Valamennyi fényképén nevet. Nem mosolyog, hanem teli szájjal nevet. Vagy integet. Széles, nagy mozdulattal hívja a többieket, hogy jöjjenek, tartsanak vele, meg azokkal, akik már köréje gyûltek. Ez volt a legjellemzõbb tulajdonsága. Ezért is oroztam el az egyik interjúalanytól azt a jelzõt, amelyiket a legtalálóbbnak érzem Mezei Évával kapcsolatban. Fõ foglalatossága tényleg a közösségteremtés volt. Többnyire tanult mestersége, a színház, a játék volt az ürügy, vagy valamivel szebb szóval a jogcím ehhez a tevékenységéhez. Közösséggé próbálta alakítani a társulatot, amikor hivatásos színházban mûködött, és igazi közösséggé formálta az összeverbuvált egyetemistákat, kamaszokat és gyerekeket, amikor amatõr szervezõdéseket irányított.
A kötet létrehozói szerencsére nem igyekeztek közös vélemény kialakítására bírni a megszólaltatott interjúalanyokat. A sokfelől jött, sokféle utat bejárt és sokféleképpen gondolkodó nyilatkozók egyetlen közös vonása, hogy életük egy-egy szakaszában találkoztak Mezei Évával, és ez a találkozás valamiképpen megváltoztatta az életüket. A szerencsésebbeknél ez a szakasz a gyerekkorra esett, amikor még igazán fogékonyak voltak mindarra, amit Mezei Évától érdemes volt elsajátítani.
A kötet szerkesztője, Illés Klára hét fejezetre osztja a főszereplő életpályáját (Család, ifjúság, pályakezdés - Népművelési Intézet, Néphadsereg Művészegyüttese - Egyetemi Színpad - 25. Színház - Pinceszínház - Szinkron - Gyerekjátékszín). A fejezetekben megjelölt intézmények között némelyik fontos szerepet játszott Mezei Éva és a megszólalók életében, némelyik csak egy kényszerpálya része. De a kényszerpálya állomásai és eseményei éppolyan kordokumentumok, mint azok a helyzetek, amelyekben a kötet szereplői sikeresen eljutottak az önkifejezés magas szintjére.
|
Igaza volt Müller Péter Sziáminak, aki a könyv bemutatóján azt tanácsolta, próbáljuk meg folyamatosan olvasni, mint egy regényt. Én először nem hallgattam rá, rossz szokásomhoz híven "szemezgettem" belőle, azokat vettem előre, akiket valamiért fontosabbnak, érdekesebbnek véltem. Aztán - egy napi ízlelgetés után - mégiscsak megfogadtam a mentor tanácsát, és hamarosan kiderült, hogy egy dokumentumregényt olvasok. A szeszélyes és változó színvonalú interjúk meg a látszólag ötletszerűen közbeiktatott korabeli újságcikkek összefüggő történetté kerekednek. A regény 1929. február 3-án, a főhős születésével kezdődik és 1986. október 16-án, korai és váratlan halálával ér véget. Ami a két dátum között lezajlik, az egy ember élete, tele tipikus, mármár sematikus történelmi helyzetekkel, hatásokkal, eszmékkel és eseményekkel (üldöztetés, megmenekülés, szerelem, család, marxizmus, cionizmus, fényes szelek, Nékosz, csalódás, sérelmek, örömök). Mellette pedig észrevétlenül kibontakozik előttünk az egyszeri, az összehasonlíthatatlan, legendává lett személyiség, talán azért, hogy ti olvasók - Kosztolányi szavaival - "Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló."
A kötet nagy erénye, már-már stílusa, és ha nem tudnám, hogy a véletlen műve, azt is mondanám, legrafináltabb művészi fogása az interjúk változó színvonala. Minden interjú egy-egy kettős jellemrajz: a nyilatkozóé és a nyilatkozat apropóját szolgáltató hősnőé. Sokan önmagukról beszélnek, mert sokan csak önmagukat tartják fontosnak az életben. Mások szerényen háttérbe húzódnak, és megkísérlik a lehetetlent: definiálni próbálják a Mezei Éva nevű jelenséget. Ennek a dokumentumregénynek vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves szereplői. Vannak közöttük kiváló és kevésbé kiváló elmék. A magyar szellemi élet kiválóságai, és átlagos magyar értelmiségiek. Vannak, akik lényeges vonásokat adnak hozzá a bontakozó összképhez, és vannak, akik közhelyeket fogalmaznak meg. Vannak, akik a kimondott vagy leírt szó felelősségének tudatában fontos gondolatokat közölnek másokkal. Vannak, akik jellemző helyzeteket, dokumentumértékű eseményeket idéznek fel. És vannak, akik saját sérelmeiket sorolják. Vannak, akik arról nyilatkoznak hosszan, hogy nem emlékeznek semmire. Vannak, akik semmit sem közölnek, mert már nincs is közlendőjük. Talán azért, mert útközben elveszítették azt a poggyászt, amit valamikor régen egy Mezei Éva nevezetű jelenség a csomagmegőrzőben hagyott a számukra.
A szerkesztő bölcsességét és szakértelmét dicséri, hogy "negatív" vélemények is olvashatók a kötetben. Van, aki habozás nélkül bevallja, hogy nem szerette. Ki a sajátjáétól eltérő politikai nézetei, ki a temperamentuma, ki a nyers modora miatt. Ezzel nemcsak elkerüli az ilyen típusú emlékkönyvek visszatérő hibáját, hogy modelljét makulátlanul tökéletes lénynek mutatja be, akiről mindenki könnyes szemmel, szuperlatívuszokban nyilatkozik, de a különböző véleményektől hitelesebbé és árnyaltabbá is válik az összkép. Csak a sematikus szocreál művek hősei makulátlanok és tökéletesek.
A könyv hátsó borítóján van egy fénykép. Mezei Éva gyerekekkel ül egy csónakban. A csónak jó mélyen belemerül a vízbe. Anynyira tele van, hogy ha még ketten-hárman beszállnának, biztos elsüllyedne. A csónakban ülők mégis vadul integetnek, mintha evezni hívnák a parton maradottakat. Az amatőr felvétel tökéletes összefoglalása mindannak, amit a legendává lett Mezei Éváról, a pedagógusról, a színházcsinálóról, a közösségteremtőről tudni érdemes. És akivel jó volt egy csónakban evezni.
BALOGH GÉZA
-
*AZ ÉLET TANÍTHATÓ *MEZEI ÉVA rendező, drámapedagógus szellemi öröksége Alexandra, Pécs, 2008.
