Millenáris Teátrum
Igen erõs cseh, lengyel és magyar dominancia jellemezte az Orkesztika Alapítvány szervezésében lezajlott SzólóDuó 2008 Nemzetközi Táncfesztivált a prágai és varsói társfesztiválok létrehívásával. A 75 jelentkezõbõl az elõzetes válogatás során 30 elõadásra szûkült hivatalos versenyprogram díjazottjai is javarészt e nemzetek fellépõi közül kerültek ki.
Ennek ellenére az igazi meglepetést egy táncfelfogásában is tetőtől talpig nyugat-európai előadó, a belga Claudio Stellato, a szóló kategória közönségdíjasa szállította. Technikailag magas színtű, formaérzékeny előadás volt a lengyelek első díjas duója, és hangulatában megragadott a japán-kínai győztes szóló, ám ezzel valójában ki is merítettük a figyelemre számot tartható művek sorát. A Millenáris Teátrumban megtartott gálaesten a nemzetközi zsűri és a közönség döntése alapján legjobbnak ítélt nyolc produkció mellett vendégként Bozsik Yvette lépett színpadra egy korai, nemzetközi fesztiválnyertes szólójával.
A Hommage ŕ Mary Wigman egyszerre önfelmutató és múltidéző, máig rejtélyes táncmonogram. Bozsik meredeken felívelő karrierjét az ilyen típusú, önazonosság-kutató tánc- és kultúrtörténeti vallomások alapozták meg. Őt nézni annyi, mint áldozatául esni ihletett előadásmódjának, és közben azon tanakodni, vajon ki is a főszereplő ebben az előadásban: az interpretátor vagy az általa interpretált személy. A szólista egyéniségén átszűrődő Mary Wigman, vagy fordítva. Az persze nem kérdés, hogy a német expresszionista tánc nagyasszonyának baljóslatú, dramatikus önkifejezési rendszere a II. világháborút megelőző évtizedekben forradalminak hatott - nem is kedvelték érte a monumentális népünnepélyekért rajongó nácik -, az előadás mégsem puszta rekonstrukció, muzeális mozgáslelet. A belülről megvilágított apró porond, a négyfelől egymásra úszó-tekeredő széles sárga leplek, a velük makulátlanul befedett női test, a rezzenéstelen madonnaarc, a szónokias pózok a napsugaras színek és fények ellenére is egy fullasztóan zárt világ fragmentumai. A táncosnő háromszor vált árnyjátékszerűen jelmezt a sárga függönycsíkok mögött: minden átöltözése szerep- és "korszakváltás", minden szerepváltása érzékeny átlényegülés. Hol vörös maszk mögé rejtőző vajákosnő, hol téglaszín kendőben ágáló siratóasszony, hol fehér álarcos halál. Egyiptomi falfestmények frontális ábrázolású figurája, csípőjét ringatva sasszézó indiai papnő vagy expresszionista grafikák önkifejező, komor alakja. Minden esetben egy rendkívül céltudatos, ragadozó tekintetű díva néz vissza ránk, aki ezekben a szerepekben meg- és feltalálja, illetve újraalkotja önmagát.
A tavalyi első helyezett - idén zsűridíjas - horváth-holland illetőségű Bruno Isakovic Tél című szólója átgondolt, jól fésült munka. Ám a koreográfia és a táncos teljesítmény csak másodlagos a nagy fontosságúnak vélt szcenikai ötlet mögött. Egy szál gyér fényű villanykörte lóg a térben, az élet forrása, az otthon melege vagy az örök origó hatásos, ámbár nem túl eredeti szimbólumaként. A szólista eleinte nagykabátban, majd félmeztelenül verdes és csapong körülötte megigézve, mint egy éjszakai pille. Letépi a vezetéket a magasból, játszadozik, kacérkodik a fénnyel, szinte egyesül vele, sőt, már ő maga generálja a változást: amikor hangos levegővétellel beszívja a "fényt", elsötétedik, amikor kifújja, kivilágosodik a terem. Aztán hirtelen elénk lép, egyik kezében az égő, a másikban a vezeték, mélyen a szemünkbe néz - és megrántja a zsinórt.
Isakovic szólója nem mentes a közhelyességtől, de magabiztos, szakszerű munka. Utóbbi csak részben mondható el Marie Janečková szintén zsűridíjas kettőséről, amely megjegyezhetetlenül hosszú címével ellentétben (A monológ szomorú vallomás, de szavak nélkül még szomorúbb) egészen nyúlfarknyi, állírikus darab. A tetszetős nyitó kép kivételével meglehetősen sematikus és fád mozgásképekkel próbálja leírni egy légies szimbiózis felbomlását. A két test eleinte összeragadva, egymásra görbülve siklik a talaj fölött, később szétválik, és elmagányosodik a tér különböző pontján.
