Pesti Színház

A (külhoni) felkérésre íródott egyfelvonásos elsõ mondata - mint a szerzõtõl tudjuk - "megvolt": Rubens ist tot. S ha a XVII. század korai évtizedeinek antwerpeni festõistene halott, akkor maga az Isten halott. De - Nietzsche híres "Isten meghalt..." gondolatát folytatva - "amilyen az emberi természet, talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben árnyékát mutogatják.

S nekünk - nekünk még az árnyékát is le kell győznünk!" Esterházy Péter színművében a Nietzsche halála után hat évvel született Kurt Gödel (1906-1978) matematikus Rubens a (művészi) teremtést uralni vélő teljességérzetének kikezdője, (tudósi) árnyéka az eldönthetetlenségi, a nemteljességi tétel hirdetésével. S mindketten Isten árnyékai, aki ugyan lehet halott, ahhoz azonban elég elevenen mindenható, hogy Rubenst ne engedje meghalni (vagy sokszor, sorozatosan halassza meg), Gödelt pedig elővarázsolja a jövő időből, illetve visszahívja a halálból. A barlang, ahol mindezt mutogatják, a Pesti Színház. Szikora János rendező meg a társulat azon volt, hogy átlépje a saját és a darab árnyékát.

Imákat, káromkodásokat és szentenciákat vagdalnak egymás fejéhez a szereplők. Egyikmásik fohász, átok, kifakadás, aranymondás bumerángként csapódik vissza arra, aki nem vigyázott a szájára. Alig néhány alak, mégis pszichológusok seregét kellene rájuk szabadítani - olyannyira nem szabadok. A halálos, félelmes, halálfélelmes, Isten-próbálgató viaskodás ringjében mire megy egymással művészet és tudomány, a mitológia elvont és a magánélet konkrét szorítósegédeitől övezve? Kettős K. O.? Menekülés Egyiptomba, keresztről levétel, Medici-galéria és köszvény itt, rekurzív függvények, Bern/1954/focivébé-kudarc, 1956/forradalom és lelki rigidség ott, ecsetek, gyűlöletek, kommentárok, viccek amott, rendre emlegetett univerzális seggek mindenütt? Aggódószínház? Aggódódramaturgia? "...aggódnak hogy nem értik / Eukleidész / nem értik / nemeuklidesz / nem értik / Egyszerű / ha én értem / te is érted / és én értem / Aggódóművészet / Proszit"?

Hegedűs D. Géza, Petrik Andrea e.h. és Lukács Sándor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Szikora érti; a munka élvezetéről tanúskodó rendezésével segíteni igyekszik, hogy az a durcásabb fajta néző is értse, aki a tizedik passzus után esetleg kijelenti: ő az Atyaúristennek sem érti, ezzel a gyanúsan magyar Rubensszel meg a ferencjóskás világ freudi szülötte, osztrák-magyar monarchiabeli Gödellel! Nem olyan rettenetesen bonyolult, inkább lírai, okos és szkeptikus szöveg a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok. Kísérletező formájában is érett alkotás életedről, halálomról, más ily fontos emberi lomról, az irónia és a testbeszéd nyelvén. A testről való beszéd a materiális végesség felől (azt mintegy feloldva, megszüntetve) szeretne versenyre kelni az isteni eszme és akarat spirituális lényegével. A (meg)fogható a megfoghatatlannal. Kézenfekvő - akár egy megmarkolt fenék -, hogy a textus verssorokba és fejezetekbe (jelenetekbe) tördelt legyen, sok prózai maradványt görgető zeneiséggel. Esterházy színpadán szükség van a múzsák testvériségére. Egyetlen (bármily formás hátsó fertállyal áldott) Ihlető aligha bírná, amit a drámára, epikára, lírára, zenére, képzőművészetre (és matematikára: Babits szerint az értelem zenéjére) szakosodott brigád már igen: az örömet okozó lenge káosz üdítően szokatlan nyersanyag, príma színpadi gyújtós újféle tűzhöz.

Szikora, mondottuk, érti, s rakja szorgalmasan a tüzet. Az erotikus testi szépség illusztratív térélményét, a poénhelyzetekben felhangzó zene muzsikusainak szoborszerű plasztikáját, a kis színpadon is hatalmasnak tetsző isteni műterembe szétszórt festmények és figurák allegorikus dimenzióit kihasználva kompakt burkot és közeget adott a műnek. Horesnyi Balázstól barokkosan ragyogó, ám műanyagokba is átömlesztett-egyszerűsített díszletet kapott, középpontjában szerelem és halál ágy-ravatalával ("föld"), hátterében a gyakorta megéledő Rubens-képek ("ég") reproduktív és rafináltan adagolt pompájával, pingált és statiszta "angyalaival" (kiknek mégis csak mutatkozik meztelen női és férfi nemük). Ahogy az eltűnt idő nyomában (Szolnok, 2006) haladva, úgy most, az eleltűnő ember és a fel-feltűnő Isten nyomába lépve is Zoób Kati jelmeztervező adott szárnyakat, szirmokat, színeket a szívekre. A kiállításra nem lehet panasz a Vígszínház és a Magyar Televízió közös produkciójában. A szimultán játékok tartalmassága (például a festménykulisszák tologatása, átvilágítása, antimontázsos szétmetszése) kétségesebb, nem mindig válik be a spekulatív üzelem. Akad üresjárat. Akad.

