Marton László harmadik emeleti igazgatói irodája nem igazán tágas, de belefér az egész (színházi) világ. Figyelemébresztõ, nézõtoborzó színes plakátok, asszociációkra építõ, ötletes grafikai telitalálatok, ritkábban szövegre szorítkozó szereposztások, mûsorfüzet címlapok. Csehovot, Ibsent, Molière-t, a rendezõ helsinki, tel-avivi, torontói munkáit hirdetik.

Impozáns kollekció!

Korántsem teljes. Sajnos nem vagyok egy precíz, gyűjtögető típus. Van olyan rendezésem, amiről semmilyen dokumentumot nem őrzök. A megjelent kritikáknak is csak töredéke van meg. Pályámon óriási esemény volt, amikor a Le Monde nagy és elismerő bírálatot közölt a Nők iskolája vígszínházi előadásáról. A cikk megszerzett xeroxmásolatát azután kölcsönadtam valakinek és az évtizedek alatt kézen-közön eltűnt. A neten persze még nincs, de most Georges Banu megígérte, hogy megszerzi. Mert számomra ez nem egy jó kritika volt a sok közül, hanem ez lett "a" kritika, a kapunyitás a világba. Ez a cikk hívta fel a franciák figyelmét a rácsok mögött játszott történet nyíltan ki nem mondott politikai üzenetére, és erre figyelt fel a finn Nemzeti Színház akkori igazgatója is. Olyannyira, hogy eljött megnézni, és számomra teljesen váratlanul meghívott rendezni Helsinkibe. Akkoriban ilyen "nyugati" meghívást a nálam nagyobbak is csak ritkán kaptak és még ritkábban fogadhattak el. Nekem külön szerencsém volt, mert éppen ez volt az az időszak, amikor a finn Nemzeti Színház óriási ambícióval igyekezett megmutatni magát Európában. És volt is mit mutatniuk! Akkoriban Tovsztonogov, Benno Besson, Penciulescu rendeztek Helsinkiben. Én mellettük pályakezdő Nemecsek voltam. De azért az én első bemutatómra is meghívtak jó néhány neves külföldi kritikust, és a kedvező fogadtatás nyomán évről évre folyamatosan rendezhettem náluk. Ma még jobban tudom, mint akkor, hogy a nagyokkal való szakmai szomszédság, közvetlen kapcsolat fiatal rendezőként felért egy második egyetemmel.

Milyen nyelven dolgozott Finnországban?

Kezdettől tolmács nélkül. Az idősebb színészekkel németül, a fiatalabbakkal angolul gond nélkül megértettem magam. De ha mégis megakadtunk, mindig a produkcióban részt vevő színészek közül kértem meg valakit a fordításra.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Tudtam, de korántsem elég jól. Szerencsém volt, mert a német nálunk otthon második családi nyelvnek számított, viszont angolul igazán felnőtt fejjel, rettenetesen kemény munkával tanultam meg. Huszonhét évesen mentem ki először egy három hónapos intenzív nyelvtanfolyamra Angliába, és a második nyári kurzus után tettem le egy felsőfokú oxfordi nyelvvizsgát. Ez kellett ahhoz, hogy az angol munkanyelvemmé váljon. Az első német felkérést korábban Benno Bessontól kaptam, aki azt akarta, hogy a Volksbühnében is rendezzem meg a Vígszínházban sikeres Popfesztivált, de az NDK illetékes hatóságai akkor nem engedélyezték. Louisville-be is a Pesten látott előadások nyomán hívott meg Jon Jory. Ennek köszönhettem, hogy életemben először eljutottam Amerikába, szerencsésen megint csak a meghívó színház fénykorában. A louisville-i színház huszonötödik születésnapjára meghirdetett Szentivánéji álom előkészületei és próbái elején még némi meglepetést, de ugyanakkor várakozást is keltett egy ritka kelet-európai vendég. Miért jött, mit akar, mit tud? De azután olyan sajtónk volt, hogy csak ámultam. A főként mozisztárok bemutatására szakosodott televíziós Morning Show-ban, és az elképesztően népszerű Sixty Minutesben hosszú interjút készítettek velem, és valószínűleg ennek is része volt abban, hogy az angol nyelvterületen viszonylag hamar ismert rendező lettem. Louisville-től Chicagóig, Torontótól Londonig sokfelé és sokat dolgozhattam.

