Palatinus Kiadó

Cseh Tamással kapcsolatban mindenkinek van minimum egy, de valószínû, hogy annál azért jóval több nagy élménye. Az én elsõ és mindmáig feledhetetlen emlékem, és ezzel talán nem haragítok magamra senkit, nem közvetlenül az õ személyéhez, valamely koncertjéhez kapcsolódik, hanem a fõiskolai barátaimhoz, akik egy sörözés vagy borozás, fene emlékszik már, mi volt, tehát egy ivászat hajnalán, szemerkélõ esõben, a néptelen utcán kórusban énekelték, mit énekelték, ordították, teli torokból, és meglehet, hamis hangon, ám szívbõl József Attila verseit, a Cseh Tamás-dalokkal felváltva.

A Tiszta szívvelt a Budapest, a Tudod, hogy nincs bocsánatot A hatvanas évek követte, szép, szomorú virradat. Nem tagadom, kívülállónak éreztem magam ebben a helyzetben, hiszen ekkor még nem hallgattam Cseh Tamást (arról most nem is beszélve, hogy verseket - hiába voltam magyar szakos - a legritkább esetben, körülbelül az ötvenedik olvasás után tudok csak pontosan megjegyezni), volt bennem valami sznobság, igen, sznobság, tulajdonképpen nem szólnak semmiről ezek a dalok, "csak" a hétköznapi, ócska, szaros életünkről, minek ez nekem most, az ezredforduló tájékán. Nem tudom, mi történt aztán, nem vagyok pszichológus, de jött valami nagy fordulat, és rákattantam a Cseh Tamás-dalokra, legalábbis a Levél nővéremnek című albumra, és - talán ez a legviccesebb az egészben - mintha éppen azt szerettem volna meg bennük, hogy tulajdonképpen nem szólnak semmiről, csak a hétköznapi, ócska, szaros életünkről. A már említettek mellett a Presszó, a Jutalomosztás, a Tanulmányi kirándulás, a Költözködés (egy ismerősöm, amikor hat év együttlét után elhagyta a barátnője, ezt a dalt hallgatta meg utoljára vele közösen, a bőröndök, hátizsákok már összepakolva, a lakás félig kifosztva, csak az autót várták, a háttérből meg szólt a Költözködés...), és még sorolhatnám a többit, szentek lettek számomra, de valahogy azért mindig éreztem, hogy vannak, és sokan, akikhez közelebb áll ez a - merjünk patetikusak lenni - "költészet", vannak, akik jóval többet tudnak Bereményi Géza dalszövegeiről. Mindösszesen egyszer mentem el Cseh Tamás-koncertre a Bárka Színházba, ott is jött ez az outsider-érzés, hiszen rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy itt mindenki fejből tudja az összes dalt, csak én nem, akinek ráadásul minden második opus új volt. Ezeknél az ismeretlen daloknál még nevettem is a megfelelő helyeken ("azok, akik kevésbé boldogok, csak a megfelelő helyen nevetnek, ott, ahol kell"), amivel végképp lelepleztem magam a körülöttem ülők közt, hogy úgymond új fiú vagyok, furcsállkodva mértek végig - persze, ők már ezerszer lepergették magukban ezeket a nótákat, minek is röhögtek volna úgy, mint én, és eleve sem tűntek vidámnak, inkább olyan szép, szomorú embereknek ("szép volt, mert boldogtalan volt. Mert mindig szebbek a boldogtalanok. Bár az se állítható, hogy a boldogság csúfít."). Szóval Cseh Tamással kapcsolatban mindenkinek van minimum egy, de valószínű, hogy annál azért jóval több nagy élménye. Eszembe jut még az a srác a Művészetek Völgyéből (csak hallomásból ismerem a történetet), aki az összes Bereményi Géza-Cseh Tamás-szerzeményt le tudta játszani, s a legenda szerint, ha jól emlékszem, egy olyat is, amit maga a szerző sem.

