Ódry Színpad

Ha valami, hát Weöres Sándor fifilozófifiai ihletettségû történelmi drámájának színrevitele igazán alkalmas arra, hogy egy fiatal színészosztály megmutathassa képességeit, erejét, önfegyelmét; játékkedvét, járatosságát a színpadi hatáskeltésben, a burjánzó költõi nyelv árnyalatainak, mûködésének, szépségének kibontásában.

Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztálya utóbbi rendezőtanári vezetésével az Ódry Színpad játékterére ülteti nézőit, magasba nyúló nézőtérre, s a színészek a színpadszöglet piciny öblében, vaspóznák kiszögellésein lépkedve, függeszkedve, akrobatikus mozgásokat végezve játsszák el a silenei királyi udvar sokfelé indázó történeteit, sorsait, nagyszabású emberi figuráit. Ám a fordulatos, robusztus játékból itt éppen a "nagyszabás" hiányzik, előtérbe kerülnek a virtuóz-mesei motívumok, s a darabból gondosan előbányászott érzéki mozzanatok. Zsótér tanítványaival főképp a játékos elemeket bontja ki az előadásban: a fegyelmezetten zabolátlan, mégis gyermeki hancúrozás, a vad rítusokba torkolló viháncolás, a költői nyelv burjánzását felerősítő és kiaknázó zsolozsmák, vajákos mondókák, amelyekhez még némi weöresi gyermekvers- ornamentikát is szőnek, komplex világot és világképet teremtenek, jelenítenek meg. Sorra-rendre kántálják a színészek a Drindrinbog nevére szőtt mondókákat, a hozzá kapcsolódó rituális mondattöredékeket, ráolvasásokat, harmonikusan az előadás szövetébe simítva.

(fotó: Solymosy Attila)

Minden ízében más karakterű a színművészetis egyetemisták előadása, mint volt Zsámbéki Gábor remeklése évekkel ezelőtt a Katona József Színházban, ám újra érvényesen szólal meg a mű csillámló szózuhataga, filozófiája, drámai költészete; egyúttal azt is példázva, hogy Weöres korszakos remekművének számos autentikus rendezői olvasata lehetséges. Zsótér Sándor munkatársával, Ungár Júlia dramaturggal valamennyit húzott a testes szövegből, ám úgy, hogy a drámai építmény hibátlanul ép maradt. Majdnem három órányi szünet nélküli játékot látunk, mégis, egy pillanatra sem lankad figyelmünk; a csapatmunka ereje, kohéziója, s az egyéni alakítások teljes világot rajzolnak elénk. Pedig Weöres, tudjuk, nehezen adja meg magát színpadon, s nemcsak az Octopus nyelve, hanem groteszkbe-abszurdba hajló dramaturgiája, képeinek pazarló, telt ragyogása, a cselekvések és a meseszövés arabeszkjei is megnehezítik a színrevitelt. "Az Octopus tele van olyan mondatokkal, amik első hallásra nem is érthetőek, a cselekménye oly bonyolult, hogy előadásban elvész, csak az tudja követni, aki már olvasta" - Weöres Sándor mondta ezt darabjáról Radnóti Zsuzsának, majdnem húsz évvel a mű megírása után, túl két kevéssé sikerült bemutatón. (Cselekvésnosztalgia, Magvető, 1985., 232.)

A színművészetis hallgatók lehet, hogy "nem tudják, de teszik". Rácsimpaszkodnak Weöres mondatszobraira, széthajtogatják szóbokrait, ízlelgetik hangzóit, s egészen közelről és belülről veszik szemügyre figuráit. S mivel többen több szerepet, illetve azonos figurát is megjelenítenek, van elég terük kibontani az alakok árnyalt arcát. Zsótér rendezése mindenekelőtt megmutatja az emberi testek tömegét mint világképformáló erőt: gyakran egy kupacban hevernek a játékosok, karok, lábak meredeznek az ég felé, vagy arcok tarka sokaságából, egymáshoz préselődött fejek szürreálisba hajló látványából rajzolódik pompás csoporttabló. Máskor akrobatikusan függeszkednek, lépkednek fekete vasrudakon, traverzeken, vaslépcsőkön: némelyikük akár hosszú időn át mozdulatlanná dermedve, késleltetve lép a játékba. Zsótér most is, mint annyiszor, az emberi testre mint organikus színpadi létezőre alapozza rendezői vízióját, a testek kompozíciója, a kitartott-kimerevített mozdulatok rituális rendje, a ziláltságában is feszes koreográfia, a mezítelenség ereje, ördögi csábítása és vonzása mind része a játéknak. Festői képeket komponál, néha képzőművészeti allúziókat keltve, néha önmaga szerkeszti képkompozícióvá a testek látványát.

(fotó: Solymosy Attila)

Ambrus Mária minimáldíszlete a színpadszeglet térbeli és technikai szűkösségéből kovácsol szcenikai erényt. Jobbra, alkalmi emelvényen apró kempingsátor áll, belebújnak, összecsukják, körbecipzárolják, kinyitják, s a belül zajló cselekvések, dulakodások sokszor groteszk árnyjátékként vetítődnek a zöld műanyag vászonra. A sátor apró ablakán át zseblámpa éles fénye nyomatékosít ugyancsak groteszk, gyöngéden humoros mozzanatokat. Magát a sátrat is sok funkciójúan használják: szétszedik, odébb taszigálják, megemelik, bepillantást nyújtva a benti történésekbe. A cselekmény előrehaladtával újabb sátor kerül elő, de már más relációban, más funkcióval, a kint és a bent dimenzióit jótékonyan ironizálva.

