Zappe László "Túl" jó címû írásában olyan elõfeltevésekre épít, melyek félreértésekre adhatnak okot. Végkövetkeztetése is vitára ingerel, hiszen elfogadhatatlannak tartom, hogy a kamaszoknak szánt elõadásokat, ha felfedezhetõ bennük a nevelési folyamatban felhasználható, beszélgetésre alkalmat adó elem, a totális diktatúrák nevelési elveivel riogatva egyszer s mindenkorra kivonja az esztétikai megítélés körébõl. Scherer Péter alakítását annak ellenére tartja jónak, és azért ítéli "túl" jónak, mert a jövõben tárgya lehet pedagógiai beszélgetéseknek.

A félreértések valószínűleg a darab műfaji önmeghatározásával vették kezdetüket.

Kai Hensel darabja, a Klamm háborúja a szerző szándéka szerint osztályteremszínházi előadás. Bemutatásával a Kolibri Színház nem valamiféle drámapedagógiai célt fogalmaz meg - mint a cikkíró állítja -, csupán egy olyan, Németországban divatos drámai forma meghonosítására tesz kísérletet, melynek előadása valóságos helyszínhez, az osztályteremhez kötődik.

A színházi előadás osztályteremben nem drámafoglalkozás (bár kapcsolódhat hozzá az is, és ez mit sem von le az előadás értékéből, sőt!), nem tornatermekben turnézó utazószínház vagy "rendhagyó irodalomóra", de nem is dramatikus osztályfőnöki óra. Olyan előadásra utal a műfaji önmeghatározás, melyben a drámai hatást fokozza, hogy a "sűrített valóság", vagyis a fikció valódi helyszínen kerül bemutatásra. (Azért mutattuk be a darabot a Kolibri Pincében, hogy "minőségi ellenőrzésre" adjunk alkalmat mindazoknak, akik lehetővé tehetik számunkra, hogy a továbbiakban bebocsátást nyerjünk a szerző által meghatározott helyszínekre: a magyar gimnáziumok osztálytermeibe.)

Nálunk különben sem árt az óvatosság, amikor a nevelői szándékot összemossuk, felcseréljük a diktatúrák hagyományaival. Nem is olyan rég még hasonlóan argumentálták - szakmainak hirdetett érvekkel - az Arany János Színház megszüntetését Budapesten. Lényegében sztálinista hagyományként bélyegezték meg akkoriban színházi szakembereink a gyerekszínházat mint műfajt, és azzal biztattak mindenkit, hogy az önálló gyerekszínház bezárását követően majd a többi színház veszi át szerepkörét a jövendő színházi nézők nevelésében. (Mintha ez lenne egy valódi gyerekszínház legfontosabb funkciója!) Ez a tézis nem lett volna igazolható, ha színházi szakembereinknek minimális ismeretei vannak az akkori, nyugati világban általánosan elfogadott és országonként sokféle módon támogatott gyermekszínházi gyakorlatról, melyben nem zárták ki, sőt egymást erősítették az esztétikai, pedagógiai és szociológiai preferenciák. Sajnos nem voltak...

De ma már hivatalosan is Európában élünk, többé nem hivatkozhatunk információhiányra, nem állíthatunk olyasmit, amire a világ minden pontján - így hazánkban is - bőségesen találhatunk cáfolatot. Ma már - megismerve sokféle világszínházi gyerekelőadást - nem kéne feltétlenül nagyot ütni a szocialista hagyományokon, a pedagógiai szándék "ördögpatáját" leleplezve egy színházi szakembernek, ha nevelői szándékot sejdít egy előadásban. Európában a kommersz gyerekelőadásokat (vö. "karácsonyi gyermekszínház") helyezik esztétikai megítélésen kívülre az elemzők, ugyanakkor fontosnak tartják, hogy a gyerek- és ifjúsági előadások alkotói tisztázzák viszonyukat a célzott közönséggel.

Gimnazistáknak játszani igazi színházi feladat. Ugyanúgy, mint gyerekeknek, csecsemőknek, felnőtteknek vagy a nyugdíjasoknak. Hogy a korosztályok sajátosságainak figyelembevétele egyben művészeten kívülivé is tenne egy előadást, ez ellen tiltakozom. Egyik korosztály sem alsóbb- vagy felsőbbrendű, még akkor sem, ha különböző társadalmi figyelem és megbecsülés övezi is a különféle korosztályokhoz kapcsolódó művészeti munka megítélését.