Milyen ellenállásba ütközött az idegen közegben? Mennyire fogadták el partnernek, sőt főnöknek az idegen színészek?

Ez a része a munkának soha nem okozott gondot. A finn társulat szellemileg nagyon nyitott, minden iránt érdeklődő közösségnek bizonyult. Louisville-ben a színészek nálunk szokatlan művészi alázattal és munkaerkölccsel dolgoztak, és szívesen fogadták a számukra új impulzusokat közvetítő kelet-európaiakat. Németországban az könnyítette meg a dolgom, hogy ott "a" munkát irányító rendezőt hagyományosan különleges státus illeti meg. A színészek megszokták, hogy a rendezőnek nemcsak rangja, de eleve igaza is van. A sokkal demokratikusabb észak-amerikai színházban, ahol sok állástalan színész jut minden szerepre, a művészek örülnek, ha bekerülnek egy-egy igényesnek ígérkező produkcióba. Hálásak a rendezőnek, amiért az éppen őket választotta a feladatra. Az így kialakuló bizalmi légkör fedezete a szakmai lelkesedésen kívül náluk is a szigorú munkaerkölcs. Nem számít, hogy mikor ér véget a kiszabott és korlátozott, a szakszervezet által ellenőrzött munkaidő. A Szentivánéji álom premierje előtt a két szerelmespárral és Puckkal nemegyszer este tizenegytől hajnali háromig próbáltunk a szállodai szobám előtti zárt folyosón.

Hány produkciót rendezett hazán kívül?

Nem is tudom, legalább ötvenet.

Puskázzunk! Itt van ez a szép kiállítású, tartalmas angol nyelvű füzet Marton László Csehov- és Ibsen-rendezéseiről. Ebből kiderül, hogy Ványa bácsiból is legalább hármat rendezett. A vadkacsa Dublinból Torontóba repült, sőt volt olyan rendezése is, amelyik egymás után kétszer kapott nagydíjat.

Ez megint a szerencsén kívül a kinti szabályoknak köszönhető. A Platonovommal az történt, hogy a szakmai zsűri díjazta, azután lekerült a programról, de a következő évadban "visszahozták" ugyanoda. Ez egyébként prózai előadással ritkán fordul elő. De a szabályok lehetővé teszik, hogy ilyenkor a színház újra indíthassa az előadást az össznemzeti versenyben. Az első évadban a Platonov megkapta a legjobb rendezés díját, a következőben az év legjobb előadása lett Kanadában.

Ilyen gazdag személyes repertoárban melyik feladat volt a legizgalmasabb?

Erre nem tudok egyetlen őszinte választ adni. Többet annál könnyebben. A Habima színházban fantasztikus volt, hogy velem egy időben a szomszéd próbateremben Andrzej Wajda dolgozott, Ljubimov éppen egy Babel-adaptáció olvasópróbáinál tartott. Közben az előcsarnokban, de még az irodákban is jelen volt a színháztörténet. A gondolat, hogy olyan névsorba kerülök be - ha utolsónak és kisbetűkkel is -, ami Vahtangovval és Mejerholddal kezdődik, nem lehet nem érezni a megtiszteltetést és a kihívást. Másért lett számomra felejthetetlen Dublinban az Abbey színházi A vadkacsa. Egyrészt megismerkedtem, sőt, azt mondhatom, hogy barátságot köthettem a darab fordítójával, aki nem mellesleg a legnagyobb élő ír író is volt. De a próbák különleges légköre a színészekből sugárzott. A kezdeti, kissé merev, hivatalos kapcsolat még a próbák elején teljesen megváltozott, amikor egy nap nem sikerült a szakszervezeti szabályok szerint megszabott időre befejezni a próbát. Csalódásomat látva az egyik színész, filmszínésznek is híres, idősebb művész odajött hozzám, és azt javasolta, menjünk le a büfébe és igyunk egy kávét. Ott várjuk meg, amíg elmegy az ügyelő. Utána együtt visszamehetünk a próbaterembe, akinek van kulcsa, kinyitja, és nyugodtan folytathatjuk a próbát. Így is történt. Ezek után a produkció mind a tizenkét szereplőjével éjfélig dolgoztunk - zavartalanul és illegálisan.

Ez azért a rendezőnek is embert próbáló lehetett.

