Frankl Alionától kaptam anno egy CD-t e kötet tervezett anyagával, és kaptam egy listát, mely alapján a CD-n el kellett volna igazodnom, de a számítógép közbeszólt, s egy elég sajátos rendben játszotta le nekem a képeket, nem boltonként és nem mesterségenként. Összevissza, ha létezik ilyesmi.

Eleinte zavart, azután ez, a digitális logika titkos rendje lett a valódi sorrend, az esetlegesség lett a rend. Mindenesetre - mint amikor újravágnak egy filmet s befűzik megint - az imigyen átkevert képek között azonnal viszonyok teremtődtek, együttállások és feszültségek keletkeztek, az új sorrend egymásba mosta, összevonta a különféle céheket és professziókat, elfedett és megmutatott, átértelmezett és újraértelmezett.

E nagyszerű, szeretetpontos fényképek bármilyen konstellációban ugyanazt mondják, sugallják, közvetítik, persze hogy mit, az, műalkotásokról lévén szó, legföljebb csak körülírható. A dolgozó emberről szólnak, mondom, magamnak is váratlanul, s nézem aztán ezt a szegény, szétkoptatott frázist, amit talán életemben nem írtam le így. Nézegetem, forgatom, végül mégse húzom ki. Ahhoz, hogy egyszer majd kilógják magukat a szavak, kell őket néha használni, nem? Épp a legkopottabbak a leghálásabbak. Az ember pedig tényleg dolgoztában ember. Föltéve, ha a munka nem robot, nem kapszli-kapdosás, hanem értelmes emberi tevékenység. Létrehozás, kézművelés, alkotás. Fogaskeréké, paplané, alvóbabáé, ebből a szempontból mindegy.

Noha a tematikából következően az egész kollekció mögött ott a nosztalgia, a szomorúság, a rezignált tűnődés (hogy vajon Szabó Adorján "Csík-Rend" Divatszabó tábláját, például, mikor öntik el végképp a kínai konfekció habjai), mégis, sokkal inkább jókedv, fatális életöröm, munkaöröm dereng fel ezeken a fotókon. Frankl Aliona attól jó művész, hogy észreveszi, hagyja, megmutatja ezt a, nem mondom, kissé őszi jókedvet, fázós derűt, hogy hát azért ez a dolog, múlt ide vagy oda, még mind van, ha málltában, ha roskadtában, de megfogható, lefényképezhető. Nem romlás, nem lecsúszás - lassú lejárás legföljebb, ami nem ugyanaz.

A céhesség, a kézművesség, a ritkaság örömét érzem e képeken, annak nyugalmát, finitizmusát, hogy valaki ott ül az elődök műhelyében, mintegy önmaga hagyományában, múltjában, tán kislánykorában szebben csillogtak a tükrök, a szekrények, a kencés tégelyek, a búrák, de akkor is identikus. Ez az élete. Méghozzá egy teljes élet, egy teljes, kerek világ - a megélhetésről, a "viszonyokról" ne beszéljünk, hisz ez itt nem megélhetési kérdés, másról van szó. Arról, hogy fogaskereket, órát, babát, inget, csillárt, családfát, kódexet, flódnit, kitűzőt, paplant, kalapot, szódát, lovaglócsizmát, ezer satöbbit készíteni, amiképpen hajózni, necesse est.

Nem tudom eldönteni, hogy Frankl Aliona inkább tárgyakat fényképez emberrel az előtérben, avagy embereket a tárgyaik, a gépeik, az anyagaik között. Tán el se dönthető, tán ez a jellegzetes szimbiózis a lényeg, ahogy összecsiszolódik ember és mestersége. Elnézem az órást, és azt mondom, igen, ilyen és csak ilyen egy órásmester, nézem a fodrászt, a paplanost, a lakatost, a jelvényest, a nippművészet ifjú mesterét, azaz a porcelánrestaurátort, a fényképésznőt, bizony, mindannyian azonosak a mesterségükkel, a térrel, ahol dolgoznak.

Pincék, bolthajtások, apró üzlethelyiségek, aztán tágas terek, sufnik és jól belakott, friss műhelyek. Anyagok szaga, olajoké, papíroké, vasaké, nem sorolom. Tárgyak, kellékek, dolgok tömege, az a finom, organikus rendetlenség, ami nélkül nem műhely a műhely. Még a neonok cirpegését is hallom, legyen odakint májusi este vagy zörgő októbervég, úsznak ezek a műhelyek az ipari neonfényben, a félmúltban, ki mondaná, hogy nem tűnnek el idővel, de a tanulságuk szájbarágás és handabandázás nélkül itt marad. S itt maradnak a gépek, e szorgos kisipari élőlények, okos, átlátható emberi masinák. Némelyikről fogalmam sincs, mire szolgál, ha szolgál még, de lelkük van, csillog a szemük, egy Singer-varrógép értelmes szeme, egy csizmavarrógépé visszanéz, ha nézem. Tán ezzel kellett volna kezdeni, a gépek enumerációjával, ahogy bezörögnek például a szikvízgépek, mint nagy, földöntúli állatok, szódaosaurusok a Ferencvárosban.

És még nem beszéltem a kéziszerszámok gyönyörűségéről, titokzatos derelyeszaggatószerű, fanyelű holmik a falikampókon, öreg vasak, öreg nyelek, tán némelyiknek célját se tudja immár a tulajdonosuk. S e szerszámok közt, mintegy szerszámként maga is, egy pici feszület, tovább antropomorfizálva azt, ami amúgy is mélyen, tenyérmélyen emberi.

Nézem a kivágott újságfényképeket a fodrászműhely falán, megannyi szűzmáriadauer, bámulom a fogaskerék-készítő mállott tábláját, vagy a babakészítőt, ahogy elkezd a babáira hasonlítani, ahogy fölveszi mosolyukat, az arctartásukat. Külön szeretem Nagy Lajos világvégi, szürreális lakatosműhelyét az őszben, a zörgő avarban, hallom is a zörgést, igen, fekete-fehérben hallom, csak zavarna, ha színes volna, a szín elvonná a figyelmemet a színességről - legyen az bármilyen "élethű", fotóban máig kevésbé érdekel a festmény. A fekete-fehér fegyelmez, arányosságra, alázatra int, s beindítja a képzeletet. Hiányt kelt, s elhiteti, hogy ezt a hiányt nekem kell nézőként, alkalmi alkotótársként kitöltenem.

Megannyi tiszta, érett "fotó-vers", nem érzelmes nagylírák, inkább finom, tárgyilagos, kireszelt etűdök, az aranycipő cigarettával, mint valami magányembléma, köréje egész tragikokuplé írható, aztán a sámfák tánca, s a lovaglócsizmák, melyeknek lelkük, egyéniségük van, már akkor is, mielőtt bárki hordaná őket, hordaná és a saját lábához törné. Igen, a tárgyak lelke. A saját CD-lemezemen úgy kavarognak Frankl Aliona motívumai, mintha egy Mándy-novella darabkái, múltidéző, elveszett mesterségek, melyek, íme, most őrződnek meg éppen, s változnak művészetté.

PARTI NAGY LAJOS

Elhangzott a Nessim Galériában megnyíló Pestiek és égiek című kiállításon, mely egyben a Múltidéző mesterségek című kötet bemutatója is volt. Frankl Aliona: Múltidéző mesterségek (Pleno Editio) című kötetét Eperjes Ágnes tervezte, az angol fordítás Rónay Eszteré.

 

NKA csak logo egyszines

1