ilyen kegyes csalások (ma inkább úgy mondjuk: csúsztatások) tették lehetővé, hogy keserves küzdelmek árán mégiscsak játszhattuk és kiadhattuk Mrożeket. És mert saját tapasztalatomból tudom, hogy Mrożek iróniája fertőző. Aki a közelébe kerül, az cinkosává válik. Ez is része annak az írói-emberi bravúrnak, amellyel szemléli, meg néhanapján alakítja a körülötte levő világot. Néhány darabjának lefordítása után sokáig abban a hitben ringattam magam, hogy jól ismerem. Ismerem az észjárását, kristálytiszta képtelenségekre épülő logikáját, azt az állapotát, amelyben "az abszurd, a groteszk, a furcsa és a különleges szintjére" emelkedik. Hogy nem tud már igazán meglepetést okozni. És hogy én is tudok mrożeki módon gondolkodni. Hiszen elég sok időt töltöttem vele a fordítások során - kedvenc kifejezésével - "promiszkuitásban", így jó eséllyel kérhetem felvételemet a mrożekológusok szektájába. Aztán ír egy olyan egyáltalán nem mrożeki könyvet, mint a Hazatérésem naplója, aztán még egyet, olyant, mint a Baltazár, és akkor feladom balga tervemet, hogy valaha is megpróbáljam egy nem éppen tágas skatulyába belepréselni.

Látszólag olyan ez a Baltazár, mint egy egészen kicsit szabálytalan emlékirat. Azért szabálytalan, mert a szerkezete eléggé rendhagyó. Első, rövid része Mexikóban játszódik. Ebben felidézi a Hazatérésem naplójában olvasható, 1990 és 1996 közötti eseményeket. A második, terjedelmesebb rész visszatér a gyermekkorhoz (családregény), a háború és a megszállás éveihez, majd az írói (és ne felejtsük: grafikusi) pálya kezdeteihez, a váratlan hazai, majd nemzetközi sikerekhez és a "disszidálásához". (A magyar pártállam szótárának ez a kedvelt kifejezése Lengyelországban nem volt használatos.) Aztán néhány rövid fejezet Baltazárról, az afáziáról, meg az irodalomról, az öregségről. Ha az ilyesmi nem lenne idegen a szerzőtől, az utolsó tizenöt-húsz oldalt akár testamentumnak is nevezhetném. Hosszan sorolhatnám, mi minden nem ez a könyv. Nem hősi eposz arról, hogyan győzte le a nagy író a további alkotói pályájára nézve is végzetes kórt. Nem önvallomás, még kevésbé mentegetőzés. Nyomát nem találjuk szellemessége és bölcsessége mögött a szavak, a kifejezés képességének visszaszerzéséért folytatott küzdelemnek. Mondatai, mint mindig, most is pontosak, szikárak és tömörek. A fogalmazás józansága, amely minden művének különleges jellemzője, Mihályi Zsuzsa fordításában a mértéktartás imponáló fegyelmével párosul.

Mrożek, a magánember alig tűnik fel ebben a könyvben. Ha személyes vonatkozású dolgokról beszél, szófukarrá és szemérmessé válik. Magánéletének fordulatairól tőmondatokban tájékoztat. Néhány mondat az alkoholról, amelyre "sztálinista és félsztálinista" korszakában nélkülözhetetlenül szüksége volt, az emigrációban már nem. "Nőügyekről" csak akkor esik szó, ha össztársadalmi jelentőséggel bírnak. Anyja, vagy első felesége korai és váratlan halála éppen a száraz tényközlés miatt rendíti meg az olvasót. A legszemélyesebb hangot apjával való nehéz, szövevényes és ambivalens kapcsolatáról szólva engedi meg magának.

A ki nem mondott szavak és a meg nem fogalmazott mondatok regénye ez a könyv. Mintha mostani írásának egészére érvényes lenne az, ahogyan a logopédusával való első találkozását jellemzi aforisztikusan: "Némának tettettem magam, pedig tényleg az voltam."

Műfaját pedig azzal a mondattal lehet meghatározni, amelyet egy másik önéletrajzi ihletésű művével, az 1978-ban, Németországban forgatott Hazatérés című filmmel kapcsolatban ír le: "paródia a lelkiállapot poros díszletei között".

Sławomir Mrożek: Baltazár. Fordította: Mihályi Zsuzsa. Az előszót Antoni Libera írta. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007

BALOGH GÉZA