Új Színház

A pályaudvar-valóság és a pályaudvarmetafora nagyon elkapta az Új Színház premierjének alkotóit. Valóság és metafora; a kettõ együtt. Ha nem vigyáz, a kritikus is beáll a mûfaja szerint síndarab vágányára. Tolla már írja is: vagy az egyik, vagy a másik regiszternek nem ártott volna fékezés; a menetrend szerinti poénok nem a pontosság, hanem a pongyolaság, felszínesség jelei; az ízléskisiklások fõleg az elsõ részben sokat ártottak az elõadásnak.

"Hatalmas káosz tárul a szemünk elé..." - olvassuk a színlapon. Amennyiben a nyüzsgés, utazásizgalom, ingázó fásultság, világvárosi sürgés-forgás, a vasúti csomópontokon és környékükön mindig tenyésző vegetáció, sosem a luxusról tanúskodó átmenetiség káosz, akkor helyesen jelez a tárcsa. Ha azonban mindezt megszokott, általunk is sokszor tapasztalt, átélt jelenségnek, az élet hétköznapi részének véljük, akkor csupán egy teljességgel drámaiatlan képsor elnyújtott jelenetekből és apró villanásokból összeálló eseményrengetege tárul fel. Bár a filmművészet adottságai e téren sokkal előnyösebbek és kihasználtabbak, éppenséggel nem elképzelhetetlen - volt és van is - szocioszínház. Csak nem azzal a kimódolt, nehézkes történetmeséléssel és természetességet mímelő színházi valóságmásolással, ahogy Rudolf Péter és csapata belefeledkezett. A mindennapi élet pályaudvari szeletének talmi lefényképezése és a minket körülvevő közép-európai, magyarországi térről, időről való őszinte beszéd között igen ritkán nyílik átjárás.

Félreeső vagonban kurvák működtetnek kupés kuplerájt, öregedő stabil kuncsaft szemük láttára hal meg (vagy sem) a hév vágytól, posztszovjet özvegy férje termoszban fuvarozott hamvai mellett hörpinti a töményet, a könyvekbe szerelmes pipogya férfi késve fedezi fel és rosszul "követi le", hogy felesége éppen megkergül szerelmileg, majd a diák széptevő jóvoltából hatalmasat csalódik... E sorsanzikszok elküldése, a sok kis mesében megragadni remélt nagytörténet hamis képet fest 2008-ról, a hazáról, a létezés tumultusáról. Nagy András Anna Karenina pályaudvar című színművében, Bereményi Géza és Cseh Tamás "pályaudvaros" dalaiban a nagyállomás nem egy helyszín volt sok lehetséges közül, hanem a helyszín, ahol a szöveg egyedül szólalhatott meg. Búss Gábor Olivér, Hársing Hilda és Rudolf Péter rengeteg megfigyelést felhalmozott a pu.-létforma, létállapot átmeneti és állandó jelenségeiről, alkalmi és tipikus, odaillő és oda nem illő figuráiról, de a színmű - kifutásának tragikomikumát, fenyegető sejtelmeit nem számítva - csupán esetleges híradással szolgál egy sajátos közegről. Felrázó kívánna lenni? Sokkal mélyebbre kellene fúrnia az előadásnak. A groteszkum segítségével üzenne? Sokkal kevésbé kellene komolyan vennie önmaga nagyszabását.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Zeke Edit Keleti-óriásmakettje mutatós teljesítmény, viszont a díszlet fotografáló naturalizmusa bekebelezi a játékstílust. Ráadásul a pályaudvar csarnoka természetesen nem jeleníthető meg valóhű voltában a forgószínpadon. Hamiskodni kell tehát a forgóval, a lengőajtókkal, a zugokkal. Látszólag minden "épp olyan", miközben az építmény: kaloda. Minduntalan zavarba jön, miként egyeztesse az áttétel nélküli hitelesség illúzióját és a közvetett, szétáradó, asszociatív megjelenítést. Balla Ildikó jelmezeivel hasonló a helyzet. A hajléktalanok öltözékeit például mintha az aluljárók számkivetettjeitől kérték volna kölcsön. Az egyenruhákat a vasúttól. A civil viseletet a konfekciótól és a butikoktól. Épp csak színházul nem tudnak a jelmezek: vagy a megszólalásig pontos ál-ruhák űznek gúnyt az eltervezett, de takargatott jelzésességben leragadó mozdulatokból, vagy a realisztikus gesztusnyelv hány fittyet a göncökre. (A Nyugati pu. pedig a Keleti pu.-ra, mert mintha az előbbin kifüggesztett menetrend szerint üzemelnének az utóbbinak a szerelvényei.) Aki impozáns látványt vár a teátrumban (a szcenikától a színészi fellépésig), bizonyára nem csalódik. Aki behajol egy fülke ablakán, mindenütt zűrzavart lel.

Rudolf Péter rendezésének nagyralátó mérnöki összetevői elhibázott képzetekhez igazodnak. Az extenzitás kiszorítja az intenzitást. Nem mentség, nem magyarázat, mindössze tény, hogy filmre szerveződött, filmmel sikeres kis csapat (az Üvegtigris létrehozói) szövetkezett erre a vállalkozásra. A bemutató képtelen kiismerni saját dimenzióit, összevéti a mellékeset a fontossal, jókora közhelyeket társadalmi aktualitásként, tanulságként, mementóként szervíroz. Ezért nem felel meg a valóságnak, hogy "a pályaudvaron mindannyiunk élete végbemegy" - ugyanis azoké sem megy se végbe, se sehova, akiket a szövegkönyv ehhez a környezethez köt. A sűrűn alakváltogató színészek magánszámokkal próbálkoznak, vagy gyakorlottan abszolválják a tévéhíradós, bulvárújságos tényszínház által rájuk rótt karaktereket. A tizenhat közreműködőből három-négy dadogva beszéli a megkívánt szociolektust, a középmezőny teremt jobb perceket, Takács Katalin és Hirtling István képes le-lecsendesíteni a hangoskodó előadást, Nagy-Kálózy Eszter m. v. láttat tőle szokatlan vonású maszkokat, Huszár Zsolt találja el a végén a bürokrata politikus hazug hangütését.

A Keleti pu.-nak önmaga a legnagyobb ellensége. Szakmai balsikere (és várható közönségsikere) ellenére felmerül a lehetőség: talán ha lerombolnák a díszlet irdatlan csarnokát, elsöpörnék mindazt, amire a díszlet késztet, talán csupaszabb, igazabb darab jelenne meg a színen.

TARJÁN TAMÁS