Cseh Tamás tehát majd’ mindenkinek jelent valamit, és nem is keveset, majd’ mindenkiben megmozgat valamit, ily módon felesleges is lenne indokot, aktualitást keresni (még ha a beszélgetések rohamtempójú felvételében az "interjúalany" betegsége valószínűleg döntő szerepet játszott is), miért "kellett" megszületnie ennek a gazdag és elsőrangú képanyaggal, továbbá életrajzzal, név- és címmutatóval ellátott, keménytáblás könyvnek (melyből külön ki kell emelni Bereményi Géza és Cseh Tamás egymásnak írott cetlijeit, üzeneteit a 136-137. oldalon), miért várták oly sokan. A népszerű gitáros-énekes beszélgetőtársa a rendező, dramaturg, kritikus és ki tudja, még mennyi mindennel foglalkozó Bérczes László volt. ("...nincs egy olyan meghatározott alkotótevékenység, amelyikhez pontosan passzolok. Ezért aztán, nagyképűen fogalmazva a műfajom én magam [Bérczes László] vagyok.") Bérczes kis hazánk (egyik) legjobb színházi "riportere", aki számos interjú és interjúkötet szerzője (A mezsgyén, valamint a Paál Istvánnal készített A végnek végéig, a Székely körvasút Tompa Miklóssal és a Talált ember Kovács Lajossal), s akinek mintha mindenki megnyílna. Cseh Tamás és Bérczes László mindketten a Bárka Színház tagjai, de ami ennél sokkal fontosabb a kötet szempontjából: húszegynéhány éve ismerik egymást, barátok.

Az alapfelállás tehát az, hogy két, egymást jól ismerő ember beszélget. Ez persze még hátrány is lehetne: kimaradhatnának olyan események, amelyeket ők ketten már ezerszer átrágtak, vagy a közöttük lévő baráti viszony révén a tükör torzíthatna is. Alakulhatott volna úgy is, hogy a könyv csak a szép, nemes dolgokra való emlékezés terepéül szolgál, csábíthatta volna erre a beszélgetőket az énekes rákbetegsége is. Természetesen és szerencsére azonban nem ez történt: a régi ismeretség inkább előnyére válik a kötetnek, melynek létrehozói nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy egy életet a lehető legteljesebben, apró árnyalataiban is megragadva, s az összefüggéseket (és a negatívumokat) is láttatva mutassanak be. Előny az ismeretség, mondom, mert a megjelentetett szöveg arról tanúskodik, hogy ahol Cseh Tamás nem emlékszik, ott Bérczes több esetben igen, és ezzel tovább tudja görgetni a különben szükségképpen elakadó diskurzust, s kettejük közös tudása révén sok olyan tényre derül fény, amire egyoldalú ismeretség esetén esély sem lenne. Nem szólva arról, hogy Bérczes - a barát pozíciójából - ellent is mond, ha nagyon kell, és rá tud világítani olyasfajta összefüggésekre, amelyeket esetleg maga Cseh Tamás sem fedezne fel. A kérdező előismeretek birtokában van, de - ismét csak szerencsére - nincsenek prekoncepciói a válaszoló életével kapcsolatban, hagyja őt emlékezni.

Nem mintha emlékezni olyan könnyű és egyszerű lenne, erre utal Cseh Tamás számtalan elbizonytalanodása ("félek, csődöt mond az emlékezetem" - 156.; "Talán így volt." - 87.). Az emberi agy eleve nem raktároz el mindent, felborulhat a kronologikus sorrend ("szita az agyam, nem emlékszem, mi mikor történt" - 79.) és nem marad meg az összes részlet ("bizonyos részletekre nem emlékszem pontosan" - 157.), sőt, még amit megtart, azt sem feltétlenül az eredeti formájában, hanem szubjektíven ("Bármit mondok, pontatlan, mert csak az én szemszögemből mutatkozik..." - 253.), vagy továbbírva ("Elég rossz az emlékezetem, valószínűleg színezek is dolgokat, ez menthetetlenül így lesz az egész könyvben..." - 62.), a legendákat a valósággal kibogozhatatlanul összeszőve. E probléma tematizálásától aztán olyanná lesz a könyv, mintha kortárs szépirodalmat olvasnánk, hiszen a mai irodalom egyik fontos témája az emlékezetről való beszéd (mint ami torzíthat, hazudhat, ami lehet szubjektív, részleges, ami a saját identitás megkonstruálásában fontos szerepet játszik stb.). Egy másik szempontból is ilyen érzésem támadt: az előre- és visszautalások s az anekdotaszerű, frappánsan lezárt történetek a szépliteratúra irányába is megnyitják a szöveget, miközben legfőképp arra utalnak, hogy a kötet anyagának összeállítását és megjelenését nagy figyelemmel, műgonddal végzett, kreatív munka előzte meg. Bár az emlékezet a fő terepe a könyvnek, a fejezetek a legtöbb esetben a mából indulnak ki és/vagy oda érkeznek vissza (az első 20 fejezet anyaga 2006 szeptemberében és októberében, az utóirat 2007 júniusában került diktafonra). Ily módon folyton reflektálódik, mi az az élethelyzet, ahonnan "kibeszél" a kérdezett. A gitáros-énekes betegsége és hétköznapjai képezik a munka egyik szintjét, erre rakódnak rá az emlékek. A múlt és a jelen egymással összefonódva jelenik meg, a múlt különböző szintjei úgyszintén. Az emlékezet szabadon áramlik egyik eseményről és időpontról a másikra.

