Az évfordulókat nálunk többnyire nem piros, hanem szürke vagy lila betûkkel írják a naptárba. Az ünneplõ, méltató írások gyors egymásutánban egymásra kopírozódnak, sokszor hallott tények unalmassá válnak, a jelzõk gyorsabban elhervadnak, mint a koszorúk virágai. Az ismétlés nálunk nemcsak a tudás anyja, de legnagyobbjaink lejáratásának, elkoptatásának bevált eszköze is. Volt idõ, amikor - Babits szavával élve - Petõfinek is "Csak a vak megszokás, a süket Hivatal" hozta koszorúit. Sokszor frázisokba betonozták, ingatag piedesztálra kötözték azokat, akiknek valódi arcával, eszméivel féltek szembenézni.
A Nyugat kézenfekvő "szerencséje", hogy jókor van a centenáriuma. Az ünneplő gyülekezet kezd felnőni az ünnepelthez. De javítja a megemlékezések esélyeit, hogy a századik születésnapon nem egyetlen mesterről, poétáról készülhetett síremlék, vagy blondelkeretes portré, és nem is csak egy fontos folyóirat facsimile kiadását tűzte napirendre az utókor, hanem maga az eszméltető szellemi mozgalom kerülhet megérdemelt reflektorfénybe. Kezdeményezőinek, résztvevőinek, mestereinek csoportképe eleve izgalmasabbnak, hálásabb feladatnak ígérkezett. Még az sem véletlen, hogy a legújabb kiadású magyar irodalomtörténetnek éppen a Nyugat világirodalmi távlatait taglaló fejezete előtt szerepel a Faustból választott mottó:
"Az örökség akkor igazi jog,
Ha veszed is valami hasznát,
Különben teherként nehezül az rád,
A perc azt éli fel, amit magába fog."
(Márton László fordítása)
A Nyugat ma - száz év után - is "használható" hagyomány. Nem utolsósorban azért, mert érvényes gondolatokkal és főként gyönyörűséges, élvezhető művekkel kényezteti az örökösöket. Azok idézik méltóképpen, hitelesen, akik a megőrzött értékek felmutatásán, elemzésén túl, a folyóirat szerepére és szellemiségére, a változtatás és a megújulás erkölcsi-politikai kényszerére, a különbözőképpen gondolkodó, de a közös célért összefogó írástudók alkotó vitáira irányítják a reflektorfényt. A legszebbet, a legtöbbet az mondta a Nyugatról, aki végiggondolta , mi maradna a magyar szellemi életből, a magyar irodalom történetéből, ha kihagynánk belőle a Nyugatot. Egyenes út vezetne a Szaharába... A Nyugat nélkül is lehetne huszadik századi magyar irodalomtörténetet írni, de valószínűleg nem lenne érdemes. Ez a pár száz példányban kiadott, pár ezer kortárs szellemét megmozgató folyóirat rajzolta át a század szellemi térképét. A Nyugat táborába tömörült literátorok vették fel a harcot a magyar ugarral, nyugatról áramló friss levegőt engedtek félfeudális viszonyok között megáporodott hazai légtérbe. Ennek felismerése nélkül a nyugatosok irodalma legfeljebb hagyomány lehet, nem példa.
|
|
Az előadás kezdete előtt, a modern színházi rituálé szerint a szereplők tétova jövés-menése tölti be a ridegen puritán színpadot. A Dexion- Salgó polcok fémes ridegségére emlékeztető ülőalkalmatosságok között egy fantáziátlan fehér kerti pad, mögötte egy hatalmas, erőteljesen megvilágított, az idő múlásával összhangban színét változtató vetítővászon. (Díszlet: Khell Csörsz.) Feltételezhető, hogy a semmilyen konkrét asszociáció ébresztésére nem alkalmas kép a magamfajta laikus számára kézenfekvő szerkesztőségi környezet, illetve látvány elkerülését szolgálja. Ez persze éppen úgy indokolható, mint az, hogy a tervező a hátteret meghatározó vetítővászon ürességével sem hajlandó elterelni, elvonni a figyelmet az emberi szótól. Fogadjuk el, hogy ez a különleges, alapvetően intellektuális színházi élmény csak a beszélő, verselő, vitázó emberről, művekről és gondolatokról szól. A produkció főszereplői kivétel nélkül az irodalmi panteon lakói.
