Pinceszínház

"Hogy az egészet én írtam volna, és a teljes levelezés fikció volna? Mit érdekel ez titeket, emberek? Egyébként számotokra ez mindenképpen fikció."

(Jean-Jacques Rousseau az Új Héloise elé)

A szóban forgó műfajról: "A levélregény egyik trükkje, hogy többnyire dokumentumnak álcázza magát. Akkor is álcázza magát, ha valódi dokumentum. Ha már a kezünkbe vesszük, és a leveleket levélként olvassuk, mindenképp hinnünk kell az ábrázolt világ létezésében, vagy a leírt tények hitelességében - írja Forgách András nemrégiben megjelent levélregénye, a ZEHUZE kapcsán -, hiszen a szubjektivitás forrása, maga a levélíró is egy axióma: volt egy ilyen személy, létezett, tehát mindez igaz."

Tin Andersen Axell, a stockholmi Dramaten egykori díszlettervezője Greta Garbo valós leveleiből szőtte Átkozott-imádott fruska című regényét. Hozzájutott ugyanis azon levelek egy részéhez, amelyeket Mimi Pollak, Garbo ifjúkori barátnője-szerelmese haláláig őrzött. A harminchárom üzenet hatvan évet ölel át, és kettejük bensőséges kapcsolatára világít rá.

Greta Garbo kétségtelenül remek választás levélregény alanynak. "Axiomatikus hős", lévén az 1920-as évek közepétől a 30-as évek végéig a hollywoodi filmgyártás emblémája, a mozgókép dívái között a legkiemelkedőbbek egyike, aki megistenülését követően "eljutott a köznevesülés nyelvi/kulturális üdvözüléséig" (Varró Attila). Miközben mindenki által ismert bálvány, a Metro-Goldwin-Mayer vamp-variációinak újratermelője, aközben egyre ismeretlenebb magánember, a közkézen forgó imázsától meghátráló, menekülő néma "negatív". Arca a mozgókép fotogenikus természetrajzának alapigazsága - "A munkánk az emberi arccal kezdődik (...) A film alapvető eredetisége és megkülönböztető jegye az a lehetőség, hogy közel kerülhetünk az emberi archoz." (Ingmar Bergman) -, ugyanakkor vonások nélküli maszk, amely mögött nincsen senki, csak a folyamatosan újratermelt, megfejthetetlen titok. Greta Garbo megkérdőjelezhetetlen sarkigazság, belőle levezethető egész Hollywood, de nem vezethető le ő maga. Következetesen vállalt elzárkózása a publicitástól egyfelől alakjai "narratív börtönébe" zárta Garbót, másfelől nem szűnő feltételezésekre adott lehetőséget. Kiváltképp, amikor úgy döntött, visszavonja arcát a közforgalomból, és többé semmilyen szerepet nem vállal. Önreprezentációjának öt évtizedes felszámolása során Garbo egyre megfoghatatlanabb fikció lett, legenda, egy-egy kiszivárgó hírfoszlány által felfeltámasztott szerepkollekció emléke. Úgy vélhetnénk, számos idolra igaz a megállapítás, hogy miközben axiómaként élnek a köztudatban, aközben valódi személyiségük rajtakaphatatlan, Garbóhoz hasonló módon azonban senki nem védte magát a nyilvánosságtól. Így maradt ő számunkra szerepei révén Hollywood legrejtélyesebb vampja, férfiak vesztőhelye, "az erosz véglete és az intellektus szélsősége, testiség és szellem" (Király Jenő), akiben "A fekete özönlik: és amire ihlet, mind éjszakai és mélységes."

Tin Andersen Axell levéldokumentumokon alapuló regényének kifejezett szándéka, hogy ne a filmvászon fotogén géniuszáról szóljon, ne a férfiak bálványáról, hanem valamiféle vélt autentikus képet mutasson a magánemberről, egyetlen meghatározó kapcsolatáról, amely a színésznő ifjúkorában köttetett és egészen a haláláig tartott. Kérdés, mennyivel lesz ténylegesen gazdagabb a Garbo-képünk a regény ismeretében. Az írónő nem szerkesztett a hagyatékból dokumentatív leveleskönyvet, inkább dramatizálta, kétszólamúvá egészítette ki Garbo vallomásés beszámolófüzérét. Dialogikussá lépteti elő a monológfolyamot, s ez a változtatás látszólag alkalmassá teszi a regényt arra, hogy színpadi játék szülessen belőle.

A Pinceszínházban Szántó Erika alkalmazta színpadra Garbo és Mimi románcát, Szandtner Annával, és a címszerepben Fullajtár Andreával. Ha van valaki, aki alkalmas Greta Garbo bőrébe bújni, akkor Fullajtár mindenképpen az. De milyen alapon helyeselhetjük a színészválasztást, amikor bennünk is csak az a vízió sejlik fel a díváról, amit Hollywood kreált róla? Ismerjük a kizárólagosan mozgóképen megnyilvánuló életművét, filmérzékeny arcát, ahol minden tehetsége összpontosult, a pletykák egy részét. Egy diabolikus, nem evilági szerelmi túszejtőt, aki néha maga is belevész a játékba, aki néha elegáns királynő, néha karcos prosti, de mindig magányos, az emberekkel közösséget alig-alig vállaló dekadens. Fullajtárban is megvan a diabolikus elveszejtő tulajdonság, a nyers királynőiség is, bár az ő hódítási területe valószínűleg inkább a színház, és nem annyira a film, mint Garbo esetében.

