Radnóti Miklós Színház

Oscar Wilde sok mindenrõl híres, de ez semmi ahhoz képest, hogy a kritikusok kedvenceként is számon tartják. A kritikus mint mûvész címû párbeszédbe ágyazott írása amúgy jó példa arra, hogy milyen kifinomultan tudta froclizni saját korát. Ebben egészen odáig megy, hogy a mûítész a mûvésznél is mûvészebb lehet - ha kellõképp kifejezi személyes érzelmeit, és nem akadályozza "a valószerûségre való nemtelen törekvés"... - amivel, szerény megítélésem szerint, elsõsorban kora mûvésztársadalma, vagyis mûvésztársai orra alá kívánt csípõs borsot törni.*

Pimaszságánál csak a tehetsége volt nagyobb. Az előbbit se mindig, utóbbit sokszor még nehezebben tudták megbocsátani. Egészen haláláig. Később már annál inkább. Sírkövén, a párizsi Pčre-Lachaise-ben a temetőigazgatóság komoly megrökönyödésére mind a mai napig párás rúzsnyomokat hagynak rajongói, emlékeztetve arra, hogy sírján kísértő szellemét a szerelem lengi körül. Élete nagy tragédiáját is az okozta. Mint családos embert, 1895-ben Queensberry nyolcadik márkija megvádolta, hogy elcsábította a fiát. (Állítólag nem kellett sokat győzködni.) A csábítót a viktoriánus Anglia két év börtönnel jutalmazta.

1988-ban, több mint 90 évvel azután, hogy börtönéveit követően végleg elhagyta Londont és megfogadta, hogy soha többet nem ír angolul - így is lett -, a hálás város első ízben avatott szobrot a "Vad Oszkár" névre angolosított, eredendően kimondhatatlan nevű ír szerző emlékére. Beszélgetés Oscar Wilde-dal a címe. A Trafalgar Square közelében lévő, koporsó formájú emlékmű sima mint egy pad, kényelmesen ráülhet bárki, és beszélgethet Oscarral. Csak egyik oldalán türemkedik ki Wilde hatalmas méretű, medúzaszerű feje, és a cigarettát tartó kéz - beszélgetés közben többnyire ez jellemezte. (Maggi Hambling kult- és botrányművész munkája, akinek a Benjamin Britten emlékére Aldeburgh-ban fölállított óriási, kagyló alakú szobrát a helyiek szerint jobb volna a tengerpart olyan helyére vinni, ahol több művészi érzékkel rendelkezik a lakosság, mert őket egyszerűen csak zavarja.)

Csomós Mari (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Bunbury (The Importance of Being Earnest) a "vízválasztó" esztendőben, 1895-ben született, jó példaként arra, hogy vannak helyzetek, amikor a világ ellen velőtrázó humorba kell temetkezni. És Wilde humorának nem lehetett ellenállni. Bohózatát imádta az az angol közönség is, amely "csak akkor érzi magát otthonosan, ha középszerűségek szólanak hozzá". Vagyis megtörtént a csoda, amiért Wilde a Bunburyt írta. Magán röhögött a néző a színházban. Na, nem pont saját magán, de legalábbis a szomszédján, aki viszont őrajta hahotázott a mellette lévő páholyban. A bönbörizés fogalom lett. Az ürügy, a kifogás, a nem létező beteg fogalma, akit sürgősen meg kell látogatni, hogy ki lehessen bújni a családi, társasági és egyéb kötelezettségek alól abban a pusztán csak a formákra adó, elkényelmesedett úri környezetben, amely az udvariaskodásban való jártasságot minden más erény fölébe helyezi. Wilde nagy lázadása volt a Bunbury, és ezt Valló Péter rendezése láttán még hajlamosabbak vagyunk elhinni. Romantikus szemléletek szerint az ilyesfajta nagy lázadást könnyedén követheti a nagy bukás...

Valló jó érzékkel látta meg Oscar Wilde saját korára adott válaszát - a pimasz impertinenciát. (Rejtély, hogy ugyanezt Wilde jó barátja, a szintén zseni G. B. Shaw esetében a Warrenné színrevitelekor miért nem tette meg.) Látja, hogy bizonyos társadalmi korszakokban a végsőkig fölerősödnek, vérlázítóvá válnak az álságosság mindenféle formái. Így az általa létrehozott, végtelenül mulatságos előadás alkalmasint fellebbenti a fátylat a wilde-i lázadás szelleméről is.

Különleges technikát dolgoz ki a humorra. Attól különleges, hogy nincs benne semmi különleges. A színpadon precíz színészi munka folyik. A színészek nem reflektálnak önmagukra, ehelyett rezzenéstelen arccal mondják el a mulatságosabbnál mulatságosabb poénokat - pengeélesen kiszámítva a ritmust, a szüneteket, a gyors-lassú váltásokat. Ilyen egyszerű. Ettől a finom távolságtartástól ráadásul a szöveg, mindamellett, hogy visítva dőlünk a röhögéstől a nézőtéren, finom ionescói felhangokkal, abszurd igazságokkal telik meg. Jó alap erre a darab sziporkázóan szellemes magyar fordítása. A poén poén hátán szöveget Nádasdy Ádám nagy elődök után magyarította, nem hiába. (A fordító nagy horderejű döntése, hogy - a lehetséges variációk közül - az angol earnest [komoly] szóval megegyező hangzású Ernest személynevet Szilárdnak fordítja, akárcsak anno Mikes Lajos. Ezzel közelíti az eredeti angol címben meglévő szójátékot. Hevesi a Győzőt használta, Karinthy hagyta Ernestnek.)