A szereposztás sokat nyer egy tudatos melléfogással. A tántoríthatatlan seggrajongónak, segghívőnek mondott festőfejedelem (Rubens maga is himnuszozza e testrészt, legyen akár egy lóé) nyilván nem választotta volna második feleségéül azt a manökent, aki Petrik Andrea e. h. (Helene) személyében testesül meg. A rendező nem volt elég bátor elnehezedett altestű színésznőt felkérni, illetve - véljük - ideológiát gyártott ahhoz, hogy Rubens önértékelését, művészete jellegéről és kozmikus arányairól büszkén tételezett kijelentéseit fiatal asszonya rögvest kézből, azaz tomporból cáfolja. Aki figyelmesen követi a szöveget, annak szemet szúr a far hiánya. Petrik Andrea részéről jelesen megoldott a pőre testtájak harcba küldése; Szikora részéről valójában nem. Az ifjú művésznő az élő- és állóképszerű pillanatokban, valamint félrehúzódásainak a férjétől való függetlenséget kereső, omló perceiben talál rá leginkább a szerepre. Amikor modell, s amikor a nem épp kicsattanó boldogság modellje.

Vallai Péter korra kétszer annyi, mint ahány évet az író a Festősegédnek kér. Így nem a pályakezdés, hanem a pályavég piktori kilátástalansága kap hangot a Vallai-interpretáció mákdarálójában őrölt szarkasztikus kesergés révén. A színészt, Esterházy írásainak egyik első és máig hű, hiteles tolmácsolóját hiba lett volna kihagyni az előadásból, de semmi újszerűt nem hoz, hogy benne van. Venczel Vera váratlanul van benne (betegség miatti szerepátvétellel), s az ámuldozó-messzenéző kortalan passzivitás, az aranyba, aranyfüstbe bodorodó csendesség kitűnően illik az Angyalhoz: eltakarja a nem tudottat, ki is ő. Juhász István egy másik képzetkörből érkezve csak kiterjedést kölcsönöz Bacchusnak.

Venczel Vera a Víg Zsótér Sándor rendezte régebbi Esterházy-premierjében, a Búcsúszimfóniában is fellépett. Lukács Sándor is. 1996-ban még nem volt ötven, amikor maszk, festés nélkül lényegült át a hetvenéves apává. Most újfent a külsőségeket elvetve alakítja a hatvanhárom évesen sírba tért Rubenst. Kedvező hozadék, ami a Búcsúszimfónia emlékeiből öröklődik, hiszen a két színmű szerkesztési technikája, stílusvilága összefügg (az apamotívumban a tárgya is). "...sok a töredékmondat, ezek többször úgynevezett (én nevezem úgy) emeletes mondatok, / olyan, / olyan mintha / olyan mintha többször / nekifutnánk (mintha most fogalmaznánk), ami a félreértelmezéseknek tág lehetőségét adja, elvileg azért, hogy rátaláljunk egyre. Többnyire későn" - vallotta a korábbi dráma Esterházyja. Az ars poetica, a belátás nem sokat módosult. Lukács Sándor játékban és beszédben is idomul e lépcsőzetességhez, minden gesztussal egy parányit fölé játszva az előzőnek, az ismétlésbe újdonságot is lopva. Megnyerő a fiatalosság, ahogy a súlyosan köszvényes öreg Rubens élet és halál, lefekvés és felkelés közt pendül, szerepként - néha recitálva - próbálgatja az üdvösséget (ha azt), melyet nem ő festett.

Lukács időnként nem a szöveg visszatérő betéteit ismétli, hanem önmagát. Ennek esetleg oka lehet, hogy Gyuriska János évszázadokba visszasüllyedt, koravén, mérgeskedő, humortalan Albertje túladagolja Rubens apakomplexussal sújtott fia kelletlen és kellemetlen, kapcsolatképtelen vonásait - s ami még komolyabb gond: Hegedűs D. Géza szürke, katonás, roppant pontosan épített Gödelje zárkózott, szövegóvó intellektuális teljesítmény, ritkán nyílik meg a testi tudáson (fenék + köszvény) is iskolázott Lukács-Rubens helyén való eszének (mert a festő, aki mint diplomata is elsőrangú volt, halála óráján is taktikázik, ha csak el nem kapja a dölyf). Hegedűsnek tanácsos fesztelenebbé válnia a szerepben, hogy fenyegetően feszes legyen.

A dramaturgiai finomságot Radnóti Zsuzsa (és irodalmi konzultánsként Morcsányi Géza), a zenei koloritot Rácz Márton (Énekesként Vásáry André) vitte vászonra. Annak idején a Búcsúszimfónia nem volt nagyon nagy széria, de a színház büszke lehetett rá, a megoldatlanságok - és Esterházy tehetségének alapvetően nem drámai-színházi jellege - ellenére is. Hasonló a helyzet a második Búcsú-, azaz Seggszimfóniával: a Rubensszel.

TARJÁN TAMÁS