Prágai Nemzeti Színház

outside

Jéghideg volt 2008. január 28-án este a Thália Színházban. A szünetben nagykabátot vettem, hogy a vesém le ne fagyjon, miközben Tom Stoppard Rock ’n’ roll címû darabját néztem a Prágai Nemzeti Színház elõadásában.

Jelzem, nem magamtól, hanem a kedves főszerkesztő asszony unszolására keveredtem ide, a tisztelt szakírók rangos társasága közelébe, "mint kakukk a más fészkibe". Ismerve korlátaimat, én nem leszek szakszerű, csak afféle szavakkal festő impreszszionista, szemlélődő skribler, aki ácsorog itten, és figyel, fülel, s olykor megvakarja fülét, megtörli szemüvegét.

Tom Stoppard műve 1968-ban, egy cambridge-i professzor házában kezdődik, közvetlenül azután, hogy a szovjet csapatok - többek között magyar segédlettel - megszállták Csehszlovákiát, és a bársonyos forradalom végén, 1990-ben, Prágában, a Strahovi Stadionban tartott Rolling Stones koncerttel ér véget. S mindezt én 2008-ban láttam Budapesten, egy szikrázóan okos, rögeszméihez makacsul ragaszkodó, az Elbától keletre is tájékozott angol szerző tollából.

A Plastic People of Universe a 70-es években

Európai kontextusba helyezni és vizsgálat tárgyává tenni az időt, a megfeketült keleteurópai történelmet, az elmúlt 40 évet, mégpedig a minden megragadásának igényével, nagy kísértés. Merthát ugye többféle minden van. Még akkor is, ha azt gondolom, hogy tudom az elejét, a közepét, meg a végét - 1968-1990-2006 -, és olvastam a kor dokumentumait, hallhattam zenéit, ismertem megsebzett gyermekeit.

Lehet persze írni egy többgenerációs családi drámát; meg lehet fogalmazni a nyelviségnek, a verbalitásnak, az erodálódó költészetnek a tragédiáját; szemünk láttára, fülünk hallatára vívhatnának intellektuális párbajt az egymást megsemmisítő, világmegváltó ideológiák, filozófiák; titkos ügynökök abszurd játékaként rajzolódhatna át Európa politikai térképe; és persze a rockzene tragikomédiájává is lehetne avatni az időt s benne a drámai lényt, az embert. Választható lenne még számtalan, különkülön érvényes színházi út. De egybegyúrni mindent, fennáll a veszély, hogy totalitás helyett politikatörténeti, rocktörténeti enciklopédia lesz belőle. Emberek, sorsok helyett tételeket felmondó, a didaxis lólábát rejtegető papírmasé alakok bolyonganak Cambridge és Prága között, vagyis a színpadon, hogy igazolva legyen, amit a történelem tisztán és átlátszóan bebizonyított: a logikus vég. Bársony és forradalom.

inside

Az idő persze illogikus, sorsom szamárbőrébe bújtat. A végén mondhatom: iá!

Az elején még így volt: 1968. június közepétől négy héten át termelési gyakorlaton vettem részt az Illatos úti Építőgépgyárban. Mint debreceni elsős, 15 éves kisdiák, a Béke út és Frangepán út sarkán lévő munkásszálláson laktam osztálytársaimmal. A hétvégeket a velem egykorú budapesti unokatestvéremmel és családjával töltöttem. Ilyenkor Andris elvitt az Ifi Parkba, vagy Zoránékhoz, a Metró Klubba, máskor a Bajtala Trió dzsesszkoncertjére, többször megsétáltatott a Párizsi udvarban, hogy a törzshelyükön üldögélő Illés együttes tagjainak dobogó szívvel odaköszönhessünk: "Sziasztok!"

Ezen a nyáron ittam először Coca-Colát. Az üvegpalackokat a November 7. téren, kint a járdán árulta egy lány. Nem ízlett, fagifor íze volt. A Corvin moziban, Budapest egyetlen panoráma mozijában ekkor vetítették A halál ötven óráját. Lenyűgöző volt a képi és hanghatás. Megbabonázott az Egy őrült naplója a Pesti Színházban, most is látom és hallom Darvas Ivánt, ahogy esernyővel a kezében a színpadra lép, s azt mondja: "Hallatlan! Hallatlan!"

