Szegedi Nemzeti Színház

2008. február 26-án ért világhódító útja során Szegedre Wagner muzsikája: a Szegedi Nemzeti Színházban A walkür került elõadásra, koncertszerûen. Azért is nevezetes ez a dátum, mert Wagner-dirigensként itt és most debütált Kesselyák Gergely, akit 2005 óta szoros szálak kötnek Szegedhez (a Szegedi Szabadtéri Játékok mûvészeti igazgatója, emellett a Szegedi Szimfonikus Zenekar mûvészeti tanácsadója).

A hazai operajátszás egyik kiemelt helyszíne Szeged - nehéz elhinni, hogy Wagnerből ilyen lemaradása lenne a városnak, s ezáltal a helyi közönségnek (vagyis mindazoknak, akiknek Szeged jelenti az élő zenés színpadi élmények nemcsak első, de egyetlen forrását). Idén a komponista halálának 125. évfordulója kínált apropót e remekmű megszólaltatására.

Bármennyire is furcsa, az elmúlt évtizedekben a közelség és távolság relatív fogalom lett. A média jóvoltából az operaközvetítések révén összehasonlíthatatlanul többen "otthonosak" a Metben, mint ahányan eljutottak - példának okáért - Szegedre (ahonnan persze a közvetítés is ritka). Hol vannak már azok az idők, amikor lelkes operarajongók szervezkedtek, s közösen leutaztak egy-egy premier kedvéért a Tisza-parti városba. De az emlékek élnek, kollektíven is - így például a Wagner Társaság Budapestről autóbuszos operalátogatást szervezett, ötven fő számára lehetővé téve a szegedi operaprodukció meghallgatását.

Kesselyák Gergely és Simon Krisztina

A tetralógia amúgy is az érdeklődés középpontjában áll; júniusban Fischer Ádám vezényletével az MR Szimfonikus Zenekara egymást követő négy estén fogja megszólaltatni, félig szcenírozott előadásban, a Művészetek Palotájában. Az elmúlt évek méltán nagy érdeklődéssel fogadott eseménye volt az első két est - a teljes ciklust, joggal, megkülönböztetett várakozás előzi meg. De addig is, még egy koncertszerű Walkür! A közönséget a Szegedi Szimfonikus Zenekar hírlevelével, a Hangolóval fogadták, melynek "vezércikke" (a "Műsoroló") A walkürrel foglalkozik. Rendkívül szimpatikus gesztus, hogy a szereposztást követően a karmester ajánlását olvashatjuk, majd internetes forrásból származó informatív anyagot.

Fontos volt előre tudni, hogy nemcsak szegedi bemutatót hallunk, hanem ez az első találkozása a gyakorlatban Wagner zenéjével a zenekarnak is. Wagner zenéje speciális előadási kérdéseket vet fel, amelyekről beszélni könnyű, ám megvalósításukhoz kétségkívül időre van szükség. Amit rosszallóan szokás a szerző szemére vetni, hogy a zenekarra hihetetlenül nagy felelősséget hárított - nos, ezt most a gyakorlatban megtapasztalhattuk. A hangszeresek igyekeztek hősiesen helytállni, ebből azonban néha a helytállást, máskor az igyekezetet éreztük inkább.

Sajátos helyzet, hogy nemritkán zenekari szólamoknak kell magukat főszereplőnek érezni, tehát fontos: ne kísérő attitűddel játsszanak, hanem olyan súllyal-jelentőséggel, mint koncertpódiumon sem mindig. Ettől a magatartásváltástól szokatlan feladatnak tűnhet az olyan kottakép is, amely egyébként ismerősmegszokott; de ezúttal korántsem erény, ha például plasztikusak a tizenhatodmenetek, szextolás képletek vagy hasonlók. Mert a kifejezés a fontos, a kivitelezés mikéntjének úgy kell(ene) eltűnni, mint az állványzatnak az épület elkészülte után...

Érdemes volt - utólag, útközben hazafelé - eljátszani a gondolattal, vajon hogyan tetszhetett az előadás annak, aki most találkozott először a művel (egészében és/vagy élőben), s azzal is, hogy vajon hiányzott-e neki a színpadkép. Másként, hogy a látvány vajon megkönnyítette volna-e a közönség műértését. És a legnehezebb kérdés: az énekesek helyzetét megkönnyítette volna-e? Azaz, egyszerűbb-e kiállni a pódiumra és úgy énekelni a szólamot? Gondolom, ahány énekes, szinte annyiszor kétesélyes a válasz.

