Pinceszínház
"Hogy az egészet én írtam volna, és a teljes levelezés fikció volna? Mit érdekel ez titeket, emberek? Egyébként számotokra ez mindenképpen fikció."
(Jean-Jacques Rousseau az Új Héloise elé)
A szóban forgó műfajról: "A levélregény egyik trükkje, hogy többnyire dokumentumnak álcázza magát. Akkor is álcázza magát, ha valódi dokumentum. Ha már a kezünkbe vesszük, és a leveleket levélként olvassuk, mindenképp hinnünk kell az ábrázolt világ létezésében, vagy a leírt tények hitelességében - írja Forgách András nemrégiben megjelent levélregénye, a ZEHUZE kapcsán -, hiszen a szubjektivitás forrása, maga a levélíró is egy axióma: volt egy ilyen személy, létezett, tehát mindez igaz."
|
|
Tin Andersen Axell levéldokumentumokon alapuló regényének kifejezett szándéka, hogy ne a filmvászon fotogén géniuszáról szóljon, ne a férfiak bálványáról, hanem valamiféle vélt autentikus képet mutasson a magánemberről, egyetlen meghatározó kapcsolatáról, amely a színésznő ifjúkorában köttetett és egészen a haláláig tartott. Kérdés, mennyivel lesz ténylegesen gazdagabb a Garbo-képünk a regény ismeretében. Az írónő nem szerkesztett a hagyatékból dokumentatív leveleskönyvet, inkább dramatizálta, kétszólamúvá egészítette ki Garbo vallomásés beszámolófüzérét. Dialogikussá lépteti elő a monológfolyamot, s ez a változtatás látszólag alkalmassá teszi a regényt arra, hogy színpadi játék szülessen belőle.
A Pinceszínházban Szántó Erika alkalmazta színpadra Garbo és Mimi románcát, Szandtner Annával, és a címszerepben Fullajtár Andreával. Ha van valaki, aki alkalmas Greta Garbo bőrébe bújni, akkor Fullajtár mindenképpen az. De milyen alapon helyeselhetjük a színészválasztást, amikor bennünk is csak az a vízió sejlik fel a díváról, amit Hollywood kreált róla? Ismerjük a kizárólagosan mozgóképen megnyilvánuló életművét, filmérzékeny arcát, ahol minden tehetsége összpontosult, a pletykák egy részét. Egy diabolikus, nem evilági szerelmi túszejtőt, aki néha maga is belevész a játékba, aki néha elegáns királynő, néha karcos prosti, de mindig magányos, az emberekkel közösséget alig-alig vállaló dekadens. Fullajtárban is megvan a diabolikus elveszejtő tulajdonság, a nyers királynőiség is, bár az ő hódítási területe valószínűleg inkább a színház, és nem annyira a film, mint Garbo esetében.
A Pinceszínházban bemutatott Garbo-portré azonban különbözni akar az álomgyár által propagálttól. Egyfelől egy cseperedő fruskakorú leszbikus-biszexuális hajlandóságú, társadalmilag hátrányos helyzetű, műveletlen és emiatt kisebbségi komplexusokkal küzdő színiakadémistát prezentál, majd a debütáns és gyakorló filmcsillagot, akinek a legfőbb ismertetőjegye, hogy nem szűnik panaszolni cudar sztár-sorát, és kétségbe vonni saját tehetségét. Tin Andersen Axell színpadra slankított művében kevéssé látunk rá magára a vászonképes tehetségre (de egyáltalán bárminemű talentumra), esetleges magyarázatra, ami megokolná a megistenült, majd köznevesült, kiemelkedő kvalitásokkal rendelkező Greta-jelenséget. Fullajtárt éppen attól a Garbo-alakítástól fosztják meg, amire alkalmas lenne; egyetlen mondata van, ami igazán fajsúlyos, amikor felajánlja a felvételiztető bizottságnak az Aase-monológot. Helyette játszhat egy proli, nyekergő Gretát, aki a nőket kultiválja és utálja a filmezést, ez a profil viszont kevéssé áll jól neki. Nem az a baj, hogy a darab nem a publikus imázst forszírozza, hanem, hogy a szakmájában kiválóról kiválóságának tekintetében keveset tudunk meg. Persze miért ne lehetne felhasználni a filmsztár személyét arra, hogy magánéletének egy snittjéből szerelmi drámát fakasszunk - erre akármilyen anonim alany alkalmas, valamint egy jó író szükséges hozzá -, csak éppen a több mint hat évtizedes "levél-ritka" távkapcsolat nem biztos, hogy alkalmas kiindulópont. Informálisan igyekeztek a főbb szakmai fordulópontokat legalább a pálya első szakaszát illetően letudni - Csalóka Péter, Gösta Berling, Pabst Bánatos utcája anonim módon, a hollywoodi debütálás, a Mauritz Stillerrel való viszony elég jól körüljárt -, majd 1932-ben az MGM-mel való szakítópróbát követően, hazalátogatása után egyszer csak rövidre zárják mind a szakmai, mind a magánéleti szálat, és berekesztik az előadást, a hátralévő hatvan évről nem esik szó. Mimi közli Garbo 1990-es elhunytát, valamint hogy ők az utolsó évtizedeket is végiglevelezték.
Elkapkodott a befejezés vagy azért, mert elfogytak Garbo levelei és vele együtt az írónő fantáziája is elapadt, vagy mert az előadásnak nem volt dramaturgja. Levélalapú regényt egyébként is problematikus dramatizálni - menekülő útvonal kiírni, hogy asszociációs montázzsal áll szemben a néző -, a barátnők elválása után a vékonydongájú dialógusokat (arról, mennyire kényelmetlen férfiakkal hálni, hogyan kell Cabernet Sauvignon-t vedelni, no és a film alábbvalóságáról a színházzal szemben) felváltják az egymás mellett futó monológok, elsősorban is Greta beszámolói a filmes kontinensről. Mimi végszavazó szerepbe hátrál. Szandtner Anna, aki Fullajtárhoz hasonlóan nagyszerű színész, szintén feszeng a rosszul szerkesztett, kevéssé színpadra termett darabban. Míg Greta tenyeres-talpas, lompos fekete ruhás figura, Mimi jó házból való hófehér úrilány, aki mosdatlan, külvárosi kalandorszagra vágyik. Szerelmes turbékolásuk hagy némi kétséget hitelessége felől.
|
Filmtörténészként hiányérzetem van Greta Garbo színésznő-lényegét illetően, színháztörténészként a jól strukturált előadás és az általam oly nagyra becsült valódi Fullajtár Andrea tekintetében. Talán csak idol-híresztelésekre éhes énem kap el elégedetten egyegy nagyokos félig informáltságot szavatoló pletyka-csokrot.
BÖRCSÖK DÓRA