A cselekmény gerincét mégsem az ő magántörténetük alkotja, hanem az általuk létrehozott, nehéz küzdelmek árán sokáig megvédett folyóirat küzdelmes története. Ha úgy tetszik - erre utal beszámolóm címe is -, a Nyugat regénye.
Az egyéni sorsokból kiragadott események - amilyen például a Hét krajcárral az irodalomba berobbanó Móricz Zsigmond íróvá avatása - szerves részét alkotják a Nyugat történetének. Talán csak a Kaffka Margit személyét és sorsát, tragikusan korai halálát megjelenítő levélrészlettel lehettünk elégedetlenek. Nem mintha a szöveg nem volna megindító. Akár helye is lenne a műsorban, ha a Kaffka-portré részeként élvezhetnénk. De kizárólagossága mégis már-már méltatlan: a Színek és évek szerzőjének, Ady harcostársának, a Nyugat szereposztásában egyedüli asszony zseninek, a folyóirat regényét, az Állomásokat közreadó prózaírónak ennél több járt volna. Az már talán csak elfogult magánvéleményem, személyes hiányérzetem, hogy a másik női poéta, Lányi Sarolta nem fért a színpadra. Annál gazdagabb, izgalmasabb a szerkesztők közelképe: egyfelől Osvát Ernőnek, Ignotusnak, de még Fenyő Miksának és Hatvanynak is kijárt az előadásban prezentált elégtétel. Az ő előtérbe állításukkal gondolataik, szerkesztői koncepciójuk kerül megfelelő megvilágításba. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a téma iránt közelebbről is érdeklődő még így is kielégítetlen marad: a viták lényegét jelentő eltérő állásfoglalások, véleménykülönbségek nem férnek két és fél órába. De örüljünk annak, hogy a szerkesztők a publicisztikai anyag és a levelek arányos szelekciójának köszönhetően olyan szellemi munícióval látták el a közönséget, amivel hajdan - és gondolom ma is - adós maradt a gimnázium. Elégtételt adtak a szerkesztők Szép Ernőnek is, amikor komolyabb arcát, súlyosabb gondolatait bízták Kerekes Évára. Nem annyira a korhűséget, a szereplők valódi viseletét, mint inkább a megemlékezés ünnepélyességét szolgálja, hogy majdnem minden szereplő - poéta, kortárs és kései utód - frakkban lép színpadra. A nők viselete is ehhez alkalmazkodik. Csakhogy ez a tudatosan prezentált elegancia gyakorta talmi kiegészítőkkel gazdagodik - vagy szegényedik?, kinek-kinek ízlése és megítélése szerint. Számomra Krúdy Gyula felgyűrt nadrágszára, Ottlik Géza kissé idétlen zöld tornacipője akkor is stílustörés, ha Izsák Lili jelmeztervező ezt a hagyományos ünnepélyesség elidegenítésének, a toalettek bizarrságát kiemelő jelzésnek, afféle vizuális idézőjelnek szánta. Móricz Zsigmondra már a frakk sem igazán illik, bár színházi bemutatóin és Simonyi Mária férjeként nyilván ezt viselte, de a frakkinget helyettesítő nagy mintás póló "üzenetét" sehogy sem sikerült megfejtenem.
De hát nem bosszankodni , hanem ünnepelni jöttünk, és ha valahol, a Nyugat szerkesztőségében már akkor is igaz lehetett, hogy "nem a ruha teszi a költőt"...
Szóljunk inkább az összeállítás dramaturgiai és gondolati eleganciájáról. Hogy Réz Pál és Várady Szabolcs remekül válogattak, Mácsai Pál szigorúan és a közönség érdeklődését végig tiszteletben tartva szelektált. Sikerült a gondosan válogatott részletekből érdekes egészet komponálni. Nem csak a Nyugat reprezentáns szerzőinek, az előadóknak és a széksorokban ülő utódoknak is gyönyörű szövegek jutottak. Babits Jónás imája a jelenlevők többségének remélhetően ismerős volt, hasznos és felemelő "ismétlés" ezen a nagyon is rendhagyó irodalomórán. De Füst Milán Karinthyról írott fájdalmas szavai - Pogány Judit érzelmekkel telített előadásában - valóban a beígért dráma nélküli drámát, a teljes értékű színházi élményt nyújtották. Része volt ebben a színházi kompozícióban az előadott szövegek műfaji változatosságának is. Radnóti naplója, Tersánszky Józsi Jenő vagy Illyés levele, Quintus paródiája nemcsak a maga helyén szerepelt, de szervesen be is illeszkedettt részként az egészbe.