Július közepén már otthon voltam Ibrányban. Nagyapám a cseresznyefa legfelső ágáról nem engedte leszedni a cseresznyét, mert az nekem érett feketére. Ültem az ágon és mámorosan ropogtattam a rigók csőrétől hegesre csipkedett, mézédes cseresznyét. A velem egykorú Kovács Pisti Párizsból, Ibrányban nyaralt a nagyszüleinél. A szülei újságírók voltak. Kedves fiú és nagy humorú srác volt. Csodálattal hallgattuk, hogy úgy beszélt franciául, ahogy mi magyarul se. Mesélt a lángoló Párizsról, a májusi diáklázadásokról, s hogy olvasta az Odéon Színház falára mázolt jelszót: "Minden hatalmat a képzeletnek!" Július végén a szülei Simca márkájú személygépkocsival jöttek érte. Az alacsony karosszériájú, csodálatos nyugati autó elakadt a kiadós nyári zivatar utáni sáros ibrányi úton. Wágner Bandi bácsi húzatta ki teherautójával. Ahogy ez sikerült, Pistiék indultak a Cőte d’Azurre, a szokásos augusztusi nyaralásra.

Ekkor a legjobb barátom, az unokabátyám, az egyetemen nemrég diplomázott Bene Kálmi az ibrányi rockzenekar, a Zephyr együttes szólógitárosa volt. Mindig felnéztem rá, hiszen csodákra volt képes. Gyerekkorában például magától megtanult hegedülni, mely tudásán később a református pap finomított. A zenekar többi tagja szintén egyetemista vagy friss diplomás tanárember volt. A Shadows együttestől, a Bee Geestől és főleg a Beatlestől játszottak magnóról megtanult nótákat az ibrányi Hámán Kató Művelődési Házban rendezett koncertjeiken, lakodalmakban vagy bálokban. A hangszerpark nagyjából rendben volt, még orgonát is szereztek. Itt finomítanék, az ő "orgonájuk" valójában egy elektromos harmónium volt, amit mikrofonnal hangosítottak. Hasonlított az orgona hangszínéhez, és mondhatom egyedi, különleges hangzása volt. A hangosítással mindig baj volt, hiszen nem állt rendelkezésükre profi erősítő, csak amit ők buheráltak. Az is nagy dolog volt, hogy egy maguk lombfűrészelte-esztergálta-fabrikálta elektromos lapgitárért cserébe, szerezni tudtak egy visszhangosítót.

Augusztus 20-án Ibrányban megrendezték a megyei zenekarok fesztiválját.

Most is a hangosítás okozta a legnagyobb fejfájást. Ismerve a többi zenekar felszereltségét, nem akart a Zephyr együttes sem leégni. Összeszedtek minden mozdítható erősítőt, hogy a hanghatás és a hangerő elég ütős legyen. A hangfalakkal volt a legnagyobb probléma, amit úgy oldottak meg, hogy a Tanácsháza tetejéről - a tanácselnök, Kiss Pista bácsi engedélyével - leszerelték a "duda" hangszórót. Ez igen nagy teljesítményű volt ugyan, de nem éppen szalonképes. Erősen rozsdásodott már, és igen megviselt állapotában színpadra felvinni, mutogatni nem volt tanácsos. Kitalálták hát, hogy beleteszik egy nagy kartondobozba, és elrejtik a színpad hátsó függönye mögé. Ezt meg is tették, és hozzácsatlakoztatták Bene Kálmi szólógitár erősítőjéhez.

És elkezdődött a Zephyr együttes fesztiválkoncertje: nos ebben az időben még igen ritka volt a torzító használata a számok előadásakor, de itt, most egy korszakhatárt lépett át az ibrányi zenekar! Zengeni kezdett a szólógitár, s az elrejtett tanácsházi "duda" hangszóró torzított, mint az istennyila, mintha maga Jimi Hendrix zúzott volna valamelyik amerikai metróállomáson. A többi zenekar tagjai fürkésző pillantásokat vetettek Kálmiék felszerelésére. Nagyon jól sikerült a koncert, s azt követően többen is érdeklődtek a torzító típusa, beszerzési forrása felől. De Kálmiék azt válaszolták, hogy ez titok, s meghagyták őket a hitben, hogy szupertechnikát használtak a koncerten.

Másnap a konyhában reggelihez készülődtünk. Emlékszem, sütött a nap. Valaki kopogtatott. Szakács Béla bácsi, egykori tanítóm ősz feje kukkantott be a szúnyoghálós ajtón, s ideges hangon kért elnézést a kora reggeli zavarásért, majd így szólt apámhoz: "Dezsőkém! Kapcsold be a Szabad Európa Rádiót! Az oroszok bevonultak Prágába! A Varsói Szerződés - a magyarok is!!! - megszállta Csehszlovákiát!"

Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. 15 éves voltam. Apám 46. Öreg tanítóm 70. 1968. augusztus 21-ét írtuk.

HEGEDŰS D. GÉZA