Csányi Sándor az, aki nem rezonőr szerepben ugyan, de rezonőrként képviseli a wilde-i szellemet. Jack Worthingje angyali, ártalmatlannak tűnő krakéler, akiről nagy szégyenére a végén kiderül, hogy igazat hazudott. A figura ártatlanságot sugárzó charme-ja tökéletesen ellentmondani látszik annak a csecsemőkorában bőröndben felejtett, bár ezzel együtt jó nevelést kapott, vagyonos, de lássuk be, mégiscsak kétes származású ügyeskedőnek, aki, hogy saját mozgásterét növelje, no meg, hogy elérje célját (a szépecske Gwendolent), testvért hazudik magának. E gyermeki férfibáj és a feltartóztathatatlan, ifjonti önérvényesítő hajlam ellentmondása már önmagában is generálja a komikus helyzeteket. Talán Oscar Wilde lehetett volna ilyen, s érhetett volna hasonló "jó véget", ha nem a mi világunkra születik. (Amit a fáma szerint végül a következő mondat után hagyott el negyvennégy évesen: "Úgy halok meg, ahogy éltem, túllépve anyagi kereteimet.")

A jó Jack riposztokra mindig kész partnere Debreczeny Csaba elbűvölően lusta, társadalmi hasznosság szempontjából értékelhetetlen Algernonja, aki ifjú barátjának gyönyörű gyámleánya miatt teszi ki magát a társadalmi ellehetetlenülés veszélyének. (Vagyis hazudozik ő is jobbra-balra.) Pechjére végül az ő vágya is teljesül. Eközben mindketten átkeresztelik magukat Szilárdnak, s ehhez a végsőkig ragaszkodnak, mert szerelmesüknek kizárólag ezzel a névvel tetszenek. E tény némi kapaszkodót nyújt jövendőbelijeik szellemi képességeinek a megítéléséhez is. Mindenesetre választottjaik tekintetében a két ál-Szilárd közül egyik sincs könnyű helyzetben. Wéber Kata Gwendolenja a proccosan akaratosabb, Marjai Virág Cecilyje a szelíden körmönfontabb az angol úrikisasszonyok azon idiótácskái közül, akiket lágy külső takar. Szombathy Gyula pályafutása során már másodszor bönbörizik, ezúttal vidéki papként éli bele magát az elképesztőbbnél elképesztőbb helyzetekbe, Martin Márta nevelőnője pedig a nagy ziccert kihasználva lendíti át a történetet abba a kerékvágásba, ahonnan már nincs visszaút.

Szombathy Gyula, Csányi Sándor és Martin Márta (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Bárhogy is, a legélvezetesebb beszélgetések eme alapigazságoktól hemzsegő társalgási bohózatban a Csomós Mari formálta Lady Bracknell és jövendőbeli veje között hangzanak el. Csányi Gwendolenra ácsingózó Jackje kellő rezignáltsággal szemléli azt a vad közlési vágyat, amellyel a lady a legostobább előítéleteinek is hangot ad. Mélán válaszolgat az élete folyását súlyosan érintő kérdésekre, azzal a biztos tudattal, hogy laza létszemléletével bárkit legyőzhet. De Csomós Mari Lady Bracknelljét nem lehet legyőzni. Ő az ostobaság maga. Égig érő szellemi analfabetizmus. Elvetemült gőg, mely rátelepszik a világra, és önteltségében még igazat mondani sem átall. (!) Innen a figura elementáris humora. A kész mondatok formájában ömlő spontán hülyeség tomboló szellemességét a bárgyú arckifejezés csak tovább fokozza. Olyasmi történik, aminek Oscar Wilde szerint a színpadon történnie kell. "A színész a dráma kritikusa. Új lehetőségek szerint és a maga sajátos módján mutatja meg nekünk ..."

Szlávik István díszlete és Szakács Györgyi jelmezei olyanok, mintha Valló azt mondta volna nekik, hogy csináljanak a színházból színházat. Azaz, a józan művészi ízlés határain belül minden legyen kicsit habosabb, babosabb, csicsásabb, feszítse kicsit túl a lehetőségeit. Tehát ne csak színház legyen, hanem színházabb. Emelkedjék csak el egyegy pillanatra a játék humora, s gondoljunk bele az ürességbe, ami ott marad.

Oscar Wilde fent említett művészetelméleti írásában a Gilbert nevű megszólaló megjegyzi: "Az élet komédiáiban valami groteszk humor lebeg, tragédiái pedig bohózatba fulladnak. Mindig megsebesülünk, ha a közelébe kerülünk."

Az Ernő (Ernest) nevű erre azt válaszolja: "Ó, szegény élet! Szegény emberélet!"

KÁLLAI KATALIN

-
* Oscar Wilde: The Critic as Artist - fordította Benedek Marcell