Felnőttként nehéz megérteni, hogy létezhet más nézőpont is, mint a sajátunké. Gyakran ez akadályoz bennünket abban is, hogy saját gyerekeink problémáihoz közelebb kerüljünk. Ebben a megértésben segít minket - akár szülő, akár pedagógus, akár művész, akár színikritikus az ember - a modern gyerekszínház.

A "szocialista gyerekszínház" szándéka szerint nevelt, megbélyegezte az eltérőt, a dekadenciát és a devianciát, tévedhetetlenül megmutatta a kivezető utat, formálta a szocialista embertípust, s meséikben a szegények mindig és nagyon legyőzték a gazdagokat. A felnőtteknek szóló előadásokon is számon kérték akkoriban a nevelő szándékot, nem csoda, ha ennyi év távlatából is jól esik elhatárolódni a színházi agymosás diktatúrát szolgáló formajegyeitől. Ha meg akarjuk haladni ezt a kort, valóban száműzni kell színházainkból a jobbító szándékot, a nevelést, a nézők iránti felelősséget mint idejétmúlt, művészetellenes kacatot? Hiba volna a fürdővízzel a gyereket is kiönteni! Mint ahogy hiba felnőttként nem tudomást venni a fiatalabb korosztályok tényleges, mindennapi problémáiról és a fiatalokról mint közönségről.

A modern gyerekszínházi megközelítés az őszinte, már-már kíméletlen kérdésfeltevésekben érhető leginkább tetten. A "kivezető utat" könnyebben találják meg azok a fiatalok, akiknek mi, felnőttek segítünk feltárni - kendőzetlen őszinteséggel, de mindig mély megértéssel problémáik iránt - gondjaikat, akár Hamletet, akár Klamm háborúját játszunk nekik. A "problémás" darabok autonóm személyiséget építenek, a kommerszek: kiszolgáltatott fogyasztót. A problémákra fókuszálás az igazán kamaszoknak szóló darabok sajátossága, és nem "szocialista csökevény". Nem tesz "prakticistává" egy darabot, ha számot vet célközönségének életkori sajátosságaival, és "nem vonja ki az esztétikai lényeget" az előadásból, ha egy-egy problémát felnagyít az alkotó, csupán azért, hogy közelebb kerüljön azokhoz, akiknek szánta az előadást.

Furcsamód a felnőttek nézőként is nyernek azzal, ha legalább egy előadás idejére el tudják fogadni a csecsemők, gyerekek vagy az ifjak sajátos világlátását. Az ilyen felnőtt néző lelkileg is közelebb kerül nézőtéren ülő rokonaihoz, vagy a rábízott gyerekekhez. Az együttes színházlátogatás után a gyerekek is más szemmel néznek a társaságukban lévő felnőttekre. Higgyék el: megéri egyszer kipróbálni, mert a közös élmény minden résztvevőt gazdagabbá tesz!

A Klamm háborúja mást jelent az ötven év fölötti nézőknek a színházban, és mást a fiataloknak az iskolákban, saját, mindennapi környezetükben. Hogy előadásunkat nézve mindkét olvasat érvényes lehet, az valóban a hiteles színészi alakításnak köszönhető. Ötven fölött iszonyodva nézzük, és hajlamosak vagyunk egy "sátáni hipokritának", "egy pályatévesztett minidiktátornak" látni Klamm tanár urat. A diákok ezzel szemben annak az embernek a tragédiáját látják esetében, akivel bármelyik nap találkozhatnak, akár saját osztályukban is. Egyik megközelítés kizárná a másikat? Nem hiszem.

Remélem jól érthető, hogy nem a kritika értékelésével, csupán néhány, sok éve még axiómának gondolt, de mára vitathatóvá vált alapvetés újragondolására szeretnék biztatni mindenkit írásommal. Zappe László személyében ezúttal olyan kritikussal vitatkozom, aki sok pályatársától eltérően rendszeresen és őszinte érdeklődéssel ír gyerekelőadásokról. Nem szeretném elvenni a kedvét. Ellenkezőleg.

NOVÁK JÁNOS