Február hava Amerikában több mint 30 éve az afroamerikaiak történelmi hónapja. "Black History Month" - ahogy 1976 óta hivatalosan nevezik az 1926-ban még "Negro History Week"-ként indított egyenjogúsági, figyelemfelkeltõ "akciósorozatot". Akkor Carter G. Woodson, emberjogi harcos és történész, az afroamerikai kultúra egyik elsõ ikonja azért kezdeményezte a feketék történelmi hetét, hogy büszkeséget ébresszen sajátjaiban, és egyúttal felhívja a figyelmet a fekete bõrû mûvészek és közéleti emberek eredményeire. Woodson február második hetét választotta, mert a mindmáig legnépszerûbb amerikai elnöknek, a rabszolgafelszabadító Abraham Lincolnnak erre az idõszakra (1809. február 12.) esik a születésnapja.
George Ferencz Conjur Womanjét a La MaMa vezetője és alapítója, Ellen Stewart felkérésére rendezte meg most, a történelmi hónap apropóján. A rabszolgaság allegorikus drámáját 1979-ben írta az a Beatrice Manley, aki színházalapítói (San Franciscó-i Actors’ Workshop) és pedagógiai tevékenysége mellett azzal is beírta magát az amerikai színjátszás történetébe, hogy 1956-ban ő játszotta el elsőként Amerikában Bertolt Brecht Kurázsi mamájának címszerepét. A misztikus fekete "varázslónő" tragikus történetét már 1983- ban is műsorra tűzte a La MaMa, szinte ugyanezzel a szereplőgárdával, de akkor még nem kimondottan a történelmi hónap alkalmából. A negyedszázaddal ezelőtti előadás szolid sikert hozott, most azonban a kritika sokkal hálásabbnak bizonyult. Ebben alighanem az is közrejátszik, hogy a címszereplő, Sheila Dabney azóta Obiedíjas (színházi Oscar), ünnepelt sztárja a kísérletező színjátszásnak. Most is ő viszi a hátán az előadást, persze nem is igazán tehet másként egy monodráma főszereplője. A darab műfaját tekintve népi folkopera. A rabszolgasors keserűségét megéneklő blueskoncert. Olyan előadás, amely méltóképpen tiszteleg a feketék történelmi hónapja előtt.
A színház legnagyobb termében, az Annexben létrehozott előadás díszlete kényelmesen elfér a helyiség egyharmadában. A színpad két részre oszlik: Sheila Dabney, a Conjur Woman piciny fakunyhóbeli konyhájára és a kétfős zenakarnak s a hangszereknek kényelmesen helyet adó térre. Az alig egyórás előadás már nyitányában is melankolikus történetet sejtet. Két zenész (Jasper McGruder - harmónika, dob és washboard, és Yukio Tsuji - akusztikus gitár) hangszerekkel a kezében bandukol komótosan a színpad felé. Folyamatosan játszanak miközben helyet foglalnak egymás mellett a délvidéki csehók világát idéző ütöttkopott padon. Operanyitány ez is, népopera nyitánya. A zene bluesos, és noha komponált műről van szó (az előadást ismertető szórólapon több zeneszerzőt feltüntetnek, így a La MaMa vezetőjét, Ellen Stewartot is), a tételek mégis inkább improvizáción alapulnak. Egyszerűségében éles kontrasztja ez azoknak a wagneri nyitányoknak, amelyek bombasztikus és magasztos eszméket énekelnek meg nagyszabású keretek között. Néhány perc fájdalomzene után a színpad másik oldalán rongyokba bugyolált, ravaszkás, de fáradt tekintetű öregasszony érkezik. Sheila Dabney "varázslónője" lehetne akár a kispesti piacok kofája is. De ő most itt nem ad-vesz, pusztán a figyelmet kéri: történetét kínálja. Meséjével azt a lelki terhet dobná le a válláról, amely alattvalói bűntudatként nyomja őt. Megpróbálta csellel átverni a rabszolgakereskedőket: fondorlattal a közeli erdő egyik fájává változtatta férjét, remélvén, hogy így elrejtheti a rabszolgakereskedők elől. Ám az erdőben egy hirtelen jött vihar és a favágók munkája elpusztítja az elvarázsolt férjet... Átverte a hatalmasságokat, lelkiismerete nyomasztja. Sírása nem rívás. Fájdalomszonáta. A költői önvallomás minden ízében folklór. Annyira, hogy szövegértés tekintetében még egy harlemi nézőben is kérdőjeleket ébreszt. Szakavatott amerikai kritikusok is talán csak ezt a túlzó akcentust említették bírálatként. Mindenesetre George Ferencz sallangmentesen feszes rendezése mellett kifejezetten remek Jun Maeda recézett, kicsorbult fasorra emlékeztető díszlete, amelyen Jeffffff Tapper világosító - a darab váltakozó hangulatának megfelelően változó - fényei tükröződnek.
Sheila Dabneynek a konyhájában, egy üveg whiskey társaságában előadott monodrámája megrendítő. Néha átpillant ugyan a zenészekre, de tekintete folyamatosan a nézőkét kémleli. Sorsa és tette eléneklése közben álmairól is szól. Azt látja a távolban, hogy egy reggel fehér emberként ébred, de könnyei feketék.
A darab záróakkordjaként a zenekar mögül feltűnik a férj (Harry Mann). Hatalmas, torz formájú, húr nélküli csellóval érkezik. Néma csönd van, de a férj folyamatosan játszik vonó nélkül is. Összetalálkoznak, de csak a szempár érintkezik. Kezüket hiába fonnák össze. A lámpák elhomályosulnak, a zene elhallgat. Egyetlen halvány fény vetül az egyedül maradt, koporsó nagyságú, árva csellóra. A tapsnál Conjur Woman könnyei Sheila Dabney fájdalmát és átélését jelzik - nem a nagy színésznők rutinzokogása ez.
W. R.
