A számok impozánsak: a versenyprogramba került 18 játékfilm (amelyeket közel negyvenbõl választott ki az elõzsûri), 33 dokumentumfilm, 36 kísérleti és kisjátékfilm, 13 tudományos és ismeretterjesztõ. A tavalyi Szemle óta filmjeink mintegy kétszázszor vettek részt nemzetközi megmérettetésen, 80 díjat vagy elismerést nyertek el. Bár a két évvel ezelõtti nézõcsúcshoz képest majdnem egymillióval kevesebb itthoni nézõje volt a magyar filmeknek, úgy tûnik, az idei Filmszemle újból felpezsdítette a törzsközönséget: 29 ezer jegyet adtak el, és nem gyõzték beiktatni a pótelõadásokat. A külföldi érdeklõdés is több mint biztató, közel 30 ország filmes szakemberei jelezték részvételüket.

És mégis... Már a Szemle kezdete előtt néhány disszonáns mozzanat zavarta meg az örömteli várakozást. Az Erasmus-díjjal frissen kitüntetett Forgács Péter nehezményezte például, hogy Saját halál című művét a "kísérleti“ kategóriába sorolták, amely hazai viszonylatban nem egyenértékű a játékfilmmel. Való igaz, Forgács minden filmje sajátos, senki mással és semmilyen más irányzattal nem rokonítható, és egyediségével is gazdagítja nem csupán a magyar, hanem az egyetemes filmművészetet. De ha ebben az esetben ragaszkodunk a hagyományos kategóriákhoz, miért nem vagyunk konzekvensek, hiszen Fliegauf Benedek Tejútja is nehezen értelmezhető játékfilmként, még ha Locarnóban Arany Leopárddal díjazták is. Még abszurdabb, ami Tarr Béla filmje körül zajlott. Arra hivatkozva, hogy a 120 perces alkotás vetítési ideje szétfeszítené az amúgy is túlzsúfolt nyitóprogramot, az idei Filmszemle ünnepélyes megnyitójáról éppenséggel a film hiányzott. Kis magyar abszurd. És az nem képtelenség, hogy az éves seregszemlén éppen az az alkotás nem kap helyet, amelyet meghívtak a 2007-es cannes-i fesztiválra a magyar film 19 éves fájdalmas mellőzése után? Azóta 35 fesztiválon vetítették, Tarr Béla nevét jegyzik a világ filmművészetében. Miért, hogy a kicsinyesség és a provincializmus ürömcseppjei kivédhetetlenül megkeserítik örömeinket, és a gyanú árnyéka vetül mindenre? 18 játékfilm között 14 díjat osztott ki a zsűri. Nem sok ez egy kicsit? Tudom, hogy a filmkészítés csapatmunka, és sok résztevékenység harmóniájából születnek a jó művek, de itt és most mintha egyikmásik esetben nem az egyetlen érvényesként elfogadható esztétikai érték szempontja érvényesült volna.

Delta

Rosszkedvű filmek

Vallomásos filmet készített Hajdu Szabolcs, és nagyon rosszkedvű filmet. Pedig azon ritka rendezők közé tartozik, akiknek hűséges rajongói vannak, akiknek tehetségét a szakma elismeri - a Fehér tenyérrel jelentős közönségsikert is aratott. Mostani filmje, az Offffff Hollywood mégis a nehézségekről szól, de nem az alkotás létrehozásával együttjáró termékeny gyötrelemről - hiszen a filmbéli rendező (Török-Illyés Orsolya) éppen új műve bemutatójára készül -, hanem azokról a méltatlan körülményekről, amelyek ellenében a filmet mégis leforgatták. (Hogy milyenre sikeredett, arról ironikusan szó sem esik!) A nagy nap történései, az esti bemutatóra készülődés nyűgös velejárói: az irigység motiválta rádióriporter faragatlan bunkósága, a producer pénzszerzési cinizmusa, a fizetésképtelen gyártásvezető átlátszó hazugságai, egy a bemutatóra érkezett jámbor vidéki színész, akit elfelejtettek értesíteni, hogy valamennyi jelenetből kivágták a végső változatban, a rendezőnő férjének agresszióba torkolló, infantilis sértődöttsége, amely magánéletük válságát is kirobbantja. Az önzésről, az elvtelen nyomulásról, a gátlástalanságról és megalázó kiszolgáltatottságról szóló epizódok füzérét két jól szerkesztett képsor keretezi: a rendezőnő jó ritmusú reggeli kocogása, és az ünnepnek remélt, ámde kaotikus végkifejletet eredményezett estét követő, ziháló rohanás, csak el innen, kifutni ebből az elviselhetetlen világból.