A Pinceszínházban bemutatott Garbo-portré azonban különbözni akar az álomgyár által propagálttól. Egyfelől egy cseperedő fruskakorú leszbikus-biszexuális hajlandóságú, társadalmilag hátrányos helyzetű, műveletlen és emiatt kisebbségi komplexusokkal küzdő színiakadémistát prezentál, majd a debütáns és gyakorló filmcsillagot, akinek a legfőbb ismertetőjegye, hogy nem szűnik panaszolni cudar sztár-sorát, és kétségbe vonni saját tehetségét. Tin Andersen Axell színpadra slankított művében kevéssé látunk rá magára a vászonképes tehetségre (de egyáltalán bárminemű talentumra), esetleges magyarázatra, ami megokolná a megistenült, majd köznevesült, kiemelkedő kvalitásokkal rendelkező Greta-jelenséget. Fullajtárt éppen attól a Garbo-alakítástól fosztják meg, amire alkalmas lenne; egyetlen mondata van, ami igazán fajsúlyos, amikor felajánlja a felvételiztető bizottságnak az Aase-monológot. Helyette játszhat egy proli, nyekergő Gretát, aki a nőket kultiválja és utálja a filmezést, ez a profil viszont kevéssé áll jól neki. Nem az a baj, hogy a darab nem a publikus imázst forszírozza, hanem, hogy a szakmájában kiválóról kiválóságának tekintetében keveset tudunk meg. Persze miért ne lehetne felhasználni a filmsztár személyét arra, hogy magánéletének egy snittjéből szerelmi drámát fakasszunk - erre akármilyen anonim alany alkalmas, valamint egy jó író szükséges hozzá -, csak éppen a több mint hat évtizedes "levél-ritka" távkapcsolat nem biztos, hogy alkalmas kiindulópont. Informálisan igyekeztek a főbb szakmai fordulópontokat legalább a pálya első szakaszát illetően letudni - Csalóka Péter, Gösta Berling, Pabst Bánatos utcája anonim módon, a hollywoodi debütálás, a Mauritz Stillerrel való viszony elég jól körüljárt -, majd 1932-ben az MGM-mel való szakítópróbát követően, hazalátogatása után egyszer csak rövidre zárják mind a szakmai, mind a magánéleti szálat, és berekesztik az előadást, a hátralévő hatvan évről nem esik szó. Mimi közli Garbo 1990-es elhunytát, valamint hogy ők az utolsó évtizedeket is végiglevelezték.

Elkapkodott a befejezés vagy azért, mert elfogytak Garbo levelei és vele együtt az írónő fantáziája is elapadt, vagy mert az előadásnak nem volt dramaturgja. Levélalapú regényt egyébként is problematikus dramatizálni - menekülő útvonal kiírni, hogy asszociációs montázzsal áll szemben a néző -, a barátnők elválása után a vékonydongájú dialógusokat (arról, mennyire kényelmetlen férfiakkal hálni, hogyan kell Cabernet Sauvignon-t vedelni, no és a film alábbvalóságáról a színházzal szemben) felváltják az egymás mellett futó monológok, elsősorban is Greta beszámolói a filmes kontinensről. Mimi végszavazó szerepbe hátrál. Szandtner Anna, aki Fullajtárhoz hasonlóan nagyszerű színész, szintén feszeng a rosszul szerkesztett, kevéssé színpadra termett darabban. Míg Greta tenyeres-talpas, lompos fekete ruhás figura, Mimi jó házból való hófehér úrilány, aki mosdatlan, külvárosi kalandorszagra vágyik. Szerelmes turbékolásuk hagy némi kétséget hitelessége felől.

Fullajtár Andrea és Szantner Anna
Nem tudhatjuk, Garbo életében a Mimi Pollak-kapcsolat ténylegesen olyan meghatározó volt-e, mint ahogy azt az előadás (illetve a regény) állítja. Lehet, hogy életük végéig leveleztek egymással, de az a hatvan év, amit külön töltöttek, Garbo számára számtalan fontos szerelmi, baráti affért tartogatott, nővel, férfival egyaránt (hogy csak egy másik rajongva szeretett levelezőpartnert említsünk, Mercedes de Acostát). Félrevezető tehát ezt az ifjúkori liezont Garbo mindenkori örök love sztorijaként elkönyvelni, és felépíteni rá egy nagyregényt. Színdarabhoz nem tűnik elég jól szerkeszthetőnek az alapanyag, még akkor sem, ha mondjuk úgy adják elő, mint Gurney kétszemélyes Love letters című darabját szokták, egy közös, vagy szeparált asztalnál ülve, a publikum távolába meredve, és mégis egymáshoz beszélve a leveleken keresztül. Csakhogy Gurney darabja bravúrosan komponált riposztozás, és nagyon jól áll ezeknek az üzeneteknek, hogy nem akarják őket eljátszani, csak nevetősen vagy búsan, feszesen egymásnak lőni. Talán ha Greta és Mimi egyszerűen csak "egymásra olvasnák" a vallomásaikat, bőröndökkel feldúcolt díszlet nélkül (amelyek az otthontalanságot, az úton levést, az idősíkok közötti átjárást volnának hivatottak többszörösen aláhúzni); anélkül, hogy egymásra pillantanának, hogy egymáshoz érnének, hogy gyönge jeleneteket toldanának össze, akkor feszültséggel telibb lehetett volna a levelekbe foglalt kötődés, az a közelség, amely a másik távolsága ellenére fennáll.

Filmtörténészként hiányérzetem van Greta Garbo színésznő-lényegét illetően, színháztörténészként a jól strukturált előadás és az általam oly nagyra becsült valódi Fullajtár Andrea tekintetében. Talán csak idol-híresztelésekre éhes énem kap el elégedetten egyegy nagyokos félig informáltságot szavatoló pletyka-csokrot.

BÖRCSÖK DÓRA

 

NKA csak logo egyszines

1