A Cseh Tamáséhoz hasonlóan kiemelkedő életpályát befutott embereket kivételes egyéniségekként szokás bemutatni - a beszélgetőkönyv e tekintetben az olvasóra bízza a döntést, nem szabja meg, mit gondoljon a "hősről". "Tamás, nem olyan ember, mint más" (24., 51.) - így gúnyolták gyerekkorában a falujában, Tordason, meséli Cseh Tamás. Nos, a könyvlapok tanúsága szerint éppen olyan és egészen másmilyen, mint a többi ember. Nagy erénye Bérczes László kötetének, hogy a beszélőt egyszerre láthatjuk benne átlagembernek, valamint kivételes tehetségű és sorsú művésznek. Hiszen hogy ne tartanánk valakit hétköznapinak, amikor a rejtvényfejtés, a számítógépes játék a szenvedélye, és már-már rendmániásnak mutatkozik ("a napok, évek zömmel hétköznapok, és nincs művészet" - 263.). És hogy ne tartanánk őt különlegesnek, elég, ha a több évtizedes múltra visszatekintő, általa szervezett indiántáborokra, a Bereményivel való - ha akarjuk, sorsszerű - találkozására, vagy arra gondolunk, milyen kivételes erővel tud hatni a hallgatóságára. ("...két ember összetalálkozott [Bereményi és Cseh], a Jóisten összeterelt bennünket, miért ne, tervei voltak velünk, ez volt a terv, és engedte végigcsinálni, és segített, mindig segített. Tudom, hogy ő csinálta, nem én. Ezt ember nem tudja így megcsinálni. [...] Fogja a kezemet, és enged a vízen járni, néha másfél órán át." - 120.)

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Cseh Tamás életét a születéstől 2007-ig bebarangolva számtalan téma kerül szóba: a zenélés, az indiános "játék" és a család szentháromsága, a rokonság, Bereményi Géza, az alkohol, a társasági élet, a nők, a lovaglás, a művészetek, a házimunka, a hit, és a dalok megszületésének műhelytitkai. És persze filozofikusabb dolgok is: játék és valóság viszonya (legyen szó akár az indiánokról, az éneklésről vagy a színházról), a halál, az élet értelme és a sors - az olvasó joggal érezheti, valóban teljes képet kapott egy életről, egy gondolkodásmódról.

A könyv ezzel a Cseh Tamás-mondattal indul: "Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben...", és bár a betegség és a halál meglehetős gyakorisággal kerül szóba, de nem az önsajnálat szintjén, hanem a maga természetességében. Komolyság és humor keveredik Bérczes László munkájában, így az nem patetikus, és nem a problémákat asztal alá söprő beszélgetések gyűjteménye. Nem véletlenül "beszélgetőkönyv" a kötet műfaji megjelölése, hiszen nem mindig Bérczes kérdez és Cseh Tamás válaszol, olykor megfordul a szituáció - s ezek is igazán izgalmas pillanatok, hiszen ekkor az eddig háttérbe húzódó "szereplőről" tudhatunk meg új és új információkat. A szöveg láttatni engedi az ő magánéletét is, de kettejük kapcsolatát, sorsuk hasonlóságát és különbözőségét is. Hol magától kezd el vallani a "kérdező", hol a másik fél invitálására, de úgy, hogy saját vallomásainak a jelenléte soha nem tolakodó a kötetben.

Míg Bérczes a maratonfutásra, Cseh Tamás a rák leküzdésére készül 2006 őszén - s mint a 21. fejezetből, a 2007. júniusi keltezésű Utóiratból megtudjuk, mindketten túlélték a feladatot.

DARVASI FERENC