Ahogy maga az Alternatív Thália Projekt (ATP) lényege szerint reprezentálni szándékszik az állandó játszóhellyel nem rendelkezõ független színházi társulatok, alkalmi társulások egyéves munkáját (és inkább több, mint kevesebb sikerrel meg is teszi ezt), úgy akaratlanul is tükre mindannak, amit ez a szféra maga is reprezentál: a hiánynak.
A zsidó-görög-keresztény európai kultúra, amióta írásos manifesztumok léteznek, minden pillanatában hiánylétként, leromlott létként éli meg aktuális jelen idejét. Ezen a permanens és megélt létezéskritikán egyesek szerint Szent Ágoston filozófiai teológiája, mások szerint Descartes racionál-individualizmusa, legtöbbek szerint a második világháború gázkamrákra kiírt szabályos pályázatai csavartak egy sosemvoltat. Akárhogy is, amikor kortárs művészetünk az elvesztett teljességet próbálja visszanyerni, vagy magát a hiányt felmutatni, mindkét esetben ugyanaz a hiánylét a kiindulópontja. Az idei ATP-n az előbbi utat Hámor József és Ladjánszki Márta választotta, az utóbbit a többi alkotó.
A mondandóhoz kötődő - filozófiai, létérzésbeli - értelmen túl a hiány praktikusan alkotói, előadói, közönségszervezői hiányosságként is jelentkezett. Mint ahogy - a hiány fogalmát most már megtartva - igazán jó előadások is születtek a hiányosságok hiányával.
A néző hiánya
Az idei ATP valahogy összébb ment a tavalyihoz képest. 2007-ben az előadások túlnyomórészt a Nagyszínpadon zajlottak, idén egyedül a TÁP Színház jutott be a központi Teátrumba. Ennek egyik oka az lehet, hogy az idei beválogatottak között sokkal kevesebb eleve nagyszínpadra kalibrált előadás volt. Míg a tavalyiaknál a TranzDanz Bankettje, a Tünet Együttes Buddha szomorú című produkciója vagy éppen Ágens plastic-fantastic-bombastic című munkája nehezen lett volna elgondolható stúdió méretűre zsugorítva, s a többi nagyszínpadi produkció is állta a tágas színházi tereket, az idei előadások közül nem sokat tudnék működőképesnek elképzelni a Thália Színház hagyományos, nagyszínházi belterében. Financiális-eladhatósági kényszerből vagy tudatosan, határozottan koncentráltabb aurájú darabok születtek 2008-ban.
|
Elsősorban a nézők és nem a talentum hiányzott ugyanis az idei ATP-ről. Furcsa élmény, hogy az egyes előadásokat látogató 25-70 néző közül szinte mindenki ismer mindenkit: táncosok, színészek, szakújságírók. Az előadók egymás darabjait nézik, az újságírók egymás cikkeit olvassák, miközben valódi értékek képződnek, komoly munkával jó előadások születnek. Többek között ebben is reprezentál az ATP.
A dramaturgia és az időnkívüliség hiánya
Mándy Ildikó két koreográfiája indította a 2008-as Alternatív Thália Projektet. Az Öőt című darab a Magyar Mozdulatművészeti Társulat 5X5 vendégkoreográfusi programja keretében 2004-ben bemutatott 5X5 című munkájának átdolgozása, míg az Időtolvajok néhány hetes, friss előadás. Ennek ellenére, az Öőt átgondolatlanabbnak és kevésbé késznek tűnő munka. A szöveges felvezető az öt emberi alapkapcsolatra utal, maga az előadás azonban inkább egy nőktől mentes, de - Szelőczey Dóra falra vetített figurájával - a nőiségtől érintett létben alakuló-kavargó homoerotikus viszony történettelen mozgóképét hozza létre. Ennek egyik ágense - Pálosi István - minden mozdulat előtt már maga jel: gyermekteste, halotti koponyaíve, rezzenéstelen tekintete nehezen megnevezhető módon isteni és sátáni, jó és gonosz egyszerre. A magára vett női princípium, bár tovább növeli a figura belső ellentmondásosságát, nem oldja el annak igazságát: néhol elégikus, néhol hisztérikusan pattanó mozdulatsorai egy túlérzékeny női princípiumot mintáznak. Ennek az egzaltált nőiségnek ezen az előadáson Fenyves Márk színpadi figurájában nem született ellenpontja: belső erő híján férfiassága inkább csak jelzésszerű utalások, érzékletes, de üres gesztusok formájában mutatkozott meg. Ezzel együtt és ettől függetlenül is hiányzott az előadásból egy érzékelhető rendezői elképzelés: sem az emberi viszonyokról általában, sem a férfiszerelem mibenlétéről nem mutatott fel érvényes igazságokat.