A külföldi rendezés általában különös kegyelmi állapot. Olyankor egyszerűen megszűnik minden más elfoglaltság, probléma. Amikor A vadkacsát először próbáltuk, reggel hattól foglalkoztam a szöveggel, tíztől estig próbáltunk, és este a szállodában, ha olvastam, mindenképpen a darabról, a darabhoz olvastam, például Ingmar Bergman leveleit, de még zenét is olyat hallgattam, ami a darab világába repített. Itthon hiába törekszik az ember ilyenfajta koncentrációra, lehetetlen... Nézze meg ezt az aktatáskát!

Megemelni is nehéz.

Öt darab van benne, amit ma hazaviszek, és két nap alatt el kell olvasnom. De nem magamnak, a magánembernek, nem is a rendezőnek, hanem a jövő évadot tervező igazgatónak olvasom.

De azért ennél is fárasztóbb munka, vagy éppen időrabló elfoglaltság lehet az adminisztráció, az anyagi ügyek intézése.

Nem panaszkodom, kitűnő stáb segít. A hazai és külföldi előadások különbsége nyilván nem csak a próbákra fordított idő és energiamennyiség különbségéből adódik. Mondja ki bátran, hiszen néha én magam is eltöprengek rajta, minek tulajdonítható, hogy a külföldi előadásaim általában jobbak, mint az itthoniak.

Válasz?

Tulajdonképpen nincs. Rettentő büszke voltam, amikor egy kiváló angol rendező kollégám azzal dicsérte meg A vadkacsámat, hogy ő igazán ismeri a közreműködőket, de a színészek többségét soha nem látta ilyen jónak. Keresi a titkát, nyitját, hogy mi történt velük. Igazából neki sem tudtam felelni, legfeljebb a magam törekvéséről beszélhettem. Arról, hogy engem munka közben végig az vezet, hogy találkozzék a hitelesség, az őszinteség és a fanatizmus. Ha ez a három dolog összejön, megtörténhet a csoda. Ha nem, akkor csak abban lehet bízni, hogy talán majd legközelebb. Nem kényelemből, munkakímélés céljából veszem elő másodszor vagy harmadszor ugyanazt a darabot, hanem mert elégedetlen maradtam az eredménnyel és azt éreztem, hogy mennyi elintézetlen dolgom van még a Platonovval vagy A vadkacsával.

Választja, vagy kapja a feladatot?

Ma már eljutottam oda, hogy én javasolhatok darabot. Azt rendezhetem, ami izgat, amit szeretnék. Persze előfordul, hogy az elmúlt öt évben már játszották az adott színházban, hogy "elrendezte előlem" valaki, akkor természetesen tovább gondolkodunk.

Nemrégiben az Európai Kulturális Füzetek estjén hallottam, amit külföldi Ibsen-rendezéseiről mesélt. Azóta még inkább foglalkoztat, hogy vajon miben mutatkozik meg egy-egy ismert klasszikus darab rendezésében külföldön a Magyarországról érkezett rendező speciális vagy személyes üzenete. De kérdezhetném úgy is: miért más egy adott színházban, társulatban, időpontban egy ottani és egy magyar rendező értelmezése, előadása?

Arra gondol, hogy miért hívnak mostanában bennünket - engem és kollégáimat - egyre gyakrabban a külhoni színházakba, milyen többletet tudunk mi nyújtani Európa, Amerika nézőinek?

Így is fogalmazhattam volna.