A közember számára a művészvilág kulisszatitkaihoz hasonlóan rejtélyes és titokzatos a tőzsde működése, és az ott dolgozó brókerek munkája. Török Ferenc Overnightja címével is egy jellegzetes tőzsdei manővert jelez, a földrészek közötti időeltolódásra épülő pénzügyi tranzakciót. A virtuális térben zajló ügyletek rizikója hús-vér emberek karrierjét, egzisztenciáját, sorsát befolyásolhatja. Jelen esetben a mind ez ideig nagyon sikeres, a kockázatos műveletektől sem idegenkedő Vas Péter (Bodó Viktor alakítása) kerül igen nehéz helyzetbe, mert egy korábbi, talán nem is teljesen legális húzása következtében most záros határidőn belül kell tetemes összeget visszautalnia a cég fontos ügyfelének. Vas Péter tehát az időeltolódásra játszik, vagyis a jól bevált "versenyfutás az idővel“ dramaturgia szervezi a történéseket. Számtalan jeles és érdektelen film épül erre az eljárásra. Nem is ez a baj, az Overnightot is működteti a dramaturgiai apparátus, még egy slusszpoénra is futja, de a cselekmény közege túlságosan steril, a cég munkatársai inkább figurák, mint személyiségek. Érződik, hogy Török Ferenc sok információt megszerzett, hogy alaposan tanulmányozta ezt a világot, mert valóban érdekli, de nem élte meg, annyit tud róla, ami kívülről tudható. Hűvös érdeklődéssel nézzük a meglehetős profizmussal elkészített művet (az elnagyolt megoldásokat sajnáljuk), de - Hemingway metaforájával - a jéghegy csúcsa alatti láthatatlan tömb, a tudás és tapasztalat hiánya a befogadóban is némi hiányérzetet okoz. Ezért maradt ez a film fordulatos brókertörténet, és nem mélyülhetett egzisztenciális drámává, amit a rendező egy régebbi interjúban célként megfogalmazott. (Az alkotók közül Hujber Balázs látványtervezői díjat kapott.)

A Zuhanórepülés (rendezője Novák Erik) minden képsora mögött ott lüktet a sűrű dráma, az átélt és infernális lét. Forgatókönyvírója, Nagy Viktor egykor egyetemi tanulmányait félbeszakítva vetette bele magát az éjszakai életbe: ital, drog, dílerkedés, börtön, mígnem a hetedik emeletről kizuhanva, 23 műtét után, tolókocsihoz kötve rátalált az írói munkára. Iszonyatosan erős felütéssel indul a film: brutális megerőszakolás a börtöncellában, majd verekedés életre-halálra. Nem csoda, hogy a továbbiakban nem tudják az alkotók ezen a hőfokon folytatni, de az nagy kár, hogy a szabadult fiatal díler (Nagy Zsolt játssza kiválóan) további sorsának bemutatása nem kellő ritmusban történik. A film a közepe táján indokolatlanul lelassul, hogy aztán alig követhető fordulatokkal rohanjon a végkifejletig. Jól motivált szereplők, félelmetes gengszterek és részben áldozat, részben cinkos szépséges lányok népesítik be a pesti alvilág életszerűen megjelenített helyszíneit.

Tejút

Börtönfilm Ragályi Elemér a legjobb rendezés díjával elismert alkotása, a Nincs kegyelem is, de műfajában, hangvételében merőben különbözik. Valódi történetet dolgoz fel fikciós eszközökkel, az ártatlanul elítélt, majd szabadulása után öngyilkosságot elkövetett Pusoma Dénes tragikus sorsát. A film nyelve sajátosan váltogatja a dokumentarista képeket és az álomjelenetek vízióit, az erőteljes vizuális effektek árulják el, hogy a rendező eredendően az egyik legjobb magyar operatőr. A mű fájdalmas mementó minden ártatlan, főleg az előítéletek áldozatává vált emberért, de inkább az alkotói szándék tiszteletre méltó volta, mint a némileg egyenetlen megformálás okán.

