Fesztivál Színház; Chichester

Ritkaságszámba megy, hogy két-három hétnél hosszabb ideig játszanak egy darabot amerikai befogadó színházban, még ha a legigényesebben válogató színházról van is szó. Ugyanakkor az angol Chichester Fesztivál Színház Macbeth-elõadását 2008. február 12-tõl március 22-ig pontosan negyvenszer játszották Patrick Stewart és Kate Fleetwood fõszereplésével a BAM Harvey színházban, és talán hozzá sem kellene tenni, hogy telt ház elõtt.

Ehhez, mondjuk, hozzájárulhatott az a tény, hogy a Macbethet játszó Patrick Stewart nyolc évig volt kapitánya a U.S.S. Enterprise nevű űrhajónak, ami Hollywoodból a hangsebességnél gyorsabban repítette utasait a világhír felé a világ televízióinak képernyőin. A tv-nézők közül kevesen tudják, hogy Patrick Stewart elsősorban színpadi, sőt Shakespeare-színész, és csak a gyors pénzszerzési lehetőség miatt vállalta a Star Trek sci-fi sorozat főszerepét.

1971-ben a Peter Brook rendezte Szentivánéji álomban ő játszotta Orrondit, ez volt az első Broadway szerepe. 1966-tól 1982-ig a Royal Shakespeare Company tagja volt. A Macbeth a második közös munkája a fiatal Rupert Goolddal, akit még a legkönyörtelenebb kritikusok is Anglia egyik legtehetségesebb színházi rendezőjének tartanak. Első közös munkájuk, A vihar, mely egy elhagyatott, reménytelennek tűnő jeges szigetet ábrázoló színpadon játszódott, komoly megütközést keltett és egyben óriási sikert aratott. Prospero szerepét, nem véletlenül, Patrick Stewart alakította.

Kate Fleetwood és Patrick Stewart (fotó: Richard Termine)

Rupert Goold Macbethje a sztálini időket eleveníti fel, amelyben egyedül Macbeth és talán Macduff az, aki emberi érzésekkel bír. Macbeth a csatatéren ízig-vérig katona, azonkívül pedig filozofikus és költői gondolatai vannak. Hiszi is, nem is, amit az élettelen szemű ápolónőkként ábrázolt boszorkányok jövendő sikereiről állítanak. Az előadás elejétől a végéig kétségek gyötrik. Ennek a Macbethnek látomásai vannak, mintha tudná, hogy minden, amit tesz, rosszul végződik majd. Ezen a gondolatmeneten keresztül jut el az egzisztenciális kiüresedésig. Halálát valószínűleg ezért nem ábrázolja a rendező gyilkosságnak, hanem egy nihilista vágyának, aki engedi megölni magát.

A színpadkép steril, komor kórházi műtő, ahol egy sebesült katonát látnak el az ápolóboszorkányok, akik mindenhol jelen vannak. Úgy néz ki, hogy ők a bábjátékosok. A hátsó színpad fő eleme egy rettentően zajos, fémből készült teherszállító lift, amelynek minden jelenetben fontos szerepe van. A színpadkép majdnem ugyanaz minden jelenetnél. A csatatér, a vallatószoba, a konyha, ami az egyik legfontosabb térré lépett elő, mert Lady Macbeth ott rendeli meg férjénél annak legjobb barátja, Banquo meggyilkolását. A jeleneteket roppant hangos és láthatóan sok nézőt zavaró ipari zene, hang- és fényeffektusok festették alá, a hátsó színpad fala vetítővászonként funkcionált.

Az angol és az amerikai kritikusok érdekes módon rettentő durvának, túl zajosnak és véresnek találták a Rupert Goold rendezte Macbethet. Külön kiemelték, hogy amikor Lady Macbeth a király meggyilkolása után a kezét mossa, a csapból vér folyik. Számomra és sok más néző számára ez egy rég lejárt lemez lehet: (1) magyarországi színházi előadásokban különb és meghökkentőbb dolgok is előfordultak már, (2) az amerikai színházba járók többsége filmeken szocializálódott és vélhetően nem lepi meg egy ilyen jelenet. Min szocializálódik vajon egy angol kritikus?

A zene valóban nagyon hangos, a hangeffektusok szintén közel járnak a tűréshatárhoz, leginkább azért, mert ennek következtében üvöltözniük kell a színészeknek (még akkor is kiabáltak, amikor csend volt, pedig akkor akár halkabbak is lehetettek volna).

A legkiemelkedőbb jelenet Banquo kísértetének megjelenése a III. felvonásban, amelyben Macbeth kétszer látja az elhunyt szellemét; először saját szemével, másodszor pedig vendégei szemén keresztül.

Az előadás legfőbb érdekessége, hogy Shakespeare rövid jeleneteit, amelyek rengeteg karaktert felvonultatva bonyolítják a cselekményt, a rendező itt öt nagy felvonásba vonta össze, s csak ritkán engedi, hogy zavar és káosz alakuljon ki a színpadon. Az első felvonás az egyetlen, ahol kisebb összevisszaság van és nem követhetők könnyen az események, illetve a karakterek, bár ezt ellensúlyozandó Rupert Goold az egész felvonást egyetlen helyszínen, egy ipari jellegű kórházban játszatja. A második felvonás tisztán követhető, a király vendégségbe megy, házigazdái meggyilkolják, az esetre fény derül. Ez a felvonás egy modern gyárra emlékeztető konyhában játszódik. A harmadik és a negyedik felvonás alapszínpada szintén a konyha. Macbeth és felesége ott beszélik meg tetteiket és mindenki ide tér vissza. Macbeth itt is hal meg. A máshol történő jelenetek jobbára jelzésszerű háttérrel játszódnak. A fényeffektusok és a vetítés ezeknél a röpke, szerteágazó jeleneteknél remekül segítik a tájékozódást, az előadás értését.

Rupert Goold Macbeth-rendezése a művet huszadik századi történelmi keretbe helyezi. A nem túlzottan újszerű koncepcióból ebben az esetben remek előadás született, remek színészekkel, egy lenyűgözően egyszerű színpadon.

GYUKICS GÁBOR