Az Időtolvajok a befogadói tűrőképességet próbára tevő, sokkal összeszedettebb munka: egy különös atmoszférájú mozgás- és gondolatmontázs. Mándy Ildikó mozdulatmonászok újra- meg újrakeverésével hoz létre közös mozdulatsorokat, egy-egy logikailag lehetséges világ lehetséges történeteit, utalva az Idő egy lehetséges természetére, és e végesen sokszámú történeteink hiábavalóságára. Amennyiben hiány, az időn kívüli - eksztatikus, kontemplatív, elmélyült - lét lehetőségének hiánya. Időtolvajlás, amennyiben a konkrét, praktikus létezésbe rántó Idővel megraboljuk (vagy hagyjuk vele megrabolni) magunkat, és amennyiben a kényelmesnél (szerencsére!) hosszabban kényszeríti a nézőt szemlélni és átélni e minden izgalomtól lényege szerint mentes, monoton hiánykompozíciót.
A hiányt kinevetni
Az idei ATP előadásai talán még egy fokkal kevésbé nyúltak az irónia, a nevetés misztériumához. Nem sok olyan produkció volt, ahol egyáltalán megjelent, és összesen három, amelynek törzsét alkotta a humor általi eloldozás könnyed súlyossága, vagy rosszabb esetben az elkomolytalankodás felszínessége.
A TÁP Színház Nagy színészversenye bohóckodásként és társulatportréként is szórakoztató produkció volt. Minden játékossága ellenére mégiscsak kiderült, hogy kik a legjobbak a rögtönzéses clownjelenetekben, kik az igazi komédiásai a csapatnak (szerintem Keresztes Tamás és Vinnai András). Mint ahogy a Balla Eszter, Gryllus Dorka és Sipos Vera által modern táncstílusban előadott szakításjelenetben - egy briliáns stílusparódián keresztül - a túlnyomórészt mozgás- és táncszínházi előadásokból szerveződött ATP maga is kapott egy szellemes, kedves kis fricskát. A szórakoztatásnál valódibb dolgok is történtek: Rezes Judit és Sipos Vera valóságos és megélt kudarca az egyik villámfeladattal, és végezetül a játéktéren és a nézőtéren egyként szétfolyó ólmos fáradtság. Hajnali kettő körül Molnár Gál Péter küldött mindenkit haza a színpadi álzsűri álasztala mellől álértékelés helyett. Jelzésértékű, hogy ez az elsősorban mégiscsak könnyeden szórakoztató előadás a nagyszínpadon kapott helyet... és meg is töltötte annak nézőterét.
|
Nagy Andrea és Szabó Kristóf közös munkája, A szökevény csillag egy ritka merész mozgás- és prózai színházi gegkísérlet. A négy részre osztott darab első három része egy érzékeny és poétikus mozgásszínházi tabló a földre, azon belül is a mélységek mélyére zuhant egykori angyalról, alvilági otthonosságának és felvilágba vágyódásának abszurd kettősségéről. Nagy Andrea mozdulatai a tánc artisztikuma és a testgesztusok jelelő konkrétsága között félúton - ha néha illusztratív sablonok felé hajlik is -, Puskás Péter izgalmas élő zenei jelenlétével együtt egy érvényes hozzászólás a Lucifer-történethez. A negyedik rész - Isten rá akar gyújtani, ezért leszáll a pokolba, cserébe vizet visz, majd ott marad kicsit zenélgetni-táncolgatni - kettétöri az addigiak metafizikai, önvallomásos súlyát, és nem ad helyette semmit. Ennek a bátor és nagy ívű abszurd humornak a működéséhez sokkal több alkotói invencióra és előadói (elsősorban színjátszó) képességre lett volna szükség. Mindezek híján az előadás - láthatóan nem kevés befektetett munkával - fekete-fehér humor helyett csak szürke élcet produkált.