Nyugalom

Mintha a romatémát illetően két sztereotípia kezdene meghonosodni filmjeinkben. A többnyire szociális töltetű melodramikus feldolgozások mellett (Nincs kegyelem, Dallas Pashamende) megjelentek a cigányság külsőségeinek hangsúlyozottan pittoreszk, olykor bántóan primitívre vett komikus epizódjai, nemegyszer szervetlen betétként (Szőke kóla, Kalandorok, Megy a gőzös). A tavaly bemutatott, de a forgalmazásban értékeihez képest jóval kevesebb figyelmet kapott Boldog új élet talán az egyetlen, ahol a roma származás nem önmagáért, megkülönböztető jegyeiért, hanem a számkivetettség, a jóvátehetetlen árvaság hordozójaként, egyetemes létproblémaként fogalmazódott meg.

Szerencsésen tágítja a romaprobléma ábrázolását Dettre Gábor Tablója is. (Erre a szándékra utal a Romazsaru munkacím megváltoztatása is.) A krimi műfaji konvencióira épülő (de olykor nem eléggé pörgős) cselekmény középponti figurája a roma nyomozó (Mucsi Zoltán), akit kicsi gyerekkorától értelmiségi házaspár nevelt fel saját értékrendje szerint, így a férfinak a szokásos bűnüldözési konfliktusokon túl most saját identitásának kérdéseivel is meg kell küzdenie. A rendező a személyes válság fordulatait erős, életteli közegbe ágyazza, amelyet magától értetődően hat át az intolerancia, a másságtól való zsigeri idegenkedés, a szokatlan viselkedésformákkal szembeni gyanakvás. Olykor csak a verbális cikizés szintjén, de tapinthatóan jelen van, és meghatározza a közérzületet, amelyre ráépülhet a "hétköznapi rasszizmus“, amiből pedig történelmi tragédiák és megbocsájthatatlan vérfürdőbe torkolló testvérharc is fellobbantható. A múlt és a jelen, a képzelet, az emlékezet és a barbár valóság képsoraira épül - sajnos túlságosan laza szerkezetben - Tolnai Szabolcs Fövenyóra című filmje Danilo Kiš írásának nyomán. Pohárnok Gergely kiváló operatőri teljesítményét díjjal ismerte el a zsűri.

A nyomozó

Gyilkos indulatok elszabadulásához persze nem kell háború, elegendő a reflektálatlan lét, az ösztönök gátlástalansága. Az elsőfilmes Faur Anna meglepően érett és letisztult alkotása, a Lányok éppen erről a létmódról szóló jelentés. Józan és elfogulatlan felmutatása annak, hogy az emberi természet, a szublimálatlan indulatok és a társadalmi közeg a nyers érdekérvényesítés körkörös mozgásával egymásba játszva a lélekromboló hatásokat erősíti. Jó megoldásnak vélem, hogy a célratörő forgatókönyvet is jegyző Faur Anna nem foglalkozik a tinédzser lányok előéletével, a családi közeg jelzéséhez elegendő a taszító, a kisszerű jövőképek felvillantása a taxis feleségek epizódjaiban. A lányok egy cél és perspektíva nélküli jelenben lézengenek, életterük a talmi csillogású plazák és Budapest peremvidéke, ahol minden mocskos, lepusztult, és ahol haverjaik, a simlis üzletekkel ügyeskedő taxisok egy-egy silány numera ellenében vezetni tanítgatják őket. Felejthetetlen színészi remeklés Zsótér Sándoré, akiben az animális viszonyok között is felfelvillan a sóvár szeretetvágy, amit viszont az alig leplezett pedofília szennyez be. Ebben az infernális világban a sértett bosszú, a torz bizonyítási vágy, a felgyülemlett és feldolgozatlan indulatok, az infantilis kitörési kísérlet törvényszerűen vezet el a rémületesen brutális és irracionális végkifejlethez. Sajnálom, hogy az elismeréseket bőkezűen osztogató zsűri semmi értékelendőt nem talált ebben a puritán és figyelemre méltó filmben.