Az élesen magasba nyúló nézőtérről magunk is a játék résztvevőivé válva nézzük, hogyan zajlik az élet a római légiótól megszállt, s a láthatatlanul uralkodó szörnytől rettegő városban. Zsámbéki Katona József színházi rendezésében a mitikussá növesztett vízi szörny metafizikai "holdudvara", "társadalmi beágyazottsága" kapott színjátszói nyomatékot, drámai erőt. Drindrinbog papjai, köztük is a kitüntetett szerepű Miron a mindenütt jelen lévő elnyomatás metafizikai rettenetét, ördögi működését jelenítették meg. Zsótérnál és hallgatóinál mindez a weöresi világból előcsillámló arabeszkszerű játék, titkos jelbeszéd, mágikus varázslat. Vadócul szertelen, széttartó, mégis egy közös játékfolyamba torkolló, hömpölygő áradat. Csapongó, viharzó érzéki tombolás. És nem is a darabbeli tavaszünnep rituális őrjöngéseiben, hanem a józanul megfontolt, mégis groteszk cselekvésekben. Zabolátlan gyermekjátékok szőttese és precízen adagolt érzékiség ereje élteti e szertelenségében is fegyelmezett játékot. Óvodás hancúrok, iskolás viháncok, és szép, komoly, filozofikus bölcselmek ragyognak elő Weöres szószerkezeteiből. Testek kimerevített képpé formázott konstrukciói. Groteszken szépséges rácsodálkozások a dolgokra, a lét mikéntjére.

Bejön Barbara, a vajákos anyakirálynő, Inganga udvarhölgye sötétkék peronellenőrkabátban, rakott, hosszú, sötétkék iskolai szoknyában. Adorjáni Bálint játssza: nem nemtelen lény, hanem mindkét nemet gyöngéden ironizáló jelenés. Fellini és Pasolini szürreáliákba csúszkáló démonjai közt láttam ilyen lényeket. (Ugyanő játssza Reginát, a szerecsen leányt, és Athanast, a király miniszterét is.) Dankó István hasonlóképpen több alakot formál: Lydiát, az élvvágyó udvarhölgyet és Bardanest, a nagy hatalmú minisztert. Nellát, a Lauro herceget elcsábító, és az udvari praktikákba hamar beletanuló perecárust Mészáros Piroska adja: életerőtől kicsattanó, virgonc leányzót látunk, aki mohó, dévaj élvezettel veti magát férfikarokból férfikarokba. Inganga, a százéves anyakirálynő és Uttaganga, az ütődöttségében is ép lelkületű királylány megformálója, Stork Natasa ugyanabban a ruhában, ugyanazon hangregiszteren játssza két, egymásba tükröződő alakját: lehalkuló szófolyamai, csöndjei figyelmet parancsolók. A darabzárlatban a királynővé avatott szerencsétlen Uttaganga hiába mondogatja, hogy "pipilnie" kell, ügyet sem vetnek rá, még akkor sem, mikor már a trónná lett emelvényről csurgat alá. A szépséges Cynthiát Gera Marinára osztotta a rendező: egyszerre élesre fent nyelvű fruska és ügyes csábító, aki könnyedén bocsátkozik újabb és újabb kalandokba.

(fotó: Solymosy Attila)

Zsótér rendezésének végig sajátos a hullámmozgása: előreszaladások, lelassulások szeszélyes rendben váltogatják egymást, a csoportos jelenetek zsivajgó összhangzata rendre magányos, halk szólókba vagy szikáran komponált páros jelenetekbe torkollik. Az előadás legsugallatosabb, egyben legprecízebben kidolgozott epizódja Lauro (Orosz Ákos) és Isbel hercegnő (Erdélyi Tímea) testvérszerelmének éteri tisztaságú, gyöngéd erotikától átitatott jelenetsora Batrach (Lazók Mátyás) hajóján. Érzékek poézise, érintések képköltészete lelassult, ráérős, finom, buja évődésük; akárha az első, meztelen emberpár bűnbeesését látnánk a paradicsomban. A korai reneszánsz itáliai mesterei örökítették meg táblaképeiken a szép testek érintéseinek ilyen idilli intimitását.

Az aprócska, szűkös játékteret magasba nyúló vasajtók határolják; amikor csattanva-döndülve kinyitják őket, újabb ajtósorra látni, a csupasz, kietlen díszletfolyosó majdnem az utcáig tágul. Térbeli szűkösség és egymáshoz szorítottság, testek kavargása és a tömegtől való elkülönülés, egység és sokaság váltakozó koordinátái közt zajlik, hömpölyög a vidorul eleven játék, amely nemcsak a költői színmű pompás árnyalatait, hanem virgonc humorát, gyöngéd iróniáját is jótékonyan hozza színre. A csapatmunkából derekasan kiveszik részüket, s ha kell, akrobatikus fizikai teljesítményektől sem riadnak vissza: Földi Ádám Giorgio lovagja, Orth Péter Cannidas királya, Lazók Mátyás Batrachja és Mauritiusa, László Attila Siriója, Szűcs Péter Pál Miron főpapja. A legszebb az egészben, hogy a weöresi építmény roppant mélységein és magasságain könnyedén libbennek át a játékosok; ahol döccenni látszik a ritmus, átlendíti őket a holtponton a játékkedv, ahol mélybe húzna a filozofikus gondolat, frivol, könnyed humor lendít át a szakadékok fölött: sokszólamúan zeng a weöresi összhang.

KOVÁCS DEZSŐ