A Magyar Televízió igazán rendesen megünnepelte Ruttkai Éva születésének nyolcvanadik évfordulóját. Az év végi ünnepek idején tíz nap alatt nyolc szerepben mutatták meg. Az MTI elõzetese nyolc filmet emleget, pedig egy színházi közvetítés is akadt közöttük.

Ahhoz nem szeretnék most hozzászólni, hogy vajon a hét filmszerep (a Történelmi magánügyek, A múmia közbeszól, a Volt egyszer egy család, a Butaságom története, a Csak egy telefon, a Komédia a tetőn, az Alfa Romeo és Júlia) mennyiben reprezentálja Ruttkai Éva művészetét, művészi egyéniségét. Csak gyanítom, hogy nem túlzottan. Az arányt viszont, hogy a hét filmbelivel szemben mindössze egyetlen színházi szerepben mutatták az ünnepeltet, mindenképpen szörnyen torznak gondolom. S azt még furcsábbnak érzem, hogy az az egyetlen szerep éppen Dürrenmatt öreg hölgye.

Aki kiválasztotta, vagy nem tudta, mit csinál, vagy nagyon is tudta. Lehet, hogy szándékosan akarta a filmekétől egészen eltérő Ruttkait megmutatni. Csak hát kérdéses, hogy ez a halála előtt néhány hónappal elkészült és eljátszott szerep alkalmas-e egyáltalán a nagy művésznő bármely arcának reprezentálására. Emlékezetem szerint már a bemutató és a televíziós felvétel akkori közvetítése is inkább elnéző, mintsem sikeres fogadtatást váltott ki, és magamnak is kétféle véleményem volt akkor Ruttkai Éva utolsó alakításáról. A színházban idegenkedtem tőle, a tévében viszont érteni véltem. Az idő, több mint két évtized sem szüntette meg bennem az ambivalenciát. Az előadás és benne Ruttkai Éva játéka ma is kelt bennem kétségeket. Leginkább az, hogy Gothár Péter rendezése és a címszerep között nem találom az összhangot. Ruttkai Éva egyénisége nemcsak a vén milliomosnő szokványosan erőszakosnak, durvának, megkérgesedettnek vélt figurájával nem egyezik, de végképp nem illik bele a darab brutálisan érdes rendezői felfogásába, vagy legjobb esetben is ellenpontozza azt. Ruttkai Éva lágyabb, csöndesebb, elgondolkodóbb, szenvedőbb a szokott öreg hölgyeknél. Ruttkai Éva elég nagy művész volt ahhoz, hogy súlyos betegen is képes volt elhitetni, ez az asszony akár ilyen is lehet. Sőt, hogy ebben a portréban gazdagon árnyalt lelki élet nyomait fedeztesse föl a nézővel. Néha mégis az az érzésem támadt, hogy nem tudatos szándék, még csak nem is elsősorban a másféle lelki alkat, hanem egyszerűen a megfáradtság, a meglazult koncentráció, a nem teljes jelenlét lágyítja el a játékot. Mintha a játszó már máshol járna, nem adná át magát úgy a játéknak, mint ereje teljében. Másfelől viszont Ruttkai nem tud hamis vagy jelentéktelen lenni. Ha nincs ereje igazán megcsinálni, alaposan kidolgozni a szerepet, akkor a fáradtságot, a lemondást építi bele. Ruttkai Éva öreg hölgye tehát mindenképpen teljes, bár sajátos alakítás.

De legalábbis disszonánsan illeszkedik az előadásba. Különösen a másik főszerepet markánsan, erőteljesen megformáló Garas Dezső játékával kerül furcsa kapcsolatba Ruttkaié. A halálra ítélt, a végbe beletörődő, sőt azt már önként és öntudattal választó szatócs sokkal erőteljesebb, élettelibb figura, mint az őt halálba küldő, megölhetetlennek mondott öregasszony. De ez megint csak lehet akár érvényes, eredeti értelmezés is, még egy csavar a paradox helyzetekben amúgy sem szűkölködő darabon.

ZAPPE LÁSZLÓ