A recenzens rosszkedve

Amikor először hallottam, hogy Alföldi Róbert fogja filmre vinni Bartis Attila regényét, arra gondoltam, hogy az ő vibráló tehetsége nem igazán alkalmas a mai magyar epika egyik legkomplexebb művének megjelenítésére. A végeredmény egészen lehangoló. Nem az a baj, hogy a Nyugalom forgatókönyve (Alföldi Róbert és Garaczi László) egyetlen szálra redukálja ezt az örvénylő, gazdag jelentésvilágot - a műfaji törvényszerűségek okán mást nem is lehetett tenni. De a hatáskeltés érdekében sok mindent feláldoz a rendező - olykor a jó ízlést is (Eszter magzatelhajtása), s így a mű lényege vész el. Bármily festői például az anya el nem küldött, szétszórt leveleinek látványa, nem derül ki, hogy csupán üres borítékok, tehát az asszony így nem áldozata a fiú színlelt segítségének, hanem cinkos a kölcsönösen cinkelt lapokkal folytatott játékban. A nyelvi agresszió ("Bár dögölne meg, anyám!“) nem fokozza a drámai feszültséget - feltételezem, ez volt a szándék -, hanem éppenséggel gyöngíti, mintegy szelepként kienged valamennyit a gyülemlő indulatokból. Az eredeti mű tragikus végkifejletének teljes félreértéséről tanúskodik a film záró képsora: anyja temetése után a fiú akkurátusan szétveri, lerombolja a lakást, a valóban elviselhetetlen közös élet színterét, mintegy megsemmisíti az érzelmi zsarolással és hazugsággal terhelt múltat, az üres tér látványa pedig a tabula rasa képzetét kelti. Holott nincs szabadulás, a menekülés ígéretét hordozó Eszter-szerelem korábbi kudarca is ezt bizonyította. Viszont dicséri a rendezőt, hogy a főszerepet egy alig ismert fiatal színészre, Makranczi Zalánra bízta. Zárt, látszólag szenvtelen alkata, fojtott hangon odalökött mondatai ("Dolgom volt, anyám.“) átélhetővé teszik azt a pusztító folyamatot, amelyet a kényszerű együttlakás, a bármely szörnyeteggé vált szülőről való gondoskodás kötelessége indukál még akkor is, ha a valaha valóban erős tehetségű színésznő vélt és valós sérelmekből, gátlástalan önérvényesítésből és mérhetetlen önsajnálatból építette föl teátrális önmítoszának börtönét. A fia épp ezáltal fosztatik meg attól, hogy szuverén lényként élhesse a saját életét. Makranczi alakítása megsejteti velünk az elfojtások belső poklát, melynek tüze elemészti a személyiséget: a szerelem pőre szexussá redukálódik, a kiégett érzelmek helyén torz indulatok vezérlik az egyént a virtuális anyagyilkosságig. Kár, hogy ez az ígéretes filmszínészi pályakezdés a színészi tehetség ellenében működő, modoros filmhez kapcsolódik.

Pánik

Fájdalmas kudarc Almási Tamás Márió, a varázslója. Tizenhét év után forgatott ismét játékfilmet a rendező (közben a magyar filmtörténet szerves részét képező dokumentumfilm- remeklések készültek). Kiváló az alapgondolat: hogyan bolygatja meg egy isten háta mögötti falu rendjét, amikor váratlanul egy kis, olasz cipőkészítő üzem települ oda, és az addig tradicionális szerepkörben dolgozó asszonyokból verbuválnak munkásokat. A történet első fele a jól ismert kisrealista stílusban mutatja be a családok és az egyének életének változásait, majd, sajnos, teljesen motiválatlanul egy szerelmi melodrámába torkollik. Van viszont egy remek pillanata a filmnek: az eső elől az eresz alá húzódott, munkára jelentkezett asszonyok tömött sorát látjuk, amikor megáll az úton egy lovaskocsi, s a bakról egy komor tekintetű férfi néz némán a nők felé. Az eső esik, egy szó el nem hangzik, s egyszer csak a sorból kiválik egy szép fiatalasszony, a kocsihoz fut, felül a férfi mellé, s a lovaskocsi elindul. Ez a sűrű, tán egyperces jelenet többet és fontosabbat mond el a magyar társadalomról, a nemi szerepek megkövesedett szokásrendjéről, mint az egész történet, s igazolja a rendező problémaérzékenységét és valóságismeretét.