A hiányt megszüntetni
Az idei ATP-n elsőként - Csendmorzsák című darabjával - Hámor József tett kísérletet arra, hogy egy meditatív lecsendesítettségen keresztül valamiféle teljességet idézzen meg a játéktérben. Hámor József színpadi alakjának kezdeti erejét - főként Katonka Zoltán természetesebben gördülő mozdulatai mellett - mozgásának artisztikus kimódoltsága hamar eloldja. A darabbeli Mesterének, barátjának emberi gyengeségét, érzékenységét megtámogatni hivatott Katonka Zoltán a dramaturgiailag rárótt feladatát színpadi lényének - talán ránc nélküli fiatalságából eredő - súlytalansága miatt nem bírja el. Így az egymás, és ezen keresztül egy náluknál nagyobb felé fordulásuk drámája nem születhet meg. Ha megidézni nem sikerült is, a pontosan összecsiszolt mozdulatsoraikon keresztül artikulálódó közös történetük a maga geometrikus szépségével, a zene és a csendek által kialakított meditatív atmoszférával a Csendmorzsák mégiscsak utalt arra a bizonyos teljességre.
Ami csak félig sikerült Hámor Józsefnek, az megszületett Ladjánszki Márta Silent witnesses című koreografált együttlétében. Nem elsősorban Varga Zsolt, Jávorka Ádám és Ladjánszki Márta megkomponált mozdulatsoraiban, amelyek hol jelekként, hol a leghétköznapibb mozdulatok keresetlen egyszerűségével, vagy testgesztusokon keresztül idézik fel egy valóságos emberi viszonyrendszer hajszálerességét; nem is elsősorban a - színpadon (és a mozivásznon) általában szenzációként, mondandóként vagy rejtőzködésként használatos - meztelenségen keresztül. Inkább azon a koncentrált és minden pillanatában teljes személyes együttléten át, amelynek a normál megvilágításban, a leghétköznapibb csupaszságában megmutatott emberi test nem témája vagy eszköze, sokkal inkább értékmérője az intimitás meztelenségen keresztül való megidézésének nehezebb útja révén. Eme együttlétnek - néma szemtanúkként - óhatatlanul résztvevőivé válnak a játéktér körül ülők közül mindazok, akik képesek nézőtéri voyeurségük automatizmusából kilépni.
A pulóver és az előzetesek hiánya
Réti Anna Lélek pulóver nélkül című szólódarabját - a legutóbbi SzólóDuó Fesztiválon prezentált csonkolt változat után - ismét teljes egészében láthattuk. Megrázó erejű, minden pillanatában érvényes, a személyesen túlnyúló közvetítés a női lét szépségéről, csúfságáról, az emberlét félelmes egyedülvalóságáról. Negyedszer látom, negyedszer is megérint, negyedszer is gondolkodásra késztet, és tudom, ez ötödszörre sem lesz másként. A megmutatás tiszta egyszerűségében és erejében, a kompozíció teljességében ez a koreográfia hosszú évekre nehezen megugorható mércét állított a kortárs táncszakma elé.