Wagner komplex elképzeléseit még színpadi elképzelései tiszteletben tartásával is nehéz megvalósítani - azok figyelmen kívül hagyásával pedig a látvány nemritkán eltávolít attól a lényegtől, amelynek immár egyetlen hűséges közvetítője a muzsika. Ilyen meggondolásból jó a hangversenyszerű megoldás - és a produkció színpadra állításának anyagi vetületét illetően is hasznos.

Igen ám, de így mind az énekesekre, mind a hangszeresekre a kizárólagosság szinte bénító súlya nehezedik, már amennyiben a saját szólamra való figyelésen túl még ilyesmivel is van energiájuk foglalkozni.

Ezúttal egy négyrészes sorozatból hallottuk a "második részt" - inkább önmagában megálló egészként, semmint éreztetve a képzeletbeli tetralógiában elfoglalt helyét.

A ténylegesen hallottak alapján átkeresztelhettük volna a darabot, a főszereplő olyannyira Fricka lett. Wiedemann Bernadett rehabilitálja a gyakran félreérthető főistennét; korántsem az a csacska nej, aki - mint Wotan álságosan a szemére is hányja - nem tanul urától semmit, bár ő "oktatja szüntelen". Biztos szerepformálással Wiedemann oly módon "semmisítette meg" Wotant, hogy ezáltal eltolódtak az erőviszonyok. Még a Wotan-Brünnhilde-jelenetek is veszítettek drámai erejükből, s így inkább csak az epikus tartalom dramatizált közvetítéseként értékelhettük őket. A címszerepet Cserna Ildikó, Wotant Szvétek László énekelte, kulturáltan, ám minden pillanatban énekes teljesítményt nyújtva. A figura megtestesítőjeként a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese, Gábor Géza remekelt Hunding szerepében. Wiedemann mellett ő volt az, akinek színrelépésekor behunyt szemmel érezhettük a színpadot. Siegmund-Sieglinde-jelenetei felemásra sikeredtek. Molnár Andrást kétségkívül zavarhatta az atmoszférateremtő díszletek és jelmezek hiánya - öltönyös Siegmundja szinte síkbeli ábrázolását adta annak a szerepnek, amelyről pedig kétségkívül "mindent tud". Herczenik Anna színpadon is ideális megjelenítője lenne Sieglindének - ahol a szólam nem kívánt komoly erőfeszítést, a szövegmondásra fordított megkülönböztetett figyelmet (némely hangzók már-már a szavak jelentésétől elszakadva, öncélú kihangsúlyozottságukkal tűntek fel), amikor azonban előtérbe került a drámai kifejeznivaló, felszikrázott körülötte a levegő. Ilyenkor igénybe vette egész segítő mozdulatkincsét a hatás elérése érdekében, a hangzás azt igazolta: sikerrel (operaszínpadon e segítő mozdulatokkal nem élhetne...). Brünnhilde testvéreire, a további nyolc walkürre nehezebb volt előadót találni. Olyannyira kiegyenlítetlen volt éneklésük színvonala, hogy egy-egy jól megcélzott (és eltalált) csúcshang csak még feltűnőbbé tette a következő frázisok megoldatlanságát. (Színpadon az egyes mozdulatok talán lendületet adhatnak - de ha a koreográfia sok mozgást ír elő, egyúttal fárasztó is.) Ez így most összességében siralmas volt, zavaró momentum, mely megakasztotta az immár megállíthatatlan és visszafordíthatatlan cselekményfolyamot.

A zenekar igyekezett hősiesen helytállni, néha dinamikai többlettel intenzitás helyett (ami nem könnyítette meg az énekesek dolgát). A többihez idő kell, hogy a játékosok mindinkább tisztában legyenek az általuk megszólaltatott motívumok rangjával-jelentőségével, s annak megfelelően vegyenek részt a kialakuló összhangzásban. Ebben biztos vezetőjük Kesselyák Gergely, aki operadirigensi tapasztalataival minden bizonnyal fokozza munkájuk hatékonyságát. Az "idő" másik vetülete: a Wagner-játékosként eltöltött idő, mert jó lenne, ha ez a művészi vállalkozás nem maradna fehér holló a szegedi zenei életben.

Az est élménye összességében megőrzésre méltó. "Testközelbe" került a mitológia és a hősmondák világa, bűvös áramkörébe vonva a közönséget. És felszikrázott megannyi érzés és indulat, amely az "általános emberi" szférájában is otthonos. Az is sajátjának érezhette a wagneri zene világát, aki távolságtartóan közeledett - s nem kellett kiábrándulni annak sem, aki régóta híve a Gesamtkunstwerknek.

FITTLER KATALIN