Radnóti Színház

Amikor lakásának erkélyén Pasquale Lojacono megfõzte és megitta ebéd utáni kávéját, beviszi a szobába az uzsonnaasztalkát, amelyért máris kinyúl a színfalak mögül egy kéz. Jóllehet Nápolyi kísértetek a címe annak a színjátéknak, amelyet Eduardo de Filippo fogalmazott egy elátkozott hírben álló palota lakóiról, aligha egy visszajáró lélek, inkább egy díszítõ lapul a bal oldali takarásban.

Bárcsak ez volna a Radnóti Színház előadásának egyetlen bökkenője! De nem. Holott nincs szó arról, hogy félszázad múltán ne volna már használható a délolasz színész, rendező, író darabja. Bár kissé ómódi, ahogyan monologizálnak, vagyis egy láthatatlan szembeszomszéddal dialogizálnak (Török Tamara pergő magyarításában), különben lendületes a komédia, épkézláb a története, amely hamar leszögezi: kísértetek pedig nincsenek. (A korábbi, Mészöly Dezsőféle fordítás címével ellentétben, miszerint: Vannak még kísértetek.) A felszarvazott Pasquale valójában a feleségének, Mariának a szeretőjébe, Alfredóba botlik időnként, akinek a családjához tartozik a többi kísértetnek vélt, különös figura. Innen csak egy macskaugrásnyira a mondandó: nem kísértetek vannak, hanem illúziók.

Alighanem a commedia dell’arte még eleven hagyományait követte a szerző, amikor művét tulajdon színházában, a népszerű Teatro di Eduardóban játszatta. A szövegkönyv instrukciói között találni is olyan eligazítást, hogy következzék "rövid, groteszk játék". Szót fogadtak a minapi bemutatón is, lett mókás huzavona például egy tyúk, majd bankók és számlák ürügyén, noha az effélék most kiütköztek az előadás szövetéből. Az a vitustánc pedig, amelyet egy gyík csiklandozására jár az egyik látogató, már nem is mulatságos, ráadásul merőben hiteltelen. És bármilyen előzménye legyen a helybéli színjátszásban, teljes képtelenség, hogy Alfredo pereputtyát, az elhagyott nejet, a gyerekeket és nagyszülőket afféle kísértő holtaknak öltöztetik, hullaszín zombiknak sminkelik. (Persze, erről nem Füzér Anni tehet, aki egyébként jellemző öltözeteket tervezett, s a szűk színpadon is tágasnak tetsző, finoman esztétikus teret.) E fantasztikus alakok nemcsak Pasqualét zavarják meg, de - tessék fülelni a szünetben! - a publikumot is.

Szávai Viktória és Szervét Tibor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Messziről jött ember úgy rendez, ahogy akar? Az olasz Stefano de Luca másodszor vendégeskedik a Radnóti Színházban. És szemlátomást nem szólt senki sem, hogy a fenti tréfás és nem is tréfás mozzanatoknak nincs helyük abban a stílusban, amelyet végül is választott. Hiszen a játék nagyjábanegészében a pszichológiai realizmus mentén araszol, bár a kelleténél bizonytalanabbul. Inkább az egyes mondatokhoz igazodik, semmint a helyzetek mélyebb tartalmához. Nyilvánvaló példája ennek a legelső jelenet, amelyik mindvégig ingadozik, mennyit mutassanak meg abból a babonás félelemből, amely a Szombathy Gyula alakította enyveskezű portást tölti el a "kísértetlakban". Ami a vendégművész színészvezetési kvalitásait illetően sem éppen meggyőző.

Szinte ahány szereplő, annyiféle rendezői útmutatást tükröz. Az emlegetett família élén Kováts Adélnak kell idegbajosan ágálnia, élő embertől sosem hallott hangokkal. E jellegben csatlakoznak hozzá a tisztesen iparkodó színinövendékek, Erdélyi Tímea, a hórukk-munkásokként is teljesítő Adorjáni Bálint és Földi Ádám, valamint egy nevenincs csemete. A portás hibbant nővérét Martin Márta platinaszőke, ondolált parókában adja, mintha csak vizuális poén volna. A megcsalt hitves fivéreként Karalyos Gábor próbál magából kicsikarni egy morózusabb alakot, valami mást, mint amilyeneket nyúlánk termete, elegáns tartása okán többször osztottak rá. Míg a félrelépő hitves, Maria alakjában Szávai Viktória olyan drámaian lamentál, mint tette már középfajú színművekben. Schneider Zoltán pedig elszántan birkózik az amorózó szereppel, amelyet nem éppen az alkatára szabtak. Mintegy három esztendeje, hogy Stefano de Luca megrendezte a IV. Henriket, Pirandello színművét, Szervét Tiborral a címszerepben. Alighanem közrejátszott mostani darabválasztásában, hogy ismét dolgozhat Szervéttel, aki Pasquale Lojaconóként az előadás legkellemesebblegszellemesebb perceit szerzi. Olyan kisembert elevenít meg, aki szinte bocsánatot kér, hogy él. Szüntelen mentegetőzés, félsz lappang kényszeredett mosolyában. Úgy mozog, mintha tojásokon járna. Hinni sem mer a szerencséjében. Nem csoda, hogy a szerető ajándékait a szellemek jótéteményeinek hiszi. Csak egyvalami hiányzik... Látni való, hogy csodálja a feleségét. Van jelenet, amelyben megértését kérve magyarázkodik. El-elhangzik, hogy szereti a szép asszonyt. A zárójelenetben olyan nyomatékosan vallja meg ragaszkodását, hogy annak hallatán visszavonul a "harmadik". Ami mégis váratlannak, sőt: valószínűtlennek tetszik. Mert a szerelme csak szó, szó, szó, de nem érezni. Jó színész sem boldogulhat jó rendező nélkül.

BOGÁCSI ERZSÉBET