KoMa Társulat

Plazmatérbe érkezünk, mert a KoMa Társulat most éppen az Erzsébet téri Gödörben játszik, s amõbaszerûen a hodály egyik sarkába penderítették a könnyen, koccanva csúszó fémszékeket. Kb. ez a díszlet (meg amire még fel lehet mászni, ugrani). Oda ülünk, ahová akarunk, forgolódhatunk, ahogy tetszik. Felállhatunk, ha úgy jobban látunk - erre a színészek biztatnak is - és nyilván mászkálhatunk, lefekhetünk, alhatunk, csak ne nagyon horkoljunk. Magyar nézõ azonban még a Gödörben is úr, nem mászkál, nem áll, nem fekszik, hortyogásról pedig szó sem lehet, mert a Plazma körülvesz, beborít, él, bugyborog, bennünk van. A plazma mi vagyunk.

A Kortárs Magyar színművek bemutatására szakosodni óhajtó fiatal színházplazma rendező nélküli, együttes munkával a térbe ömlesztett előadása Garaczi László darabjának szerkezeti (zsigeri, mentális) lényegét ismerte fel és engedte uralomra jutni. (Dramaturg: Róbert Júlia.) A történet olyan szövevényes, vicces-véres, hogy teljesen elhanyagolható. Nyomják a locsogós, káromkodós egyensódert a Tutirádió műsorvezetői, X-éknek gyerekük születik, de elcserélik, vagyis nem, a nagyokos mellett kielégületlen a jó nő, be is pasizik némileg, a másik jó nő mindez iránt középhőmérsékleten érdeklődik, hiszen neki is megvan a maga baja, a dízsí otthonát méregdrága új plazmatévé sugározza be, amíg az anyagmozgatónak becézett tolvaj el nem lopja, egy ember felmászik a Szabadság hídra, a kurva életbe, hát nem már megint nem rendes a közlekedés, ott kivel fut össze, na kivel?, jót dumcsiznak, a rádió is közvetíti, ha igaz, a kislány rájön, most az mindegy is, melyiknek a kislánya, hogy, énekelnek is bőven, meg minden. Ez még nem egy nagy etvasz. Per ma.

Ötvös András, Lass Bea, Jaskó Bálint és Jelinek Erzsébet (fotó: Koncz Zsuzsa)

Garaczi Plazmája igényesen, kiszámítottan megírt textus, a kortársi termésben viszonylagos újdonság is. Van irodalmi tartása, kiolvasható drámapoétikai megalkotottsága, szemre is kitetszik gondolatjelek sormintájával szabályozott ritmusa, dallama. A színészek számára mégis boldogító kanavász, színházi örömmassza. Eddigi megjelenései és premierjei általában el is ütnek egymástól: változtatások itt-ott, egykettővel több szereplő, ilyesmi, a KoMa is színészt váltott az egyik szerepben. Olvasom, Garaczi is plázázott (rugalmas volt), ha egyegy rendező kérte. E darabnak a formája a tartalma, mivel a jelenbeli sivár léttartalom ilyen formát enged meg. Az emberek "ektoplazmák": "aurák, köd- és fényfoltok" alakjában szerveződnek és foszlanak, átmenetek önmaguk és valaki más között, önazonosságuk nulla. A színlapon Mohai, Fábián, Balla, Réka, Bori névre hallgatnak (a - sorrendben - plazmaskac, plazmapasas, plazmatag, plazmaasszony, plazmacsaj megnevezés, más premierekkel ellentétben, itt elmarad), de köztük van Vida Laci is, vagy akárki, a haloványan körvonalazott Budapest Akárkije, Európa összes Jedermannja, a világegyetem bármely Everymanje. Nem mély, viszont pontos modell, amely nagy mesterségbeli tudással úgy önti egymásba a szellemes, poénos mondatokat, ahogy bevezető plazmaige-hirdetés instrukciójában a szerző nagyjából meghatározza.