A legjobb első filmnek járó Simó Sándor-emlékdíjat Paczolay Béla kapta Kalandorok című művéért. A hagyományos vígjáték és a road movie elemeit lazán elegyítő történet egy alig hihető alaphelyzetből indul, s a továbbiakban túl vékonyan csordogál ahhoz, hogy valóban kitöltse a megszokott játékidőt. A figurák sincsenek igazán kidolgozva: született lúzerek vagy felnőni képtelen, felelőtlen pasasok? A filmet valójában Haumann Péter elementáris humorú clownja lendíti tovább a szokványos fordulatok közepette.

Hasonlóképpen a két játszó személy, az önmagát üdítő természetességgel megjelenítő Oláh Ibolya és a kiégett, majd a kései románcban újjászülető zenész (Kern András) teszi kellemesen nézhetővé Tímár Péter Castingját, amely, sajnos, meg sem közelíti a valahai Csinibaba többrétegű jelentésvilágát. A média világában otthonos és annak eszköztárát könnyedén kezelő Till Attila Pánik című filmje elnyerte a legjobb női alakítás (Gubik Ágnes), az internetes szavazás és a Diákzsűri különdíját. Kertévés felszínességével engem egy üdén szállongó léggömbre emlékeztet, amely ugyan kellemes látványt nyújt egy ideig, de ha megérintjük, azonnal szétpukkad.

A végére hagytam az örömteli meglepetést. Valóságos díjesőnek örvendhet - megérdemelten - Gigor Attila. A nyomozó című filmje nyerte a legjobb forgatókönyv (Gigor Attila), a legjobb vágás (Kovács Zoltán), a legjobb férfialakítás díját (Anger Zsolt), a Moziverzumnak átkeresztelt közönségdíjat és a Diákzsűri két fődíját. A krimi műfaji konvencióit felhasználva, ezekre tudatosan rájátszva és mégis feje tetejére állítva (maga a gyilkos válik nyomozóvá) sikerült az intellektuális történetmesélésre a mai viszonyok bemutatását is felfűznie. A magyar művészetben (és nem csak a filmekben) oly ritka frivolan morbid hangvétel mindvégig meghatározza a narrációt, s ehhez stílustörés nélkül illeszkedik a színészi játék is.

Külön utakon

Forgács Péter egyszer a detektívhasonlattal jellemezte filmalkotói tevékenységét, amenynyiben apró részletekből kell összeraknia, megteremtenie a már letűnt múltat. A Nádas Péter-írás, a Saját halál filmváltozata is teremtés, mégpedig a legmagasabb rendű újjáteremtés, egy lehetetlennek tűnő vállalkozás: megtalálni a végérvényesen kimunkált szöveggel egyenértékű filmnyelvet. "Csak a hűvös mondat van“ - mondja a talán leganalitikusabban gondolkodó írónk, s ez még erre a művére is igaz, amelynél személyesebbet, "sajátabbat“ elképzelnünk sem lehet. 51 éves korában bekövetkezett infarktusát, a lét és nemlét mezsgyéjén megélteket és az életbe való "brutális“ visszatérését mondja el szenvtelen aprólékossággal. Fogalmak előtti állapotnak nevezi ezt a megtapasztalást, amely tudatállapotban minden együtt áll, amit eddig megélt. Ez az együttállás egy más dimenzióba emelte át, ahonnan drámai volt a köznapiba való visszatérés. Ennek az összetett folyamatnak kellett megteremteni az adekvát képi nyelvét, ami Forgács Péternek maradéktalanul sikerült. Nádas fakó, tárgyilagos szövegmondása és Nagy András, illetve Forgács képei hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. A külvilág hétköznapi tárgyai, olykor egy-egy kinagyított részletük, a nevezetes körtefa többször bevágott, különböző évszakokban rögzített fotói, a rebbenő fényfoltok hibátlan ritmusú szekvenciái közvetítik azt a bizonyos másik dimenziót, ahol a Rész és az Egész természetes harmóniája sugallja magát a létezést, a születés és a halál szavakkal alig kifejezhető tapasztalatát. Forgács Péter műve joggal nyerte el a kísérleti film kategória fődíját.