A szintén cseh Kateřina Korbová Szétválasztani című patetikus szólója a hagyományos mozdulatművészetnek hódolt. Most látható, mekkora a különbség egy modellszerű és egy reflektált, átértelmezett táncszóló között (amilyen például Bozsiké volt). Korbová ugyanis nem "javította fel" a szabad tánc egykori, mai szemmel dagályos és színpadias mozgásrendszerét, nem tette új, korszerű megtapasztalássá, hanem meghagyta annak, ami: archivált, múzeumi anyagnak. Földig érő, zárt fekete ruha, személytelenség, teátrálisan fontoskodó karok, dallamra-ütemre ringó mozdulatok - kérdés, mit keres ez az előadás egy kortárs tehetségkutató seregszemlén, ráadásul a díjazottak között. Mi magyarok, azt hiszem, kevéssé lehetünk büszkék erre a fesztiválra. A két díjazott hazai produkció, Buday Melinda és Ha raszti Adrienn koreográfiája - az egyik szóló (Déli álom), a másik duett (Kijárat) - egyazon kaptafára készült: végy egy fülbemászó muzsikát és hangolj rá érzelmi sablonokat kipróbált mozdulatpanelekből. Buday táncában kicsivel több a romantikus ábrándozás a még elviselhetőnél. A dekoratív külsejű táncosnő "túltelített" mozdulatokkal olvad el az émelyítő délszaki popslágeren. Szinte felfoghatatlan, hogy ő mindezt nem élcnek szánta, hanem szemmel láthatólag komolyra vette.
Haraszti Adrienn és Csere Zoltán kettőse miről is szólhatna másról, mint szerelmi civódásról, pontosabban egy ambivalens érzelmi attitűdről, a szeretve gyűlöletről. A darab természetszerűleg itt sem magától a témától, hanem a megfogalmazás módjától, stílusától válik brutálisan közhelyessé. Ráadásul a két előadó slampos technikája, a "megrövidített" mozdulatok, az enervált játékmód még inkább hiteltelenítették a produkciót.
Claudio Stellato viszont az a táncos, aki egy perc tört része alatt képes megfogni (és az előadás végéig el sem engedni) a nézőt, pedig jószerivel még nem is kezdett magával semmit a színpadon. Ezt hívják jelenlétnek, ami táncszínpadon sem nélkülözhető. Stellato belülről "dolgozik". A belső rezdülések idegáramként futnak át a testén, és mutatják meg magukat a kísérteties, rebbenő mozdulatokban. Pőre éntérképet tár elénk. A 240d talányos címre hallgató stand up (tragi)comedy nem kreálmány, hanem zsigeri ösztöntúra. Mozgása pallérozott, személyes és őszinte. A darab első felében szinte egy helyben áll, csak a felső teste, karja és tekintete játszik. Amikor birtokba veszi a teret, mozdulatai kiterjednek, majdhogynem elszabadulnak, mint akit a feje helyett a teste ural és irányít, ám a darab ekkor is megőrzi intim, játékos arcát. A végén már kicsit poénkodóra hangolja a figurát, amit talán nem kéne, sikere e nélkül is garantált volna, s e túlhabzás ellenére is megérdemelt.
Ambivalens érzéseket keltett bennem Chikako Kaido első díjas koreográfiája (címe Táncszóló - így, szimplán), amelyet a tajvani születésű Tsai-chin Yu tolmácsolt elmélyülten. Egyrészt, mert a japán koreográfusok anyanyelve a butoh-technika, és ez a darab a már tánctörténelmet írt műveikhez képest csupán gyenge középfok, másrészt viszont el kell ismerni, hogy a művet előadó fiatal, filigrán táncosnő hibátlanul beszéli e "befelé nyíló", filozofikus táncnyelvet. Tsai-chin Yu előre omló, hosszú fekete haja szinte végig takarja a tekintetét. Gyönyörű, amikor meggörnyedt meztelen felsőteste, görbén kinyújtott, kifejezésteli karral, görcsbe merevült ujjakkal hófehéren kivilágít a koromfekete drapériából. A lassú, szinte vánszorgó mozgásfolyamatból röpke, alig szívdobbanásnyi mozdulatok lökődnek ki. Koncentráció, önfegyelem és átélés - az e fogalmi hármas jegyében telt előadás után már cseppet sem csodálkoztunk azon, hogy a magas szinten teljesítő tajvani táncos vendégművész Pina Bausch világhírű társulatánál.
A lengyel Pawel Malicki első helyezett duettjét nézve óhatatlanul egy másik koreográfuszseni, Jiří Kylián munkássága ugrik be. Az összehasonlítás Malickire nézve kifejezetten hízelgő: a táncot csengő-bongó szavakból álló költeményként, frappáns ritmusjátékként értelmező koreográfus lényeglátóan emeli ki a test plaszticitását, dinamikáját, erejét. A 46 című produkció három igényesen kidolgozott (rokon) tételből áll. Mesés szinkronmozgások, lassú súlypontáthelyezések, óvatos ereszkedések és kiállások a legtipikusabb jellemzői. Malicki és partnere, Martina Lukešova atlétikus táncosok, nem okoz számukra gondot az akrobatikával, gimnasztikával, sőt show-táncelemekkel bátran megtűzdelt, részben kontaktalapú koreográfiát tisztességesen eltáncolni. Csak a zárósort hanyagolhatták volna, a tiszta tánc végére haszontalanul odabiggyesztett apró "történettel" (két pohár tej és megivásuk jelképes módozata), de ez már nemcsak Malickiról, hanem a narratívától általánosságban tartózkodó koreográfusokról is szól, akik olykor nem bírják ki, hogy a szabad táncot meg ne fejeljék a stílustól idegen színházias epizóddal.
KRÁLL CSABA