A színészek a nézők között és körött felbukva, kitörve, hajlongva, csapongva, magányba roskadtan, párokba rogyva, csoporttá lázadva, énekelve, ropva, figuraváltogatón játszanak. Csak diskurálgatnak, amikor gázos a tét, majd őrülten lekövetik a mindhalálig zenét, pedig Czabán Gábor és Futó Balázs épp ide illő muzsikájának rőzséjén a nagy semmi ég. Megy a kocsmai darts: tak-taktak, reppennek a színészi játékdárdácskák, hol a közepébe, hol a megfelelő számjegy sávjába, hol egy kissé odébb.

Zrínyi Gál Vince (fotó: Koncz Zsuzsa)

Garaczi drámájában, a KoMa produkciójában működik elég önismeret és önfegyelem ahhoz, hogy ne unjunk rá a nyelvi és eseményklisékre, a szétesettség, szétfolyás idejének: a plazmakornak a nevetséges kiüresedettségére. A szinte kulissza, jelmez és kellék nélküli megvalósítás a civil személyesség hitelét őrzi a személy- és méltóságvesztés kavalkádjában. Még az se nagyon kellene, amit mégiscsak bevetnek. Például a narancs, amely a rendszerváltott idők folyamán politikailag jelentésteli gyümölccsé nőtte ki magát, így nem a legtökéletesebb kisded-jelkép, a dobálgatása (a gazdátlan újszülött folyamatos lepasszolása) elég suta művelet. Akkor vág egybe önmagával az előadás, amikor valamennyi színész tisztán a saját habitusából fogalmazza az "alkimikus pezsgést", a megállíthatatlan "forma- és halmazállapot-változást". Annyi finesszel persze, amennyit az abszolút valóhűséggel bámulatba ejtő művészek az irrealitásból, az abszurditásból, a fantáziából, a rögtönzésből csennek hozzá az "egy az egyben" leképezéshez. Nem tárolják a különféle szimbolikákat (a "Mohács remix" című rádióműsor gyászterétől a gyerekpszichéig, Jézus Krisztustól a turulmadárig szálldoshatnánk): mindig azt a feladatot oldják meg, amely soron következik. Alakításuk a közös színi cselekvés teljes összhangján múlik, természetesen a jellegzetes egyéni fogásokat is megkövetelve. Zrínyi Gál Vince (Balla) érződik karigazgatónak. Egy tömbből faragott szálfa, vöröslő kelta, kevésbé hülye, mint amilyennek mutatja a figurákat, akiken kicsorbulna az IQ-mérő. Ennek a fickónak mélyen fáj, hogy ilyen. Akadnak neki is bőven összjátékos jelenetei, ám ő inkább a magányos (plazma)farkas. Ötvös András (Mohai) és Jaskó Bálint (Fábián) sokáig egy hajóban eveznek, forgatják a lapátot, hogy Kovács és Janics se jobban, aztán elválnak útjaik. A be nem álló száját viszi magával mindkét média-álsztár. S láss csudát, az ő nyomukban is felsebződik valami tragikumféle. Jelinek Erzsébet (Réka) az eksztázisig merészkedve tobzódik a szőkenő-paródiában, Lass Bea decensebb viselkedésének korlátoltságába szinte belelátom, hogy két hónapja még Vörösmarty szőke nője volt: Tünde. Intenzív, raszteres benyomások vésődnek a nézőbe róluk is.

Maximalista színészi tevékenység tanúi lehetünk: az ötök csapata tétre, helyre, befutóra egyszerre hajt. A Gödör akusztikájával nem volt nagy szerencséjük, tulajdonképpen a placcal sem, de a nehézségek nem érhetik felkészületlenül őket, hiszen elég speciális helyekre - nem színházi szentélyekbe - fuvarozzák a Plazmát, remélhetőleg iskolákba is. (De szívesen tekintenék meg valamelyik bevásárlóközpontban egy pláza-Plazmát!) Sokra hivatott, rokonszenves gárda (jó nevek az e produkcióban fel nem lépő tagtársak is). Garaczival nyerő lapot húztak, s ha nem is huszoneggyel, de tizenkilenccel elvitték a kasszát.

TARJÁN TAMÁS