|
Ahhoz, hogy a közönség ne tanrendbe iktatott, vagy akár rendhagyó irodalomórán, TIT-előadáson, hanem valóban színházban érezhesse magát, rendhagyó színészi produkciók is kellettek, vagy - megkockáztatom - kellettek volna. Ady verseit hallgatva gondolom nem csak belém hasított a fájdalom, miért nincs velünk Latinovits Zoltán. Enyhítette, vagy ellenkezőleg, még fokozta volna hiányérzetünket, ha a kompozíció csúcspontján alakja helyett legalább a hangját megidézik? A mi sok tragédiát, csalódást, veszteséget megélt, történelemhamisítással butított nemzedékünk abban szerencsésnek mondhatta magát, hogy tagjait (rajta kívül) Major Tamás, Mensáros László tanította verset hallgatni. Utódaink velük csak az értékőrző technikának hála találkozhattak. Feltételezhető, hogy ha a szereposztó rendező nem egyetlen társulatból, hanem a mai magyar színház teljes tehetségkínálatából válogathat, többen lettek volna, akik ha nem is az utolérhetetlenek rangján, szintjén, de az ő nyomdokaikba lépve tolmácsolják a klasszikus szövegeket.
Ezen az estén Mácsai Pál bizonyította, hogy ez nem lehetetlen. Kosztolányi Hajnali részegsége az ő előadásában több volt, mint okosan értelmezett, gyönyörűséggel tolmácsolt költemény. Gondok gyötörte éjszakájának elragadtatott és elragadó meglepetése volt a szemünk láttára, fülünk hallatára született felfedezés. Gálffi László igazából a Jónás imájában talált rá Babits szellemére és saját előadói talentumára, stílusára. A minden feladatra megújuló Pogány Juditon kívül most Bíró Kriszta bizonyította, hogy karakterszínésznőként megfelelő empátiával képes szereppé gazdagítani az irodalmi rangú prózát, publicisztikát. De meg kell említenünk azt is, hogy a népes csapatban olyanok is akadtak, akik bizonytalanul ingadoztak a prózába hajló versmondás és a tapsra hajtó szavalás között. Egyetlen szereplő szemére sem vethető, hogy adós maradt volna az előadott mű vagy részlet megfelelő értelmezésével, de többeknél hiányzott az az egyéniségből fakadó személyes súly, az a formátum, amit ebből az alkalomból, ebben a kompozícióban elvártunk volna. Dömötör András, Für Anikó, Csuja Imre, Kerekes Viktória hanggal igen, de szellemmel nem tudták betölteni a tágas színpadot és hatalmas nézőteret. Mácsai Pál, aki talán kezdeményezője, de legalábbis egyik szerkesztője és kétségkívül legrátermettebb előadója volt az Örkény Színház Nyugat-estjének, rendezőként ezúttal nem remekelt. Nemcsak azért, mert nem sikerült egymáshoz - szintben - közelíteni az egyéni teljesítményeket, hanem mert a tartalomhoz illően fékezett mozgás fesztelensége néhányszor stílustalanul, vagy legalábbis indokolatlanul fellazította a színpadi atmoszférát.
Nem a premieren, hanem a szakmai körökben veszélyesnek mondott, sokszor szkeptikusan értékelt második előadáson találkozhattam a Nyugat alkotóival, szellemével. De a közönségnek minden este premier, és ez az ünnepi keretek között kétszeresen is az volt. A közönség tapsában elismerés, biztatás és köszönet érződött. A fentebb kifejtett fenntartásaim sem változtatnak azon, hogy szívből megörültem, amikor azt hallottam, olvastam, hogy nem ez volt az utolsó előadás. Mácsai - nagyon helyesen - beköltözteti a század legrangosabb szerkesztőségét az Örkény Színházba. Ha magyartanár lennék, biztosan minden osztályomat elvinném a Nyugat színpadi regényéhez. Hátha kedvet kapnak a művek olvasásához és újraolvasásához.
FÖLDES ANNA