Lányok

A maga módján kísérletinek volna mondható a játékfilm mezőnyében indított, különdíjjal, operatőri díjjal és Arany Mikrofon-díjjal kitüntetett Tejút, Fliegauf Benedek új műve. (Locarnóban már korábban megkapta az Arany Leopárdot.) Egy tudatállapot lenyomata ez a film is, a szemlélődő, meditatív tudaté. Tíz statikus kép, jobbára nagytotál, emberi beszéd egyáltalán nincs, csak a táj, a közeg természetes zajai. "A filmjeim eddig többnyire nyugtalanító kérdéseket ültettek el a nézőben ... A Tejútban viszont megszólalt valami halk, nyugalomra intő suttogás“ - nyilatkozta a rendező. Az eseménytelen, hosszan kitartott tablók látványa a célvezérelt, napi rutinnal ellentétes végső elrendezettséget, az univerzum értelmes rendjének képzetét kelti, s megfelelő befogadói hangoltság esetén azt sugallja, hogy nem urai és irányítói vagyunk eme univerzumnak, hanem aprócska, ámde szerves részei.

Ismeretes, hogy Mundruczó Kornél Deltája - amely a Szemle fődíját, az Arany Orsót és a filmzenéért (Lajkó Félix) járó díjat elnyerte - milyen drámai körülmények között készült, elsősorban az első változat forgatása közben történt tragikus esemény, a főszereplő Bertók Lajos hirtelen halála miatt. Hosszas és olykor reménytelennek tűnő tárgyalássorozat után sikerült leforgatni a filmet, amely a megváltozott viszonyok és a rendező szándéka szerint egy másik, immár végérvényes alkotás. A kényszerű szereplőváltás sok mindent módosított az eredeti elképzeléshez képest, eltűnt például a korábban erős Elektra-mítosz ihlete. "Itt csak a puszta történet van, a táj és benne az ember“ - mondja a rendező. De a táj az ott kibomló történet meghatározó közege, a gyönyörű Duna-delta, amely a maga beláthatatlan víztükrével egyúttal a kezdet és a vég képzetét is fölkelti a nézőben. Az ismeretlen messziségből váratlanul viszszatérő férfi (Lajkó Félix) is gyakori toposza kultúránknak. A történetet két gyilkosság fogja baljós keretbe: a film elején a disznóölés s a végkifejletben a bűnös szerelembe esett testvérpár halála. Rendkívül feszes szerkezetben, súlyos telítettségű képekből bontakozik ki a drámai eseménysor, amelynek növekvő feszültségét egy-egy sötét pillantás, egy szűkszavú, odavetett mondat erősíti. A rendező kerüli az agresszió nyers bemutatását, a disznóölést például az elvonszolt állat kétségbeesett visítása jelzi, a filigrán lány (Tóth Orsi) nevelőapja általi megerőszakolását messziről felvett nagytotálban látjuk. Még a végső kettős gyilkosság megtörténtekor sem a naturális részletekre esik a hangsúly, hanem az eleinte mit sem sejtő lány kiszolgáltatottságából fakadó rettegésre, illetve a remekül koreografált verekedési jelenetben a felvillanó késre. Az operatőri teljesítmény (Erdély Mátyás) fantasztikus, mintha a képeket kettős síkban látnánk: a köznapiság realitásában, de intenzitásuk okán egy hallatlanul gazdag képzetkört is életre hívnak. A testvérpár gyengédségtől áthatott, lassan kibontakozó szerelme a Delta buja vegetációjában és a maguk ácsolta, szinte a vízen lebegő házban édeni?, archaikus?, mitikus jelleget ölt. Jóhiszeműséggel teli természetességük, civilizációs tabuk előtti belső szabadságuk végzetesen kihívó és elviselhetetlen a környezet számára. Holttestüket a szenvtelen táj, a végtelen víz, az őselem fogadja magába, lassan a fiú piros mellénye is elmerül, csak a lány kedvence, a teknős tapicskol önfeledten a folyóban. József Attilával szólva: "Szép embertelenség“.

A. SEREY ÉVA