Az én véleményem, személyes tapasztalatom az, hogy mi a magunk itthoni, kelet-európai tapasztalatával sokaknál többet tudunk. A saját életünk, a szüleink, nagyszüleink lerakódott élményanyaga a titka annak, hogy mi másként, vagy megkockáztatom: jobban tudunk darabot olvasni. Itt van például a többször is emlegetett, nagyon is északi, nagyon norvég A vadkacsa. A mi olvasatunkban az is benne van Ibsen művében, hogy milyen problémát, veszélyt jelent, ha egy adott közegben valaki világmegváltó tervekkel, soha be nem váltott ígéretekkel ámítja a környezetét. Hogy válik életelemévé az, amit a németek Lebenslügének, élethazugságnak neveznek. Mi azt is megéltük, hogy az az élethazugság, amit senki sem tud, senki nem mer leleplezni, tragédiába torkollik. Vagy itt van a Ványa bácsi... Ezt a darabot én igazán akkor értettem meg, amikor eljutottam Moszkvába és ott a legelegánsabb, legoroszabb szállodában, a Rosszijában egész éjjel csöpögött a csap. Miután senki sem volt, aki megjavította volna, a csapra tekertem egy zsebkendőt, hogy tudjak aludni. És mit tesz isten, amikor egy hónap múlva újra Moszkvába érkeztem és ugyanabba a szállodába, ugyanabba a szobába kerültem, azt láttam, hogy változatlanul ott a csapon az én pesti zsebkendőm. Mi a magunk kelet-európai tapasztalatából ismerjük a tunyaságot, a késlekedést. Tudjuk, hogy miért égett ki, került csődbe a jobb sorsra érdemes, tehetséges Asztrov doktor, és mi az oka, hogy nálunk legkönnyebben mindig a Szerebrjakovok boldogulnak. Nálunk több az olyan fiatal, aki a zsigereiben hordja a szülők kételyeit és kudarcát. Úgy érzi, neki sem sikerülhet jobban az élete, mint azoknak. Észak-Amerikában, ahol egyik napról a másikra városrészeket buldózereznek le, és ettől is hiányzik a múlt egymásra épülő rétegeinek összekapcsolódása, nehéz az orosz értelmiségiek nyavalyáit megérteni. Mi tudjuk, milyen hatalom van egy hivatalnok, vagy akár egy portás kezében. Ez keserves, de a mi szakmánkban értékes tapasztalat. És ezt persze nem csak a magam gondolkodására, munkájára értem. Hadd hivatkozzak kiragadott példaként Ascher Tamás szívszorítóan gyönyörű Három nővérére. Attól is nagyszerű, hogy a Prozorov lányok boldogtalansága mögött tökéletesen kirajzolódik, hogy milyen kivételes értékek tűnhetnek és tűnnek is el az őket - és bennünket! - körülvevő, fojtogató pocsolyában. Ascher tehetségében az a különleges, hogy nála a részletek miniciózusan kidolgozott, pontos hitelessége gyakran metaforikus értelmet kap. Hogy a csehovi figurák szenvedéseibe belesűríti saját apukája megpróbáltatásait is.

Ascher Európa-szerte elismert előadásának említése jó átmenet ahhoz, hogy végezetül saját tevékenységén túl a magyar színház külföldi sikereiről, rangjáról kérdezzem. Sokszor zavar és bánt, hogy erről mostanában a megérdemeltnél sokkal kevesebbet hallani.

Legszívesebben mégis ezt is egy személyes emlékemmel kezdeném. Chicagóban történt, hogy egy hosszabb ott-tartózkodásom során megkértek, tartsak egy előadást a társulatnak a mai magyar színházművészetről. Nem vagyok sem tudós, sem kritikus, úgy gondoltam, hogy a számomra legkedvesebb előadásokból fogok részleteket vetíteni és közben bemutatom az azokat rendező kollégáimat. Ascher és Horvai Csehovjáról, a magyar Platonovokról, Székely Gábor Mizantrópjáról beszéltem. És még valamit nemzedékünk tanárairól, Nádasdyról, Majorról. Őszintén szólva, már az is meglepett, hogy az előadást - a nagy érdeklődés miatt - az eredetileg meghirdetett kis szoba helyett a színház nézőterén kellett megtartani. De az még jobban, hogy négy héttel később felhívott az egyetem francia tanszékének professzora, hogy ők egy kollégájával ott voltak az előadáson és arra gondoltak, nem tartanám-e meg ezt a beszámolót az egyetemen is, mert az ő diákjai is nagyon keveset tudnak a jelek szerint izgalmas mai magyar színházról. Az már csak ráadás volt, hogy ott eleve egy hatalmas nagyelőadóba kalauzoltak, ahol a diákokon kívül megjelent egy sereg színész és újságíró is. Nem kell kommentálnom, hogy milyen jó érzés volt ezen az estén Chicagóban magyarnak lenni. Végiggondolni, amit Pesten is tudtam, de kint megbizonyosodtam róla, hogy szakmánk legjobbjai nem véletlenül, hanem valamiféle sajátos látásmód és elemzési készség birtokában jutottak el a választott daraboknak a nagyvilágban is érvényes értelmezéséhez, mert képesek gondolataikat, felfedezéseiket a maguk személyiségén átszűrve továbbadni a közönségnek. Tudják azt, amit csak a legnagyobbak: úgy olvasni darabot, ahogy senki más, és azután képesek saját olvasatukat adekvát módon, hitelesen színpadra vinni. És én most csak a hozzám művészileg legközelebb állókról beszéltem. Holott a világban már Zsótérra, Schillingre és másokra is kíváncsiak. A magyar színházat kizárólag ostorozóknak szívem szerint azt válaszolnám, hogy persze vannak súlyos gondok, hamis, hanyag, rossz előadások, de olyan alkotók és produkciók is, akik, illetve amelyek bárhol a világon az elsők között lennének. Honfitársaink, kollégáink sikerével, rangjával sokszor meghatóan mulatságos formában is találkozunk. Atlantában történt, hogy a már bevált, ismerős világítástervezőm más elfoglaltsága miatt az igazgató a munka kezdetén bemutatott egy tehetségesnek mondott ismeretlen, új munkatársat. Mire az illető az ilyenkor szokásos feszengés feloldására azzal lepett meg, hogy talán megnyugtat: neki egy nagyszerű magyar rendezőtől van hozzám ajánlólevele! Valakitől, akivel a washingtoni Arena Stage-ben dolgozott együtt egy Brecht-előadásban, remekül. Talán még ismerem is az illetőt, Enikő Eszenyinek hívják. Ez ugyanolyan jólesett, mint amikor a Burgtheater kávéházában Ascher előadásainak plakátja alatt ihattam meg a kávém.