Ladányi Andrea EGY EST címmel (vagy cím helyett) az idei ATP meglepetésdarabjaként mutatta be legújabb munkáját. Tudatos vagy véletlen, mindenesetre abból a gesztusból indul a koreográfia, amivel egy órával előtte Réti Anna befejezte: a játszók nélküli színteret nézik az előadók is, mi is. Eztán kéjsóvár, nemnélkülivé rombolódott emberfejet mintázó maszkot húznak a fiúk, és elkezdődik egy groteszkbe hajló játék csábítással, rejtőzködéssel, agresszióval, megmutatkozással, egy minden intimitástól mentes, nem evilágisága mellett is ismerős játszma a két férfi és a nő között. Kicsit talán hosszabban, mint az előadói muníció tart. A darab legköltőibb jelenete egy negyedórán át tartó gyilkosság álomszerűen lassult, végtelennek ható mozgóképe, ahol Ladányi Andrea és partnere bizarr haláltáncukon keresztül érzékítik meg gyilkos és áldozata erotikától sem mentes összetartozását. Az egész előadás - a kissé elnyúlt első rész ellenére megmaradó - tömbszerű erejét egy szöveges játék bontja fel: a férfiak és nők közötti kapcsolódás fekete oldalának izgalmas képsorait egy éjszakai szórakozóhely konkrétságába oldja, a mozgás és a zene alkotta koherenciát egy a műfajok közötti határvonalak átlépését célzó rendezői ötlettel szétforgácsolja. A mondandó partikularizálásáért, a forma egységességének felbontásáért pedig nem ad cserébe semmit.
Az identitás és a történet hiánya
Az Andaxínház Forte piano című "tér- és időkollázsa" Néró történetével játszik egy különös kiállítású (Árvai György által létrehozott) látvány- és térrendben. A szoborszerű izoláltságban, élénk piros fröccsenések előtt kiállított játszók szöveggel, mozgással és zenével fokozatosan teszik felismerhetővé az eredeti történetet, miközben térbeli elkülönültségükkel, megszólalásaik, mozdulataik sorrendjével, a játéktérből való kivonulásuk - a közismert történettől eltérő - egymásutánjával, a központi császárfigura definiálatlanságával fokozatosan bontják fel a klasszikus Néró-toposzt, oszlatják szét a nérói identitást a játszókon. Az ily módon létrejövő, zömében erőteljes megszólalásokban és mozgásokban artikulálódó történéshalom és személyiségforgács az alkotásban való befogadói részvételen keresztül válhat különféle történetekké, vagy maradhat a maga termékeny, energiákkal telített meghatározatlanságában.
Minden léthiány istenhiány. Ágens Deus tardatjában az emberi transzcendenciaszomjat mint elélt embervoltunk utolsó igaz gesztusát mutatja fel egy bizarr atmoszférájú színpadi misztériumjátékon keresztül. A félig élő, félig halott közvetítők, a félig ember, félig állat emberek testükre aggatott fémexplantátumokkal, az éghez szólás papja és a földből szólás papnője becketti figuráinak közösségét istenvárásuk bizonyossága és istenre való készségük bizonytalansága adja. A Philipp György által gyönyörűséges hangon előadott egyházi énekek egy szépséggé erodálódott egykori igazság, egy valamikori teljesség immár értelmetlen recitátumai. A futószőnyeggé kihajtott írások megfejtését nem ismeri már senki sem. A rituális ünnepélyesség még egyszer kísérletet tesz szentséget találni, csend van és hit, várnak, várunk ... - nem történik semmi.
Pataky Klári Pillangó balladája két történet határpontját, a már nem és a még nem semmiföldjét mutatja meg különleges erejű és igazságú koreográfiájában. Az átváltozás misztériuma utáni pillanatokat, amikor már értetlenül nézünk előző történetünk rajtunk ragadt, fekete morzsalékaira, és a frissen született idegenségével mindarra, ami körülvesz. Nagy Csilla minden sablontól mentes, költői ihletettségű előadásában e pillangó-angyal lét lassan a legemberibb emberlétté, a megmutatkozás kényszerében való létezés, egy saját történet elkezdésének újra meg újra nekirugaszkodó kísérletévé alakul. Végezetül a lábai között ránk nyitott tekintete a megbocsátásról, a Régi Stúdió ránk csapott bejárati ajtaja a kísérletek kudarcáról tanúskodik. Ez a nem történés a 2008. évi Alternatív Thália Projekt egyik csúcspontja volt.
Az összegzés hiánya
Hol vannak a nézők?
TÖRÖK ÁKOS