Nem szeretném, ha Ön mondaná ki, ezért én fűzném mindehhez hozzá, hogy a magyar színháznak ez a világsikere fájdalmasan kevéssé tükröződik a hazai sajtóban, a médiában. Az ember sokszor eltöpreng azon, mi lehet ennek az oka. Hogy ha egy sportolónk eléri a tizenhetedik helyet a világranglistán, ünnepelünk, de a kulturális sikerek visszhangja szinte elsikkad. Mintha a szerkesztők abból indulnának ki, hogy csak a sport érdekli az embereket. A színház a szakmabeliek magánügye. Az Élet és Irodalomé az érdem, hogy legalább regényíróink európai fogadtatását nyomon követi. De a világjáró színházi társulatok még a hírekbe sem nagyon kerülnek be, nemhogy a tévébe.

Senkit nem akarok megbántani, ezért inkább a saját példámat mesélem. Velem történt, amikor tavaly magánemberként pár napot Ausztriában és Németországban töltöttem. Kikapcsolódni mentem, magyar lapot nem olvastam, hazai tévét nem néztem. De azért mindennap megvettem egy csomó német újságot, és esténként bekapcsoltam a német tévék kulturális híradását. És ez alatt a hét alatt döbbentem rá, hogy az általam mindig is nagyra becsült Fischer Ádám ma Európa zenei világában az egyik legnagyobb élő karmester. A felfedezésem azt juttatta eszembe, amit Örkény István mondott Sulyok Máriáról, amikor megkérdőjelezte, hogy akik kortársai voltak egy Jászai Mari nevű művésznőnek, vajon tudták-e, hogy ő a Jászai. Mert ő legalább tudja, hogy ki a Sulyok, hiszen két darabjában játszott, akkora skálán, ami ötnek is sok. Jó lenne, ha mi is számon tartanánk, hány Jászainak, Sulyoknak és Örkénynek vagyunk kortársai. De mi sajnos nem vagyunk büszkék arra sem, amire lehetnénk. Pedig nem kell sportrajongónak lenni ahhoz, hogy ha egy olimpiai közvetítés alkalmával valamelyik sportolónk tiszteletére megszólal a himnusz, elérzékenyüljünk. Kár, hogy a közös örülni tudásnak ez a képessége a többségben inkább csak a sportra szorítkozik.

Nem akartam ezzel befejezni, de most mégsem hagyhatom említetlenül, hogy Marton László Írországtól Kanadáig hány megtisztelő külföldi elismerésben, díjban részesült, a londoni Guildhall Zene és Drámaakadémia tiszteletbeli tanára. És még folytathatnám is a sort. Ezekről sem olvashattunk túl sokat itthon.

Talán mert sokan nem fedezték fel, hogy a mások, kollégák sikerének azért is lehet örülni, mert benne van a lehetőség, hogy ez egyszer még velünk is megtörténhet.

És mert panaszkodó ország vagyunk, nálunk az interjúalanyok legtöbbször, okkal, ok nélkül, keseregnek. Legyen ez a mi mai optimista beszélgetésünk a kivétel. Aminek remélhetően, meglesz a folytatása is.

FÖLDES ANNA